Somogyország, 1957. április (2. évfolyam, 77-99. szám)

1957-04-26 / 96. szám

AZ EMBER EL SE HINNÉ! Ha kitekintek az ablakon és a szelíden zöldellő gesztenyefára nézek, a szép sárga emeletes házra, melynek abla­kából kiváncsi kis gyermekarc néz az utcára, vagy a melette épülőre, ahol szorgos munkáskezek emelik a falat, — bizony nagyon hihetetlen­nek tűnnek a hat hónappal ezelőtt történtek. Az emlékmű is ott áll fe­héren, karcsún, napfényben für­­dötten. Ki is gondolna arra, hogy hat hónappal ezelőtt durva kezek kalapálták, szétrombolni akarva. Ta­­vaszodik szanaszét, csinos, könnyű ruhában járnak a nők az utcákon, a munka és a békesség harmóniája zeng a köveken, feledtetve a szomo­rú őszt. Jó feledni, jó ha az ember tuhep a kellemetlen dolgokon, de vajon le­het-e októbert feledni? örökre, vég­legesen eltemetni, mint únt halottat, kinek fejfája elkorhadt a hozzátar­tozók látása nélkül? Nem! Arcunkon a seb behegedve emlékeztet időtlen időkig. Ki így, ki úgy, de emlékezik. Kommunisták, munkások, ingadozók, még az ellen­­forradalomhoz tartozók is, akik most meghúzzák magukat újabb al­kalomra várva. Hogy ellenforrada­lom volt? Alig akad már ►►tamás« ebben. A kommunisták megfogták a nemzet kezét: ... dugd ujjadat a vérző sebbe, láss tisztán! Az ország népe látott! Talán ez is volt egyik oka, hogy gyorsabban helyreállt minden, hogy újból mennek a vona­tok, dolgoznak az üzemek, szántanak a földeken és gyógyulnak a lelki se­bek is. Ez az ország, mint keserves történelme folyamán annyiszor, is­mét talpra állt. MI ALAPOSAN MAGUNKBA NÉZTÜNK, alaposan kiértékeltük azokat a hibákat, ami hozzájárult októberhez. Sok mindenben tisztáz­tuk eredetüket, nyílt szóval, őszin­tén magyaráztuk és .elismertük az általunk elkövetett hibákat. Erősza­koltuk a tsz szervezést? Igen, erő­szakoltuk. Egy lépéssel előbbre SZAKEMBEREK mentünk, mint kellett volna. Voltak helytelen, bürokratikus vonások ál­lamgépezetünk munkájában? Igen, voltak. De kijavításukat már de­cemberben, sőt október előtt erőtel­jesen elkezdtük. , Van azonban rengeteg rankszort rágalom, amihez semmi közünk. Ilyen például a hazafiatlanság vad­ja, vagy az előnytelen kereskedelmi szerződések kötése a Szovjetunióval, a magyar urán felfújt léggömbje, melyek mind szétpukkadtak a ma­gyarázat nyílt tűzében. A^ vádak visszahullottak a vádaskodókra, a ►►mélymagyarok« ideológiailag is vereséget szenvedtek. A magyar nép józanul értékelt, lemérte az esemé­nyekből a kijelentések igazi célját. Feledjük októbert, lassacskán gazda­sági nyomaival együtt. Mi, kommu­nisták volnánk legjobban azon, hogy népünk mielőbb túl legyen október okozta bajainkon. De mint ágyában gyötrő álom nyomán felriad az em­ber, úgy -riad fel egy-egy emlékező szóra, -mely azokat a napokat idézi. Mert vannak cselekedetek, amiket soha, soha nem lehet, nem szabad elfeledni. Nem szabad, hogy felüle­tes vádaskodás nyomán hibásnak érezzük magunkat abban is, amiben kimagasló eredményeket értünk el. Ma divat emlegetni, hogy mi min­dent restaurálunk. Hogy mi mindent visszacsinálunk, holott sok mindent nem jól tettünk, ezeket másképpen kellene a jövőben. ILYEN VADASKODASFÉLÉRÖL SZERETNÉK MOST ÍRNI. Ilyen önmarta tanácstalanságot szeretnék a helyes útra segíteni. Ilyen állítás­félével szeretnék vitábaszállni az élet, a 12 év megidézésével. A szakemberek megbecsüléséről van szó. Szemünkre hányta az el­lenforradalom, belénk mart számta­lanszor a »Szabad Európa« hangja, hogy mi nem becsültük meg a szak-BEDEGKÉRI KOMÉDIA pécsi és székesfehérvári szereplőkkel Számosán megrajzolták már a bü­rokratákat - jól ismerjük őket. Újat nem is tudunk mondani róluk. De hogy mégis tolihoz nyúlunk, ha va­lahol látjuk őket, hát azért tesszük, hogy a reflektor csóváját rájuk irá­nyítsuk, mert a bürokraták nem bírják a tiszta, a nyílt lényt... — De kezdjük csak az elején. Be­­degkér község azok közé a somogyi falvak közé tartozik, ahol a túlságo­san magas talajvíz hasznavehetet­lenné teszi a takarmányt. A falusi statisztika arról számol be, hogy Be­­degkéren évenként nyolc-tízezer má­zsa takarmány megy éppen az elvi­­zesedés miatt veszendőbe. Az ár, amely nyaranként elönti a vidéket,* szennyes fertőzést, betegséget je-í lent, veszélyezteti a szarvasmarha-# állományt. Le kellene vezetni! Biz-4 tosítani a szabályos vízelfolyást. Mii sem könnyebb ennél — gondolná az# ember — a mi technikánk korában,# amikor külön »vízügyi igazgatóság«# parancsol szárazon és vízen. No,# de a bedegkériek nem is vártak min-# dent csak a technikára és a víz-# ügyi igazgatóságra. A munkálatokhoz) hozzá adták volna két kezük muri-l káját és ki-ki ugyancsak derekasan! kivette volna részét a saját rétjei körül folyó vízelvezető munkából. AI vízügyi igazgatóság szakmai útmuta-l tásával a falubeliek kétségtelenül! hamarosan helyrehozták volna a1 hiányosságokat, befejezhették volnál a közel tizenegy kilométeres árkot á-* si munkát. 1954-ben Ígéretet kapott* a község: állami segítséggel rövidé-* sen megkezdhetik a halaszthatat-* lannak minősített munkát. Két évi* várakozás után idegenek verték fel* a falu csendjét. Ekkor kezdődött a bedegkéri ügy bonyolulttá válni. A székesfehérvári vízügyi igazgatóság alkalmazottaiként mutatkoztak be és kijelentették, hogy a bedegkéri legelőtragédiának egyszer és min­denkorra vége... Leszögezték, hogy ez a terület az ő fennhatóságuk alá( tartozik és ők majd megmutatják.. Igaz, hogy érintkezik Baranyával is, a határ, dehát majd legfeljebb segí-f tenek a pécsi vízügyi igazgatóságtól, is... Persze ez már az ő közös# ügyük, emiatt a bedegkéri gazdák# ne törjék a fejüket... írtak, léptek* í mértek, összeadtak, kivontak és atnsi fő, hamar elmentek. Egy napon aj pécsi vízügyi igazgatóság képviselő-# tében jelentek meg idegének Bedeg-I kéren. Abban különböztek a szé-l kesfehérváriaktól, hogy se nemi mértek, se nem léptek és talán még1 hamarabb elmentek. Emlékül egyet-1 len, egyszerűségében is klasszikus, mondatot hagytak a bedegkérieknek: | ►►Megállapítottuk, hogy ez az árko-' lási munka nem is egészen miénk...« Mondanunk sem kell, hogy a bedegkéri rétek azóta is senkiföldje. Egyetlen úr van felet­tük, a szennyes víz — de igazgató­ság nélkül... így tették Bedegkér legelőtragédi­áját tragikomédiává. Ennek ellenére nem szeretnénk megválni a re­ménytől, attól a gondolattól h- ■ Bedegkér község legelőhatárát egy­szer valaki csak munkaterületének vallja, örökké taktikázni sem le­het! Most már csak az a kérdés: ér­demes-e addig várni, míg újabb tíz­ezer mázsa takarmány válik haszna­vehetetlenné Bedegkéren. di ■ Okleveles magyar mérnök elhe­lyezkedne gyárban, fizikai munkára is. Bécs, Kelten Strasse 22. (A Die Presse című bécsi lap apró­­hirdetése nyomán.) Illllilllll ül embereket, hogy Magyarországról ezért mentélc el az emberek nyugat­ra, mert itt nincs jövő, híjával va­gyunk a perspektívának, hogy in­nen minden »tehetséges« embernek szöknie kell... stb, stb. Egyes gazdasági hibáink okozójá­ul is feltüntették a tehetséges szak­emberek nem kellő megbecsülését, nem elég méltányos elbánásban való részesülésüket. Ha csak egyszerű rá­galmakról lenne szó, nem is fogtam volna tollat, de ez a vádaskodás igyekszik a fiatal, most felnövő ge­neráció előtt elhomályosítani a való tényeket, sőt ismeretlenné teszik azt a küzdelmet is, amit a nyugati or­szágokban kell folytatni egy szak­embernek a megélhetésért, a megbe­csülésért. Éppen ezért mi nem ismerhetjük el igaznak ezt a vádat. Ilyen szíves­séget nem tehetünk semmiféle túl­buzgóknak. Inkább emlékeztetnénk őket a tényekre. Inkább felidézzük a tetteket, amit 12 esztendő alatt meg­valósítottunk a szakemberek anyagi és társadalmi megbecsülése terén. Kezdjük először az anyagi megbe­csülésen. K. J. ismerősöm főkönyvelő. 24 éves. Szülei szegény emberek vol­tak, iskoláztatni nem volt módjuk­ban jófejű gyermeküket. K. J. az általános iskola nvolc osztályának el­végzése után könyvelői tanfolyamra iratkozott be. Egyéves tanfolyam után előbb kontírozó, majd fő­könyvelő lett belőle. Már mint az egyik nagy kaposvári vállalat har­madik embere végezte a mérlegké­­* pes könyvelői vizsgákat. K. J. mint : főkönyvelő a vállalat költségén nem : egyszer repülőgéppel tette meg az utat Budapestre, hogy levizsgázhas­­: son. A repülő gyors volt, kényelmes, K. J. nem fáradt el az utazásban, -szellemi erejének teljét fordíthatta a felkészülésre, írásbeli dolgozatainak elkészítésére. K. J.-nek nem kellett padlásszobábari hajnalonta könyvei felett görnyedve tanulni, háromhetes tanulmányi és vizsgaszabadsága biztosította a pontos felkészülést. K. : J.-nek kedves, bájcs, fiatal felesége van, aki egyik vállalatnál dolgozik 1100 forintért, adminisztratív beosz­tásban. K. J. 2 200 forintot visz ha­za havonta családjának, de jó pré­­miumos hónap esetén a három és félezerig is felmegy. A 12 év alatt vettek maguknak egy lakást, bebú­­torozták. Egy gyermeküknek min­­: den jót biztosítani tudnak, amit a ki­­; esi csak kíván. K. J.-nek nem kell be­gyalogolni egy kilméterre lévő hi­vatalába, új Pannóniáján teszi meg fanyalogva az utat. Miért írom azt, hogy fanyalogva? Mert K. J. fanyalog. Kevesli az anyagi megbecsülést és a leg­jobb akarattal sem lehet ráfogni: őszinte híve a szocialista társadalmi rendszernek. Ezt bizonyítja leg­alább is októberi kijelentései, ami­kor szerény kifejezéssel élve, »elé­gedetlenkedett« a vállalatnál. MIT IS AKART K. J.? önrendelkezést a hazának, semle­gességet, Kossuth címert és valami ködös megfogalmazású »megbecsü­lést«!? ... Hogy K. J.-t történetesen az októberi ellenforradalom győzel­me esetén egy tőkés mennyire be­csülte volna meg, ezen még nem késő, hogy elgondolkodjon. V. Gy. mérnök. Öt állítsuk, az 6 életét másik példának a százezer szakember közül V. Gy. megbízott főmérnök. A vállalat, tehát a nép pénzén, költségén végezte el már főmérnök korában a technikumot. Ideje, módja volt arra, hogy a gya­korlati munkán keresztül a lehető legjobban elsajátítsa a tudományt, havi 2600 forintos fizetés mellett. A vállalat szolgálati lakást biztosit ne­ki, 40 forint lakbért fizet havonta. Járathatja a vállalat költségén az összes külföldi szaklapokat, tanulmá­nyi fáradalmait eddig minden évben a Mátrában pihente ki szakszerve­zeti beutalóval, a szakszervezet költ­ségén. Hogy él V. Gy.? Végzi az egyetemet, autóval jár vizsgáira, kisebb kaliberű újításait a nép bőven fizeti. Tavaly külföldi ta­pasztalatszerző útra ment, ugyan­csak a nép pénzén, de október után kijelentette, hogy a pártot nem le­het megszervezni az üzemben, mert a párt nem képviselte a nép érde­keit. (?) V. GY. ÜGY LATJA, hogy a túl­hajtott iparosítással nehéz helyzet­be hoztuk hazánkat Arra azonban nem gondol, hogy az új ipari üze­mek nélkül soha sem lett volna be­lőle főmérnök és ha az ellenforra­dalom győz Magyarországon, kellc protekció hiányában fizikai munká­ra mehetett volna. 1938-ban a Mű­szaki Világ március 16-i számának olvasása közben mindenki meggyő­ződhet róla, 400 olyan mérnököt tar­tottak nyilván Budapesten, akik al­kalmi munkából éltek. V. Gy.-nek egy »csapszeg legömbölyítése meg­könnyíti a kerék forgását« című újításáért 400 forintot fizettek ki. Ugyanakkor a horthysta Magyaror­szágon számos felfedező és kutató nyomorban halt meg. Balás Jenő. a magyar bauxit felfedezője, aki milliárdos értékeket tárt fel hazájá­nak, lyukas cipőben rótta a pesti ut­cákat, családját nem tudta miből el­tartani és amikor 1938-ban albérleti szobájában öngyilkos lett, 5 pengő 30 fillért találtak zsebében. Így élt ak­kor egy mérnök, alá pedig nem min­dennapi képességekkel rendelkezett. Azt mondják, nem becsültük meg a szakembereket. Hát a 12 esztendő­nek minden lépcsőfokán kiket karol­tunk fel a legjobban? A proletárok nehéz fillérjein jó fizetést adtunk a szakembereknek, hogy ne kenyéren és vizen kelljen hinniük a szocializ­mus építésének szükségességét. írónak, művésznek, mérnöknek, könyvelőnek, technikusnak, építész­nek, vegyésznek, zeneszerzőnek^ hol, milyen államban, milyen társadalmi rendszerben lett volna jobb, szaba­dabb, eredményesebb, alkotásra ösz­tönzőbb élete? És az anyagiak mel­lett nem hiányzott a társadalmi meg­becsülés sem. Bizonyítja ezt a sok Kcssuth-díj, József Attila-díj, mun­kaérdemrend, a különböző címeken kiosztott kitüntetések ezrei. EGY ÖREG AGRONÖMUSSAL beszélgettem nemrég. A régi rend­szerben uradalomban szolgált egy grófnál, mint okleveles gazda. Nem volt rossz fizetése. Ma talán szeré­nyebben él. Mégis, amikor az anya­giakról kérdeztem, mosolyogva cá­folt. — Nézze, fiatal barátom! Én 25 évig szolgáltam mint mezőgazdasági aka­démiát végzett ember a Széchenyi grófot. Jól gazdálkodtam. Nagy nye­resége volt munkámból a méltósá­­gos úrnak. De én ezért 25 évig egy jó szót sem kaptam. Most nyolc év óta vagyok az egyik állami gazda­ság agronómusa. Azóta négyszer tüntettek ki. Több megbecsülésben volt részem nyolc év alatt, mint az­előtt 25 éven keresztül. Megkaptam a munka érdemrendet, a kiváló nö­vénytermesztő jelvényt, s ami a legfontosabb: a munkások, a fiatal fiúk, lányok rajongó szeretetét. Nemcsak az anyagiak a fontosak, hanem az elismerő kézszorítás, egy hálás tekintet, mely talán többet ér, mint sokezer forint. Bár ►jem lehet azt mondani, hogy rosszul élünk. Igen. Mi a 12 év alatt a lehető­ségekhez mérten, az anyagiakon fe­lül komoly társadalmi megbecsülés­ben részesítettük a régi, néphez hű szakembereket és az újakat is. A . megbecsülés azonban kétoldalú do­­. log. Mi sokszor hangoztattuk és egészen az önszemrehányásig elmen­tünk, hogy nagyobb megbecsülést adjunk a tehetséges embereknek. De most azt mondjuk, a szakemberek­nek is jobban meg kell becsülniük társadalmi rendszerünket, pártunkat, nekik is lépniük kell a párt felé egy lépést. Mi is lépünk még sokat, mint ahogy eddig is tettük. De be kell látni, hogy a szakemberek jö­vője csakis a mi társadalmunkban, a szocialista társadalomban van biztosítva. Csak itt találhatják meg a több keresetet, a jobblétet, a ra­gyogó perspektívákat, a fejlődés le­hetőségét, az elismerő, forró kézszo­rítással együtt. SZÜTS ISTVÁN A. Grnnesev: TALÁLKOZÁS Elbeszélés -Д vonat este érkezett az állomás­­n ra. Prohorov homlokát a hi-1 deg üveghez szorította, s elgondol- 4 kozva nézte az ablak előtt elsuha­­a nó nyírfa-ligetet, a nyárfákat, fel- I tűnt az őrház, majd alacsony vasúti I házak, körülöttük a kis virágos ker­­é tek békésen szunnyadtak a hótakaró # alatt. A kerekes kutak belevesztek t a sötét éjbe. # A perronon bőröndökkel, csoma­­»gokkal szaladtak az emberek, mint­­iha a szél kergetné őket. # — Milyen állomás? — kérdezte egy # rekedt hang a felső fekhelyről. # — Valamilyen Fortyanovka — vá­laszolt egy ugyanolyan álmos hang. # Aludj... r Prohorov fellélegzett. Könnyű úti­# táskájával a perronra sietett. Hul­# lőtt a hó. A nagy, puha pelyhek las­san keringtek a levegőben. A vonat r szinte várta, mikor száll le Proho­­rrov. Az állomás gongja kettőt kon­­fgatott. Az esti csendben élesen f el­lj hangzott a kalauz sípja. Hosszan, f elnyújtva válaszolt a mozdony füty- Чуе. Nyögve csörrentek az ütközők, a vonat elindult. — Páska, te vörös ördög! — hang­zott egy átható női hang. — Mit I alszol te átkozott?! I A Páskának nevezett hosszú le- I génv bőrönddel a kezében rohant a vonat után. Prohorov mosolygott. »Nincs sem­mi baj, még eléri« — gondolta és körülnézett. A perron üres volt. I Az ügyeletes, egy tányérsapkás I öregember hangosan ásítva bement I az állomás épületbe. # — Vajon senki sem jött ki elém? ! — húzta fel vállát Prohorov. — Le­het, hogy Filimon nem kapta meg ♦ a táviratot? ' Az állomás szomszédságában az ül szélénél, a két jegenye mellett áll­tak mindig a szekerek, melyekkel a falusiak eljöttek az utasokért. Ma a jegenyéknél senki sem várt. Üres volt a nyárfasoros országút is. — Csak nem kell 15 kilométert gyalogolnom?! — hitetlenkedett Pro­horov. Visszament az állomáshoz. Az aj­tónál ülő szőke, fiatal rendőrhöz lé­pett. — Marjinából senki sem jött7 — kérdezte és udvariasságból két ujját a sapkájához emelte. — Nem látta véletlenül? — Senki sem jött — válaszolt a rendőr mély hangon. — Én legalább­is nem láttam. A rendőr még akart valamit mon­dani. de az ügyeletes szobából egy kellemes, szőke lány nézett ki. Mo­solyogva intett. A rendőr felugrott, szorosabbra húzta az övét, határozott léptekkel a lányhoz ment. — Lehet, hogy történt valami Fi­­limonnál — gondolta újra Prohorov. — Valamilyen baleset érte talán az úton7 T ement a büfébe. A magas pult mögött szunyókált a büfés; vörösorrú ember volt, füles sapká­ban és bekecsben, amely fölé rövid fehér köpenyt húzott. Amint meg­látta Prohorovot, felugrott és mit sem kérdezve egy krigli sört töltött. — Nagyszerű sör — dicsekedett előrenyújtva — kóstolja meg... Prohorov a pultra tette a pénzt és leült. Sörözés közben áthatóan né­zett a sötét ablakra, melyhez hőpely­­hek tapadtak. Lehet, hogy valami történt a mamával?... Most elfogta a félelem... Egy hó­nappal ezelőtt levelet kapott a fa­luból. »Régen láttalak már Fegyeny­­ka — írta az anyja. Csak beteges­kedek. Szomorú gondolatok motosz­kálnak a fejemben... Szeretnélek látni. Gyere haza, Fegya, ne fe­lejtsd el anyádat...« A levél tarkállott az elmosódott kék foltoktól. Látszott, hogy az any­ja sok könyet ejtett levélírás köz­ben. Prohorov visszaemlékezett, hogy szórakozottan félretette a leve­let. Épp most nincs időm — mondta holnap értekezlet. — Akkor az értekezlet után uta­zol — felelte a felesége. — Semmi baj sem történik majd a távolléted­ben. Elmúlt az értekezlet, megkezdőd­tek a szemináriumok, aztán a fő­­igazgatósághoz hívták. Egyik fontos dolog jött a másik után. Prohorov el is feledkezett a levélről. Ma reg­gel még az ágyban feküdt, mikor hozták a sürgönyt. Nagyot dobbant a szíve a »távirat« szóra. Tudta, hogy a faluból jött. Remegő kézzel bontotta fel és elolvasta: »Édesanyád rosszul van. Gyere haza. Filimon.« Prohorov öreg barátja, Filimon a faluban a kolhoz brigádvezetője volt. Most őt várta. »Lehet, hogy mama már nem is él?!« Ettől a gondolattól hideg fu­tott végig rajta. ü',sak most értette meg milyen sokat jelentett számára az édesanyja. 1924-ben Prohorov apja, aki váltó­őr volt a teherpályaudvaron, a vo­nat kerekei alá került. Egy év múl­va hastífuszban meghalt az idősebbik bátyja, Szemjon, utána a másik bátyja, Andrej. Az édesanyja meg­öregedett, hajlott lett, mintha má­zsás követ raktak volna a hátára. Minden szeretetet és gyöngédséget a legkisebb fiának, Fedornak adta. Fedor előtt felmerült a gyermek­kor; forró nyarak, erdők, illatos, gyantás fenyők, a kék, csobogó pa­tak. A hozzá hasonló lármás, nap­barnította fiúkkal kijárt az erdőbe vadgyümölcsöt, gombát szedni, na­gyokat fürdött a folyóban. Az anyja pedig korán reggel már ment a munkába. Fáradtan jött haza, s ott­hon várta a dolog. Begyújtott a kemencébe, megfejte a tehenet. A nagy bögrébe párolgó, friss tejet öntött. — Igyál, Fegyenka... — Leült veié szembe, kidolgozott, érdes tenyeré­vel simogatta a kisfia fejét. És ha kinyitná most valaki az öreg kony­haszekrény ajtaját, a sarokban még ott látná a zöld bögrét, Fegyenyka emlékét... Ö pedig a városba ment, techni­kumba. Élénken emlékezett az any­jára, ahogy ott állt a falu határá­ban, a nyírfánál. Némán nézett utána. Biztosan sírt. Aztán mintha eszébe jutna valami, utána kiáltott, intett a kezével és elkezdett szalad­ni az esőmosta úton. — Elfelejtettem a címedet — mond­ta bűntudatosan,. mikor odaért. — Elfelejtettem az utcát, ahol lakni fogsz. Jól tudta 6 azt az utcát, de utána szaladt, hogy mégegyszer magához ölelje fiát. S mikor a fiú szemébe nézett, határtalan fájdalmat lát^jtt ott. Ne feledd el anyádat! — sut­togta a kis hajlott asszony, aztán megfordult, s elindult vissza a falu­ba A háború hosszú időre elsza­­kította Fedort az otthontól. De édesanyja akkor is mellette volt. A szmolenszki lövészárokban, az Iszt­­ra menti fedezékben, Mozsánjszkba, Klinbe jöttek tőle a levelek. Ezek­ből a kis lapokból áradt az otthoni mezők illata, a lekaszált füvek szaga. Szinte látta a napsütötte szántóföldeket, hallotta a traktorok zúgását, a hazai dalokat... — Vigyázz magadra, Fegyenyka — kérte az anyja. — Légy óvatos... Egv kis bjelorussz falunál, Visnye­­kánál egy lövedék — szilánk leterí­tette a rozsba. Az operáció után messze délre vit­ték, az édesanyja mégis megtalálta, utána jött. Könnyektől nedves ken-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents