Somogyország, 1957. március (2. évfolyam, 50-76. szám)

1957-03-10 / 58. szám

__________________________ ___SEM—YOTgZA# | |[ Ű

I Héthelyi bortermelés jó hírnevének visszaszerzéséért

évtizedes hagyományos múltja van a kéthelyi szőlő- és bortermelésnek. Ize, zamata megcsiklandozza ж nyelvet, jó kedvre deríti, táncra repíti az embert. Messze vidéken

Három szőlőtermő hegyvidéke van a községnek: a Sárihegy, a a Baglasi hegy és a Kéthelyi hegy. _______

Majdnem minden gazdának van valamekkora szőlőterülete, s sokan tán még a búzánál is előrébbrevalónak tartják a szőlőt. Nem is csoda, his: az élet keservei kényszerítették már a régi öregeket is arra, hogy ahol a búza, rozs és más növény nem terem, olyan növényíéleséget honosítsanak meg, amely búsásan gyümölcsözik. A kéthelyieknek örök idők óta szűk volt a határ, azaz mindinkább összébbszorította őket a terjedő nagybirtok. Itt tényleg

apáról fiúra szállt a szőlővel való bánás művészete. Értéktelen szőlőfajtának nem is hagytak maradást,

olyannyira, hogy a noha a község összes szőlőterületének szinte igen elenyésző hányadát teszi csak ki, amellett csökken a nohánál ugyan értékesebb, de világpiaci szempontból nem sokat érő othello fajta. Helyüket mindinkább az elsőrendű, exportképes borok anyja, a hazai fajta szőlők foglalják el.

Azaz a kéthelyiek szerint, ha a negyvenes években közbe nem jő a háború, már sokkal előrébb állnának. A negyvennyolcas évekig viszszamenőleg az utóbbi néhány esztendő szintén nem a legjobb hatással volt a szőlőtermelés fejlesztésére. Hogy jól lássuk ezt, szükséges ennek okait is néhány szóval ismertetni.

1. A 45-ös földosztás .során egyéni — jelentős részében többnyire szakértelem nélküli — újgazdák kezébe került a kisajátított gróf Hunyadiféle szőlőbirtok. Ennek zöme főleg rizling volt, s érdemes megemlíteni, hogy a gróf Hunyadi-féle szőlőbir- 1 bortermése az 1938-as országos kiállításon lefölözte a tokajit, aranyérmet nyert. Ma ezeknek a szőlőknek eayrésze nem hozzáértő kezelés következtében tönkrement, vagy értéke erősen lecsökkent. Sokat például kivágtak, ami helyett nem telepítettek.

2. A beszolgáltatás meghonosításával egyidejűleg a szőlőterületet a gazdák rovására ötszörösen felszorozták, a gazdákat semmi sem haj-1

tctta, késztette arra, §őt visszahúzta,

hogy új szőlőt telepítsenek.

3. Gazdasági erejük, befektetnivalójuk, de kedvük sem volt arra,

hogy a meglévő szőlőt felújítsák. Az utóbbi esztendőkben mind jobban belopódzott a szőlőhegyekbe a szőlő igen veszélyes ellensége, a filokszéra, ami ellen általános védekezésre lenne szükség.

így fest tehát a szőlő- és bortermelés Kéthelyen. A kép nem rózsás. Hogyan, miképpen lehet segíteni a bajokon, hogyan lehet régi hírét visszaadni a kéthelyi szőlőtermelésnek?

Kétségtelen, hogy

a termelési kedv kezd visszatérni a gazdák szívébe Kéthelyen is.

Tanúskodik erről az is, hogy földhiány van, s megnövekedett a földvásárlás, mértéktelenül megdrágult a föld Kéthelyen. Van rá példa, hogy 15—IC ezer forintot is adnak egy hold földért. (Pl. Udvari János 17 ezerért vásárolt egy hold földet.) A mezőgazdaság jövője a belterjesség. Ha valahol igen, akkor itt tényleg a való élet, a megélhetésért való gond, a földinség parancsolja ezt a gazdáknak. De

az országos érdek is azt diktálja, ho~” helyre kell állítani a balatonmenti vidéki szőlő- és bortermelést. De hogyan?

Állami segítség, s a gazdák összefogása segíthet csak a bajokon. Milyen állami segítséget várnak ehhez a kéthelyiek? Az egyik híres, tapasztalt szőlősgazda, Fáxó János ezt kéri: — Mindenekelőtt a legfontosabb, hogy kapjunk az államtól tájjellegünknek, talajviszonyainknak, sajátosságainknak megfelelő szőlőoltványokat. De ne olyan drágán, mert a két forint egy szőlőoltványért sok, ha figyelembe vesszük, hogy egy hold új telepítése tízezer forint befektetést igényel, s amellett a szőlő csak az ötödik év után terem, addig csak a munka van vele. Van egy javaslatunk. A Baglasi hegyen van egy tízezer öles, gyönyörű fekvésű rész, ahonnan a szőlőt az utóbbi esztendőkben kiirtották, ez állami tulajdon, mert a korábbi tulajdonos, a tsz feloszlott.

Létesítsen Itt az állam a mi közreműködésünkkel az egész balatoni sarok ellátása céljából oltványtermelő üzemet.

Megérné, nagyon megérné. Aztán kapjunk elegendő védekezőszert:

rézgálicot, szénkéneget, s nem utolsó

sorban szaktanácsot. Sokéves gondként, megbántottságként telepedik szívünkre, önérzetünkre a boradó rendszere. Úgy tartjuk, ez ránknézve igazságtalan, s az államnak is előnytelerAMiért kell kiszabni nekünk, akiTM megtermeltük a bort, hogy mennyit ihatunk meg? Igazságosabb, ösztönzőbb volna, ha az adót

— mert tudjuk, hogy az államnak szüksége van rá, — nem a termés után, hanem a holdak arányában ''élnék ki. így nem kerülhetne öszszeütközésbe a paraszt az állammal, illetve a hatósággal. Hegyvidékeink kiválóan alkalmasak szőlészetre. Például ott, ahol a búza meg sem terem, 10—14 maligán fokos bort termelünk, s közepes terméssel 20— 25 ezer forintnyi jövedelmet érhetünk el egy-egy hold földön.

Kéthelyen a szőlőtermelők még a 30-as évek végén megalakították a hegyközséget. Ez védőszereket szerzett számukra, védte a parasztokat a kupecektől, az uzsorásoktól.

— - Először féltünk tőle, hátha beugratnak vele bennünket az urak, de később magunk láttuk, szükség van ilyen érdekvédelmi szervre — mondja Fáró bácsi, aki néhány évig személyesen irányította az akkori hegyközséget.

Az elmúlt években az okosabbak, bátrabbak, mintegy negyvenen létrehozták a szőlőtermelők szakcsoportját. Sajnos, sokan még idegenkednek tőle.

A szakcsoport főleg az értékesítési gondokat veszi le a gazdák vállaitól. Két borkimérőjük van, Marcaliban és Böhönyén. Jóformán semmirélkül indultak, ma már akkora tőkével rendelkeznek, hogy a gazdáknak átvételkor azonnal ki tudják fizetni a bor árát. Ez tehát jó dolog, bevált. Tovább lehetne — kellene — szélesíteni a jogkörét is, mert a szakcsoportnak nemcsak az értékesítés megszervezése lenne a feladata, sokat segíthetne a termelésben is. Áldásos lenne, ha a falu valamennyi szőlőtermelője benne öszszefogna, mert így könnyebb lenne a károkozók elleni fellépés, védekezés. Közös erővel, több, könnyebb lehetőség lenne az elaggott területek felújítása, talán a közös oltványtermelő üzem létesítése sem ütközne olyan nehézségekbe, mint amilyennek így látszik. Nagy tét forog kockán: ne hagyják kárba veszni a domboldalak sivár homokjában rejlő kincseket. Varga József

Baj van az adóval Újvárfalván

Húsz százalék körül tartanak az újvárfalvaiak az adózásban. Pedig

közeleg a negyedév vége. A község lakói nem zavartatják magukat az idő rohanó múlása és a hátralékok gyarapodása miatt. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne ez. A rend viszont azt kívánja meg, hogy ki-ki keresse a módját tartozása törlesztésének. A tanácstitkár meg az adóügyi könyvelő szerint nincs egyetlen gazda, aki ne így vélekedne: »Csinálok valamiből egy kis pénzt, aztán fizetek, mert tudom, balul üt ki a késlekedés«, ígéretük azonban nem mára, hanem a holnapra vonatkozik. Az azonban nyilván ellenzést váltana ki belőlük, ha úgy ítéltetnének meg, ahogy ok ítélnek. Mert az állam, a városi munkásság is üzenhetné nekik: várjanak türelmesen, majd kapnak

iparcikket, bolti árut, meg villamosáramot Sőt azt is kifogásolnák.

ha megbénulna a buszforgalom. Mert ugyebár mindehhez pénz kell — s az államháztartás egyensúlyba hozásához Üjvárfalvának is meg kell tennie a magáét. Bizony a Ballér Sándorok, Lukács Istvánok három-négyezer forintos tartozásának rendezését, meg a többi gazda hátralékának befizetését is készpénznek vette az állam, amikor megszabta, hogy a városon termelt javakból mennyit juttat az újvárfalvaiaknak. Most rajtuk, á falu adófizetőin a sor. Jó példáért nem kell szomszédolniuk. Itt van pl. Vans József, aki 645 forinttal túlfizette tavalyi penzumát, s így csupán 244 forint hiányzik aa ötvenhetes első negyedévi adójából. Reméljük, hamarosan hírül adjuk, hogy akadt követője és nem is egy Vass Józsefnek a községben

GONDOLATOK

Hegyi János kerületvezető erdész megáll a lénián, s nézi az égnektörő szálfákat. Itt, a déli erdőrészen éppen most fejezték be az egészségügyi ritkítást. Hatvan katasztrális holdon letarolták a száraz, vihartörött vörösfenyőket és akácokat. Így védekeznek a pajzstetű és a szú ellen. Százhuszonhét űrméter tűzi- és ágfát nyertek a fák betegsége elleni harc során. Vissza van még a letarolt fenyők tuskóinak kiásása és a kéreg összegyűjtése, elégetése — hadd pusztuljanak a fák megbúvó kártevői.

Okos dolog a vegyes állomány telepítése, hiszen minden fafajtára más és más veszély leselkedik. Ha

a fenyőt a szú emészti, megmarad az akác, ha pedig ez utóbbit megtámadja, halálra ítéli a pajzstetű, épen mered az égnek a fenyő. Kár, hogy nem elég általános a vegyes erdősítés. Pedig nagy haszna lenne. Vegyük példának a fenyőt és akácot. Mindegyik szereti a somogyfajszi talajt, s megegyeznek abban is, hogy magasba törők. Versenyeznek egymással napfényért és sürgetik egymást az egyenes növésben. E kettő képezné a felső koronaszíntet. Alattuk második koronaszintként jól megélnének az árnyszerető fák, a gyertyán, a juhar, a hárs. És még mindig nem értünk a földig. Bodza, kökény és galagonya cserje alkuteiá

a harmadik koronaszintet. Szükség van erre is, nehogy kiszívja a nedvességet a beszűrődő fény az erdő földjéből. Igaz, lassan ázik be a cserjék alia, de későn,is szárad ki. No, meg a vadak is szeretik a bokrokat, jó védSRelvet lelnek azokban.

Így kéne csinálni a dolgot erdőink jövőjéért — gondolja Hegyi János. Bevalljuk nem magában, hanem hangosan gondolkodott. S az újságíró, aki nem gondolatolvasó bár, de szorgalmasan jegyzetelte az erdész kimondott szavait, továbbadja azokat. Talán használ valamit ez a kis írás...-kijön а dércsipte őszt, a fagyos J dermedt telet tovaűző felengedés tavasza. Jóllehet léptei lassúak, mégis, apránként is tisztítja a látóhatárt. Az emberek józan észítélete is mindinkább visszanyeri valós alapját. Mert az igazság fénysugár-dózisa egyre tágítja a rést, .iunslyen át behatol a hamisság ködfátyolába, azt végülis szerteoszlatandó. Apró, gyorsan tovatűnő események egymásba ölelkezése — ez adja a történelem megszakítatlan, hézagmentes folytonosságát. S életünk, a közéleti emberek, az újságíró élete nem ragadható ki eme szerves egységet alkotó időrendből. Írásaim kapcsán jómagam is .minden nap a közvélemény számokban kiíejezhetetlen erejű reflektorfényében állok. Kérdez a rámözönlő fény, szótlanul is íaggatón tekint felém ezer meg ezer szempár. Vallanom kell életútamról, tévedéseimről- is. magamba nézve, s elvégezve a Mély lelki önvizsgálatot. Merre, s Síkkel tartok? — igv von kérdőre a történelem. Válaszul kölcsön veszem a költő gondolatát: együvétartozásomat a néppel nemcsak az 'gazolja, honnan jöttem.

Néhány gyermekkori — úgy is mondhatnám — osztályélmény jut most is, mint oly sokszor eszembe. A harmincas évek második feléken ismerkedtem meg szülőfalumban a betűvetés tudományával. Minden vasárnap kőtelező templomlátogatási nap volt számunkra. Én kisiskolás koromban mindig megszegtem e rendet. »A foltos ruha méltatlan az Isten hajlékához« — ezzel marasztaltak otthon szüleim. Hiába nem termetté meg »az Isten hajlékához méltó« öltözékre valót a három gyermeknek apám három holdja. És hétfőnként »az Isten nevében« megbüntettek az iskolában. Mit tehettem mást, tűrtem a megalázást, ha a Gondviselő csak a mezei virágokat öltöztette szép ruhába, ő ч rólam megfeledkezett 'л gazdagok gyermekeinek felruházása — ma már tudom — sem az égben, hanem a földön intéztetett...) Azt mondta tanítóm és erről mindannyiszor bizonyítványt is adott, hogy nincs nálam jobbfejű gyerek az osztályban. (Ezért merte rámbízni a kisebbek oktatgatását, amikor egyegy órára más elfoglaltsága akadt.) Mégis engem ültetett a harmadik hoíjrre. Elém kerültek ketten, akik

Magamba néztem

nem a kukorieelisetből sült, hanem kalácsnak is beillő fehér kenyeret majszolhatták az órák szünetében, csakúgy, mint otthon. (Néha azonban pusztán kíváncsiságból, elcserélték velem tízóraijukat. A gyerek mindig kiváncsi.)

Ha osztályöntudatom nem itt gyökerezne, nem emlékeznék vissza felnőtt fejjel eme epizódokra.

A szegénység, a nyomorúság, a nélkülözés felejthetetlen leckét ad az embernek! Még akkor is, ha a jobb jelen meg-megkfsérll a múlt befátyolozását Emlékszem, apám sokat panaszkodott a beadásra néhány éve, s még tavaly is. Gyakran a család fejadagját is elvitte az állami kötelesség, s pékkenyéren éltek. De kukoricalisztből nem sütöttek. Mert ha szűkösen is, de akadt pénzük a bolti kenyérre. Bezzeg nem így volt negyvenöt előtt, pedig akkor is dolgoztak a pékek... Igen, apám a szemem láttára egyenesítette ki gerineét. A földosztás, meg némi örökség révén kepésaratóból középparaszttá nőtt. Ha érték is sérelmek az ötvenes években, mégis ez az igazság: a népi demokrácia bőkezűbb volt hozzá, mint a Horthy-rendszer. És nemcsak hozzá. hanem a múlt többi kisemmizettjéhez is. Hát ha vallanom kell, megvallom: közébük, a néphatalom felemeltjei közé tartozom, s velük menetelek egysorban. Értük, általuk, a népi állam jóvoltából szereztem, szerezhettem tanári diplomát.

Osztályomhoz köt széttéohetetlénül a köldökzsinór — ezt kifejezendő lettem kommunista, s újságíró.

Jártam a falvakat, szemléltem, átéreztem a somogyi földműves nép nagy sorskérdéseit, amikor válaszút elé állította őket az élet. Tollal a kezemben segítettem nekik annak felismerésében, hogy jól felfogott érdekük: a szövetkezés. Ha hibáztam ebben, akkor ott követtem el mulasztást, hogy nem elemeztem elég mélyrehatóan a tsz-ek szervezését. s nem emeltem szót a legkisebb erőszak láttán Is. Tudtam, megtanultam, hogy a marxi-lenini útmutatás tilt minden kényszert.

Mégis azzal altattam el magamban az igazságtalanság elleni tiltakozás szavát, hogy az önkéntesség kisebb-nagyobb megsértésével szerveződött szövetkezetek is előbbutóbb összerázódnak, összeforrnak, s nyomukba hágnak a régi, jól gazdálkodó közösségeknek. Ma már látom: hallgatásom — hallgatásunk — nem volt helyénvaló. Kár volt azzal nyugtatnom magam, hogy »majd úgy is jóra fordul a szövetkeztek sorsa.«

Aztán jött ötvenhat októberének huszonharmadika és az azt kővető napok. A legnagyobb lelki megpróbáltatás időszaka volt ez. Egymásnak ellentmondó, egymást ütő híreket kaptunk a fővárosból: békés diáktüntetés, a csőcselék lázadása, demokratikus nemzeti tömegmozgalom stb. Örök emberi tulajdonság, hogy mindnyájan keressük — a filozófia nyelvén szólva — a bennünket körülvevő világ, a természet és a társadalom jelenségeinek magyarázatát. Megfosztva a budapesti események közvetlen tapasztalásának lehetőségétől, egyes igaznak vélt tévítéletek engem is mellékvágányra sodortak. ' Egyeá esetekben valónak hittem a valótlanságot, s abban a »tökéletes« eszmei és szervezeti zűrzavar keltette ködben néha fehérnek látta szemem a feketét is. Nem helytelenítettem a kaposvári eseményeket, hiszen a megye hivatott régi vezetői is ott haladtak a tüntető tömegben, leginkább a népáradat élén. Néhány ólomba öntött szavam is elrugaszkodott a valóságtól, s elvileg‘megalapozatlan volt.

Am volt-e akkor idő és alkalom minden esemény hű mérlegelésére? Tudom, a rendkívüli időszak tán magyarázza, de meg nem történtekké nem teheti tévedéseinket. Ha ideig-óráig meg is tudott környékezni az utca hangulata, a vörös lobogók és csillagok eltávolítása, a párt szétverése, vezetőinek bebörtönzése, másutt a kommunistaüldözés megkezdése, november negyedikén pedig Nagy Imrének nyugat felé szálló .segélykiáltása kijózanított. Világos, hogy a novemberi fordulat nélkül, a Szovjetunió katonai segítsége nélkül ma már a sírjában porladna a magyar népi demokrácia.

A mondott szóban nyilvánított vélemény leginkább feledésbe merült azóta, de az írás megmaradt. Az akkori szónokok, — elsősorban a kommunisták — ma semmi esetre sem vállalnának azonosságot októbervégi kijelentéseikkel. A legkönynyebb tán azoknak a dolguk, akik akkor félrevonultak s passzívan szemlélték az eseményeket. De mitévő legyen az újságíró — én magam is — akinek nemcsak helyes állásfoglalását, de egyes téves véleményét is megyeszerte olvashatták az MDP megyei lapjából? Nem állhat — nem állhatok félre! Még akkor sem, ha rámolvassák hibámat és esak a hibámat tartják számon egyesek. Farkasszemet néztem tévedésemmel és hozzáfogtam annak helyrehozásához.

November negyedikén szólított a párt, s jöttem az első hívó szóra. Jólesett, hogy akadtak, akik védelmükbe vettek, amikor támadást kaptam — nem nyílt, elvi vitában, hanem alattomosan, hátulról. Munkatársaim támogattak abban, hogy a részigazságokon keresztül, de eljussak a teljes igazság felismeréséig. Megbotlásom ellenére is visszataláltam helyemre. Most ismét járom megyénk falvait. Nehéz, hallatlanul nehéz ma — de egyre könynyebb — szót érteni az emborahkel. öszvégi megfélemlítettségük csak lassan adja át a helyet a bátorságnak. Az igazság i«eu. de a közvélemény még nem áll teljesen a mi oldalunkon. A nyílt fenyegetések kora ugyan lejárt, de még ma is jutnak el rosszaié megjegyzések a szövetkezni szándékozó parasztok füléhez.

Sokat tehet az újság e légkör megváltoztatásáért. Én is ezért tolmácsoltam hónapokkal ezelőtt a párt szavát a lengyeltóti Táncsics Tsz tagjaihoz. Az a szándék vezette toliamat, hogy belássák: nem

a Jovánczai-uraság viseli szívén

sorsukat, amikor szétkergeti a tagságot. A mi pártunk képviseli a lengyeltóti parasztság érdekeit is, azt javasolva: térjenek vissza a közös gazdaságukhoz. És ma újra él a termelőszövetkezet a községben. írtam arról is — ennek is joideje már —, hogy ne hátráljanak meg kommunistáink az ellenforradalmi bajkeverők elől. Fogjanak össze, alakítsák meg pártszervezetüket, hiszen a szervezettség hatásos fegyver harcukban, öntsenek hitet az ingadozókba, oszlassák e) kételyeiket és hívják maguk közé mindazokat, »akiket ... a nép, a szocializmus ügye szolgálatának szépsége késztet erre« — ez olvasható abban a cikkemben. Papírra vetettem azt is, hogy a holnapi cselédsorstól csak a szövetkezés mentheti meg a szegényparasztságot. Bíráló sorok jelentek meg toliamból a somogydöröcskei hangulatról. arról a káros közszellemről, amely Inkább segített a szövetkezet feloszlatásában, mint újjászervezésében. Mészáros Ambrusról meg minden elfogultság nélkül megírtam, hogy 6 a falu szegénységének reménye, s bíznak benne, hogy bátran, kezdeményezően kezébe veszi a szövetkezet-alakítás ügyét. Később ismét összehozott a sors Mészárossal. ' Boldogan újságolta, hogy nő a bizalom abban, hogy sikerül elgondolását tető alá hozni. Még azt is hozzátette az említett cikkről aaólva, hogy »csak az tűd ilyen szépen írni az emberek vívódásáról. aki együttérez a szegényparasztokkal«. E szavak közbe» — nem kenyerem a dicsekvés, mégis ideírom — keményen, férfiasán megszorította a kezemet. És ekkor még inkább láttam, hogy ió úton járok. Ez az őszinte megnyilatkozás, úgy érzem, felment engemet minden vádaskodás alól.

De talán mégsem. Kisebb-'nagyobb tévedéseimért több fizettséget kell adnom, s törlés ztengm kell nap mint naD tartozásomból. Kérem, jelen soraimat is vegyék kifizetett számláim közé. Tudom,:, a sor ezzel nem zárul le. Tovább kell mennem, mennünk. Mert a költő szerint: »Mi dolgunk a világon? küzdeni. Erőnk szerint a legnentesbekérte.

Kutas József