Somogyország, 1957. március (2. évfolyam, 50-76. szám)

1957-03-16 / 63. szám

* SOMOGYORSZAG Szombat, 1957. március 16. Nyugatnémet lap a nyugatra távozott magyarok visszaözönléséroL Berlin (MTI). A tót és félmillió példányszámban megjelenő nyugat­­berlini Bildzeitung budapesti tudó­sítója -Magyarok visszassöknek Nyu­gatról — felmondta-e a Nyugat a szolgálatot« címmel számol be arról, hogy ősszel és a tél folyamán a Nyugatra menekült magyarok nagy számban térnek vissza Magyaror­szágra. A cikk a többi között ezeket mondja: A kétszázezer magyar menekült kőéül máé 18 ezren csalódottan há­tat fordítottak a Nyugatnak. A leg­utóbbi napokban teljesen megválto­zott a helyzet a magyar—osztrák ha­táron: naponta 3—4 menekült megy Nyugatra, de ugyancsak naponta 300 menekült tér vissza Magyarország­ra. A menekülés visszafelé megkez­dődött. A menekültek elsősorban az Egyesült Államokból, Angliából, N у ugat- N érne to r s z ágból, a skandináv államokból jönnek, mégpedig a kö­vetségek áltál rendelkezésükre bo­csátott autóbuszokon és nem mint ki­felé — fagyban és ködben, gyalog. A Bildzeitung tudósítója beszélge­tett Budapesten a Nyugatról haza­tértekkel. Az egyik válasza így hang­zott: -Maguk nekünk adtak meleg takarót, pulóverekét és barakkokat. Azonban a szívükbe nem bocsátottak be bennünket. Önöknek mi idegenek maradtunk és ezért tértünk haza«. A cikkíró ezután ismerteti Kurucz Györggyel, egy gépkocsiműhely la­katosával folytatott beszélgetését, aki elmondotta, hogy bár Nyugat-Né­­meíországban munkához jutott, még­is rosszabbul élt, mint otthon. -Az áraikat összehasonlítva, túl magasak voltak számomra Nyugat-Németor­­szágban« — mondotta Kurucz, aki többedm-igával tért vissza. A beszél­getés során keserűen mondotta: -So­ha többé nem megyek Nyugatra. Nem volt családom sem, csak egysze­rűen jobban akartam élni. Azonban ezt maguknál nem lehet elérni«. /п/о» О I J OO I Л Oft I I О I / j тлдошА шт Moszkva (MTI). A TASZSZ jelenti: Március 7-Ш 14-ig tartották meg Moszkvában a szovjet rádiós dolgo­zók értekezletét. N. Danyilov, a Szovjetunió kulturális ügyei minisz­terének helyettese tartott beszámo­lót -a rádiós munka fogyatékossá­gairól és megjavításának módozatai­ról«. Az értekezleten jelen voltak D. T. Sepilov és P. N. Poszpjelov, az SZKP Központi Bizottságának titká­rai. D. T. Sepilov beszédet mondott. A tanácskozás részvevői felhívták a szovjet rádió és televízió dolgozóit, hogy teljesebben és aktívabban hasz­nálják fel a rádiót a dolgozók kom­munista nevelésére. Kairacsi (MTI). Amerikai katonai küldöttség érkezett csütörtökön Ka­­raceitoa. A héttagú küldöttség két napot tölt a pakisztáni fővárosban és az érdekelt minisztériumok kép­viselőivel -Off Shore« katonai szál­lításokról tárgyat. E szállítások ke­retében Pakisztán felszerelési leap a hadserege részére az Egyesült Álla­moktól. Bonn (MTI). Mint a DPA jelenti, a nyugat-németországi ifjúságvédel­mi törvény megvitatásakor a tör­vényelőkészítő bizottság CDU—CSU tagjai azt az álláspontot képviselték, hogy a filmek megtekintésének kor­látozásánál a fiatalokat három cso­portba kell osztani. Az első csoportba tartoznak a 6—10 év közötti, a má­sodikba a 10—14 év közötti gyerme­kek, a harmadikba pedig a 14—18 év közötti fiatalok. Hat éven aluli gyer­mekek egyáltalán nem tekinthetik meg a felnőtteknek készült filmeket. Moszkva (MTI). A Kultúra i Zsizny (Kultúra és élet), a VOKSZ folyó­irata cikket közöl a mai zene prob­lémáiról. A cikk írója, Ara-ni Hacsa­­turján, a neves szovjet zeneszerző, meleg szavakban méltatja Bartók Béla szerepét a modern zene törté­netében. Moszkva (MTI). A moszkvai álla­mi Lenin-könyvtár egyik helyiségé­ben kiállítás nyílt a könyvtár ma­gyar és magyar vonatkozású anya­gaiból. A kiállítás középpontjában a legutóbbi időszak magyarországi ese­ményei állnak. *—-------------------- GVRCeASAŰÖK Spagetti-evési verseny A napokban : az angliai Hudersfield piacterén spagetti-evé­­si versenyt tartottak. A versenyen nyolc ■diák indult, köztük egy leány. A 16 éves Charlotte Wbittaker két és fél tányér spa­­.getti-evés után »-kibo­rult« és hordágyon kellett elszállítani. A kitűzött egy óra le­járta után négyen ma- i adtak a versenyben. A győztes a 22 éves tjörög származású Fanis Costadimas lett, aki hét tányér, összesen 'ÍÖ03 láb hosszúságú spagettit fogyasztott el. A verseny első díja égy 12 font súlyú, . spagettival telt láda volt. A spagetti össz­­, hosszúsága 8784 lábat . tett ki. A győztes kije­lentette: »Ahogy haza­­_ megyek, megfőzetek . belőle egy jó tálra va­­• lót. Nagyon szeretem ä spagettit.« Öngyilkosság a televízió hatására Az Indiana államban lévő Bloomingtonban fiz ötéves Bemard Crimmins a napokban övénél fogva felakasz­totta magát. A kisfiú előzőleg egy akasztást nézett végig a televí­ziós adás műsorán. Szülei szerencsére idő­ben érkeztek és magá­hoz térítették a kis­fiút. A gyermek még .mindig súlyos beteg. Az udvarias automata A New York-i fő­­postán üzembe helyez­tek egy bélyegautoma­tát. Az automata for­gatható keresőjében megjelennek a külön­féle bélyegek. A kí­vánt bélyegnél rögzíte­ni kell a tárcsát és be kell dobni a bélyeg árát. A gép kiadja a bélyeget, majd hang­szórója megszólal: »Thank you«. (Köszö­nöm.) Zseb-porszívógép Az Egyesült Álla­mok legfrissebb techni­kai újdonsága a zseb­­porszívógép. amely nem nagyobb egy ci­garettatárcánál. A kis porszívógép zseblámpa­­elemmel működik és ruhák tisztítására hasz­nálják. A világ legnagyobb hanglemez­­gyűjteménye Mr. Leonard kalifor­niai grapefruit-termelő a boldog tulajdonosa a világ legnagyobb hang­lemezgyűjteményének. Gyűjteményében meg­találhatók az első fo­nográf-tekercsek hang­lemez másolatai és sok ezer hanglemez a vi­lág legtöbb népének népdalaival. Hipnózis gramofonon Angliában mindenki megvásárolhatja azt a hanglemezt, amelyen egy hipnotizőr arra készteti a dohányoso­kat, hogy hagyjanak fel káros szenvedé­lyükkel. Azt, hogy a hanglemez eddig mi­lyen eredményt ért el, nem tudni, mert a hip­notizőr tanácsait köve­tő dohányosok ennek beismerését szégyellik. Borotvapengegyűjtők klubja Barcelonában meg - alapították a borotva­pengegyűjtők klubját. A gyűjtők hetenként tartanak csereestet. Eddig a legnagyobb gyűjteménye Joaquin Domiquez gyűjtőtárs­­nak van, amely ■ hat­ezer különböző borot­vapengéből áll. A Kék Duna-keringfí a bécsi Diana-fürdőben Kari Etti professzor rápillantott órájára. Azután felemelte kar­mesteri pálcát: pon­tosan 90 év előtt, eb­ben az órában hang­zott el először a bécsi Diana-fürdő hangver­senytermében a bé­csiek nem hivatalos himnusza, a Kék Du­­na-keringő. Az évforduló alkal­mából a bécsi városi férfikórus összegyűlt a kissé romos Diana­­fürdőben, hogy eléne­kelje Strauss világhí­rű keringőjét. 90 év előtt Johann Strauss maga vezényelt, most pedig ükunokaöccse, Eduard Strauss kísért zongorán. Somogyi Pál: rr •• g г г Й r S Jvamk ej шчивк /. TYTYÄR DEREKA VOLT, 1919-et ’ irtunk. A kaposvári munkás­zászlóalj harmadik hete folytatta elő­nyomulását a cseh fronton. Komá­­romszentpéter alatt álltak. Hajnal­ban elfoglaltak egy majort, melynek közepén fehér kastély emelkedett a. magasba, uralva az egész tájat. Há­ta mögött apró cselédházak, istállók, magtárak húzódtak meg. Az egyik árnyékos, nagy diófa alatt, az asztal mellett, Tímár János, a gesztenyéshajú, termetes, fiatal fa­munkás, a zászlóalj politikai megbí­zottja ütötte fel tanyáját, azaz itt volt az ideiglenes zászlóaljparancsnokság. Tímár iratokat tanulmányozott, mel­lette ült Szentes zászlóalj parancsnok, a tar koponyájú régi tiszt, aki nagy étvággyal falta a reggelijét. Nem messze tőlük a szélesvállú vasöntö, Varga István zászlóaljkürtös tiszto­gatta, fényesítgette kürtjét. — Hé, atyafi! — szólt Varga, az udvaron áthaladó parasztember után. — Kié itt ez a kastély? — A méltóságos gróf úré. Hogy hívják a grófot és hol rej­tőzik? — Alszik az, úgy vélem a kastély­ban, mert az éjjel egy szemhunyást sem aludt. Igen nagy volt a lövöldö­zés, a csetepaté. De már ott gyün. Ide tart, úgy látom. Magas, szikár, jóképű férfi közele­dett az asztal felé vadászruhában, balszeme fekete kendövei volt be­kötve. — Istenem, milyen öröm. Magyar katonák! Óh, kérem, ha tudnák, hogy mennyire vártuk önöket. Gyönyörűen kiverték a cselákot. Óh, igazán gra­tulálok maguknak. — Tímárhoz lé­pett. — ön a parancsnok? — Nem egészen. A parancsnok itt reggelizik — mutatott Szentesre. Szentes felállt és udvariasan be­mutatkozott. — Szentes Ottokár szá­zados. — Óh, örvendek, igazán örvendek. Gróf Pálfy-Pavlovics Gedeon. — Ez az ön birtoka? — kérdezte Tímár. — Igen, az enyém. De szívesen fel­ajánlom önöknek a kastélyomat, a kertet, a házakat. Tessék. Álljon minden az önök rendelkezésére, hisz úgy tele van a szívem... Én majd I inkább családommal a kertésziakba vonulok vissza. Amint nyájas mosollyal eltávozott I a gróf, Varga odaszólt a parasztem­berhez, ki szintén elmenőben volt: — Bátyám, úgy látom, finom ember ez a maga ura. — Mint a falat kenyér, kérem. A szava pedig akár a folyó méz. — Nagylelkű ember, mondhatom — szólt mosolyogva Timár —, fel­­ajónlta a kastélyt. Persze, úgyis le­foglaltuk volna, de így jobb. Hadd higgye a gróf, hogy jó hazafi! — Naivak ám ezek, olyanok mint a gyerekek. Ezek csak a lovakhoz, a nőkhöz és a vadászkutyákhoz ér­tenek — nevetett Szentes a saját szavain. — A gazdasági hivatalt az emelet­re tesszük, a kötözőhelyet és a zász­lóaljirodát a földszintre. Jó lenne, ha intézkedne»— fordult Timár Szentes­hez. Azonnal, csak bekapom ezt a néhány falatot. De nem is, megyek már. — Száját és kését Szentes meg­törölte, szíjazatát rendbeszedte és elsietett a kastély felé. A vöröskeresztes kötözősátor felől Réti, a nyurga diák bukkant fel. Feldúlt ábrázattal sietett Timár felé. Szokatlanul katonásan összevágta magát. — Zászlóalj politikai megbízott elvtárs jelentem, hét sebesültünk van a hajnali támadásból és har­mincnyolc beteg. — Megbolondultál, te diák, har­mincnyolc beteg? — Én nem vagyok bolond, mások itt a gazemberek. Tegnap 23 .bete­günk volt, azelőtt való nap tizenhét. Vannak orvosaink, akik minden je­lentkezőt, minden szimulálót elfo­gadnak betegnek és hazairányítják őket. Timár arca elkomorult. — Ez ko­moly dolog. Vannak az orvosok közt olyanok, akik bomlasztanak, ameri­­káznak. De mit tegyek, hogyan ellen­őrizzem az orvosokat? Én egyszerű asztaloslegény vagyok.- Amikor a nagyfronton voltam — közeledett az asztalhoz Varga —, szinte félholt voltam már a vérhas­tól, mégsem engedtek haza az orvo­sok. ták. Ja, akkor Ferenc Jóskát szolgál­— Van egy jó gondolatom, kitalál­tam egy jó orvosságot erre az egész betegségre — szólt Réti ravaszkásan pislogva. — Egyszerű, mint a krump­lileves. Ki a nyelveket. Piros, vagy fehér. Ha fehér, beteg, ha piros, egészséges. — Ejnye, mondasz valamit — vála­szolt Timár elgondolkozva. — Meg­próbáljuk. Vezesd ide a fa alá az összes maródit. A diák nevetve elrohant. Az ud­varon végig kiabálta: — Betegek, sorakozó a fák alatt! A katonák kezdtek előjönni. Az egyik vánszorgott, a másik sántított, voltak savanyú és riadt arcok. Las­san felsorakoztak a diófák alá. — Maguk mind betegek? — nézett végig rajtuk komoran Timár. — Mind! — válaszolták kórusban. — No, majd meglátjuk — lépett Timár a katonák elé. — Ki a nyelvet, az egész! Д KATÓNAK először megrókö­­л nyödve néztek Tímárra, de amikor látták, hogy a parancs ko­moly, elkezdték lassan kidugni a nyelvüket. Timár az elsőhöz odalépett, meg­nézte a nyelvét. — Fehér, maródi, félreállni. Piros, szimuláns, itt ma­rad. Hogy hívják magát? Fehér Antal — válaszolt a ka­tona. Maga szervezett munkás? — Igen, 11 éve tagja vagyok a pincér-szakszervezetnek. — Miért szimulál? Miért akar ha­zamenni? — Mert... mert... kérem... dadogta Fehér Antal. — Feleljen egyenesen, miért akar hazamenni? — Mert elég volt nekem ebből... És hívnak is ... Miért éppen én le­gyek az áldozat? — Miféle áldozat? A katona belső zsebéből levelet vett elő és átnyújtotta Tímárnak. — »Kedves fiam. Antal! Leveledet megkaptam, melyben írod a véres csatákat, a szörnyű veszedelmet — olvasta hangosan Timár. — A szíve elszorul az embernek, még sírtam is. Délután találkoztam Rafael tiszte­lendő úrral, aki melegen érdeklődött hogyléted felől. Igen sajnált engem te miattad és azt mondta, hogy sze­rencsétlen áldozatok vagyunk. És azt is mondta a tisztelendő úr, hogy mi­ért kell éppen neked a fronton len­ned, amikor a nagyfejűek, Latinka Sándor is itthon csücsül.« — Timár abbahagyta az olvasást, végignézett a soron. — Úgy, most már tudom honnét fúj a szél. Elvtársak, mit gon­dolnak, mi lenne, ha vezető nélkül hagynák a városokat, megyét, az or­szágot? — miután senki sem vála­szolt, Varga szólt közbe: — Anarchia, fejetlenség. — Akarja maga ezt? — kérdezte a következő katonától Tímár, mi­közben a katona nyelvét vizsgálta. — Nem akarom. — Fehér, mehet. Piros, mara.d. Pi­ros, piros, fehér, piros. — Tímár fel­ismerte a szimuláló katonát. — Ejnye, hát maga is idesüllyedt, Inga elvtárs? Talán levelet kapott a tisztelendő úrtól? — A levelet, azt eltalálta — felel­te önérzetesen Inga —, de a tiszte­lendő!, azt nem. Levelet kaptam és pedig nem akárkitől — mondta büsz­kén és feljebb emelte a fejét. — Mutassa a levelet! — Izé .. . Kérem! — izgett, mozgott Inga. — Én ezt... nem mutathatom. Izé, ez magánügy. — Itt katonák vagyunk, fronton vagyunk, nem ismerünk magánügyet. Teljesítse a parancsot! Inga meghökkenve előkotorászta a levelet, tétovázott, átadja-e. De amint tekintete Timár kemény arcára té­vedt, odaadta a levelet. Timár ezt is hangosan olvasta. _ »Édes Inga testvérem! A szíve vérzik az embernek.« — Timár abba­hagyta az olvasást. — Ezeket a frá­zisokat hagyjuk. Hol a lényeg? — Szótlanul átnézett néhány sort, majd hangosan tovább olvasta: »Elég volt a négyéves vérontásból, mi becsüle­tes szociáldemokraták, nem a barbá­rok fegyverével harcolunk. Mi, az igazság bajnokai a szellem világos­ságával küzdünk...« Timár visszaadta Ingának a leve­let. Mondja, maga meg tudja győzni szelleme világosságával a repülő ágyúgolyót, a robbanó srapnellt, a páncélost, vagy ezeket a cseh urakat, ezeket az életére éhes fenevadakat? Inga izgett, mozgott, nem tudott válaszolni. — Olvassa tovább a levelet, Inga elvtárs. — »Hagyjátok ott a kommu­nistákat, gyertek haza — olvasta In­ga. — Ezt a levelet sokszorosítsátok le és adjátok tovább a többi katonák­nak. Sokszor ölel Zamek Ede.« — No, és lesokszorosították? To­vább adta, Inga elvtárs? — Izé... kérem ... őszintén meg­vallva, nem mertem — hebegett Inga. Most messziről duhaj éneklés és kurjantás hallatszott ide. Timár Ré­tihez fordult: — Mi ez, mi történt? A dalolok egyre közeledtek, már a szavuk is kivehető volt. »Részeg vagyok rózsám, mint a csap. Nem aludtam három éjjel, három nap. Haza mennék jaj, de nem merek...« A RÉSZEG KATÓNAK dülön­­gélve odaértek. Tímár rájuk szólt: Mi van magukkal, bajíársak? —- Egy kicsit, jelentem, megízlel­tük a százévest. — Micsoda borok, az ember nem tudja levenni a szájáról. — Hogy a jó Isten áldja meg az uraságot... — Gyönyörűséges egy pince. Az ittas katonák közt volt Gulyás András is. Timár régi barátja. — Ejnye, András, hát te is? szólt rá Timár. — Csak két pohárral — mutatta két ujját esetlenül, bűnbánó mo­sollyal András. — Politikai megbí­zott elvtárs, csaik két pohárral. Hi­szen te tudod, te jól tudod, egyko­­mám, a Juliska. Csordultig van a szívem. — Gulyás András, te elfelejted, hogy a fronton vagyunk? — mondta Timár erélyesen, de hangjából a megértés érződött ki. — Rögtön néz­zetek körül, hogy mi történik ott a pincében — szólt Timár Rétihez és Vargához. — Zárjátok le a boros­pincét és mondjátok meg annak a nagylelkű grófnak, ha még egy csöpp bort ad a katonáknak, megitatom vele az egész pincéjét. Amint Réti és Varga elindultak, abban a pillanatban ágyúdörej hal­latszott, utána rögtön heves ágyútűz. Golyók tördelték az ágakat, ropo­gott. pattogott a háztetőn a cserép, golyók tépték a kastély falát. — Feküdj! Mindenki fedezze ma­gát! — adta ki a parancsot Timár. A katonák szétugrottak, az egyiket szilánk érte, élesen íeljajdulva eívá­­gódott. — Mi ez? Istenem?! — rohantak ki a cselédek a lakásaikból. — Szanitézek! — harsogta át a zajt Timár hangja. Az ágyútűz egyre erősödött. A szanitézek már kötözték a sebesültet. — Csoda pontosan lőnek. Az istálló és a cselédházak felöl lángnyelvek törtek a magasba MarhabőTCs. lónverítés hangzott. Kigyulladt az istálló. Parasztasszo­nyok, idősebb férfiak, gyerekek kéí­­ségbeesve rohantak át az udvaron. Az egyik keresztet vetett, a másik káromkodott... Volt, aki sírt: — Is­tenem, istenem! — Feküdjenek le, bújjanak el! kiabált rájuk Varga. Egy fiatalasszony karján rángató­zó sebesült kisgyermekével Tímár felé tartott. — Jaj, az isten szerelmére, kötöz­zék be, segítsenek! Az egyik szanitéz átvette a _kis­­gvermeket az anyától, az asztalra fektette. A gyerek melléből csörgött a vér. A szanitéz be akarta kötözni, de az már nem mozdult. — Hisz ez nem él. Meghalt. — Pistikém! Pistikém, egyetle­nem! Istenem, mit tettetek vele! Jaj, ki hitte vóna, hogy idelövet miránk, saját házára, saját cselé­deire: Átkozott! — Az asszony az öklét rázta az erdészlak felé. han­gos zokogással ráborult halott gyer­mekére. — Pistikém! rPIMÄR ODAROHANT az asz­­szonyhoz. — Mit beszél ma­ga? Ki az, aki idelövet? Az asszony könnvbelábadf sze­meit Timár felé fordította. - Ő áz parancsnok elvtárs, az uraság. i gróf maga! — Mit beszél? Beszéljen! Ki? Mi tud? Az asszony két öklével megtörölt« könnyes szemét. — Egy negyedórával ezelőtt szalmakazalban láttam. Kilestern .. Biztos, most is ott van. Men jene!" ott találják. A telefondrótokat anv­­zőn az asszonyokkal szóratta tel ganajjal. Óh, istenem! — kiáltot fel az asszony és ismét zokogva : kisfiára borult. Majd felnyalábolt: a halott gyermeket és elrohant ve le az égő cselédlakások felé. miköz ben torkaszakadtából kiabálta: — Gyilkosok! Gyilkosok! — Hallottátok? — fordult Tárná Vargához. — Valahol a szalmakazal ban van, vagy az erdészlakban. Varga és még két katona elfutot tak a szalmakazlak felé. A tüzelés nem szűnt. Inga arcát faszilánk sértette mef a keze is véres volt. — Jaj, csak most az egyszer le gyen vége! Fehér Antal, a volt pincér, Y eddig a fatörzs mellett húzta me magát, feltérdelt, szinte önmagúna suttogta: — Pistika. Nem nagyob) mint az én kislányom... Az urr ság tette volna? (Folytatása következik.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents