Somogyország, 1957. február (2. évfolyam, 26-49. szám)

1957-02-24 / 46. szám

* - SOMOGYORSZAG ____________________________________Vasárnap. 1957. február Э4. IHIII ■■■■■ ■■■ ......................................................IM |||'швп“«»Л^ИП1в||||||И|||И||1МЯ|1тиШ||,|1М,Г|1Явив|Ш||||ИИвиииИНМвпиШ|ИГГ9ШИ1Я1Ив1ИШ*No^а«ИИИЯв»ИВИЯг5!1И*1АОГЛ VÁLASZT VÁRUNK ’ щ módon vezetni. lobban, terv­­. ijserűbbers, okosabban. Hányszor le­írtak már ezt és hányszor hangoz­­■ tatjuk napjainkban. Ki ne tudná, .hegy az új úton, az ipari vezetés új útján, csak a régi hibák elkerülésé­­' vet tudunk haladni. Miért mondjuk, ; hogy a régi ipari vezetésnek voltak hibái? Mert minden okunk megvan arra, hogy ezt határozottan állítsuk. í.Nem akarjak a budapestieket (a »földalatti építkezést«), csak kapas­­’• vári példákat említünk, egy-két év­ír® visszanyúlva, ; A Kaposvári Mélyfúró Vállalat ‘ Kaposvárott székel. Ez jó és helyes . dóSog. Am 1954-ben hozzácsatoltak i<*«y üzemvezetőséget Pápáról. Mi is •történt? A pápai üzemvezetőség Sop­rontól Győrig, Győrtől Dunapeníe­­léig fúrja a kutakat. A kaposváriak­nak ezentúl Kaposvárról Sopronba, Győrbe kellett utazgatniuk ellenőr­zésre. De az ellenőrzés még hagyján! Az anyagmozgatás óriási költségek­be került, Kaposvárott felduzzasztot­tak a létszámot a pápai üzemvezetés ügyeinek intézése miatt. Ugyanak­kor nyugodt lelkiismercttel megte­hette volna a minisztérium, hogy Pápát önállósítsa, hisz Pestről köny­­.»yebb lett volna a jó utakon Pápára lemenni, mint Kaposvárról. A költ­ségek felére csökkentek volna. Ve­gyünk egy másik példát. A vasút a ‘megmondhatója, hogy a kaposvári éjiítkczésekhez nem egyszer az or­szág túlsó feléből hoztak téglát, ami­skor a kaposvári téglát elvitték Pest­ire, Ounapentelére, Pécsre stb. A mű­­kímsemet Kaposvárra telepítették, holott Gyékényesen az alapanyag mellett sokkal, de sokkal gazdasá­gosabb lett volna. És sorolhatnánk tovább. Nap mint nap találkozhatunk ilyen rendellenességekkel, hibákkal, ami­ket a munkások, a dolgozók tártak fel, meri érezték, hogy ez a mi kö­zös zsebünkre megy. Lassan kilábolunk a gazdasági ba­jokból, illetve lassan megszüntetjük a gazdasági élet megindításának leg­főbb akadályát, az energiahiányt. Üzemeink rátérnek a termelési színt emelése után a termelési költségek csökkentésének megvalósítására. Az­tán elindulnak az új utakon, új mód­szerekkel, az ipar helyesebb irányú fejlesztésével, az ország felvirágoz­tatásáért. A tévedhetetlenség széru­mává! azonban senki sincs beoltva. Sem az ipari vezetők (bármilyen ma­gas poszton legyenek), sem a taná­csok vagy állami szervek vezetői. Az új út csak úgy lesz jobb út is, ha félmillió munkás okos gondolata, ötlete, újítása szövődik egybe a leg­szélesebb megvitatás alapján. És itt van rendkívül nagy jelentősége a bírálatnak. A munkások, a dolgozók kollektív véleményének adtunk ki­fejezést, bíráló kifejezést például, amikor kardoskodtunk a Somogy megyei Tejipari Vállalat megszünte­tése ellen. Tényekkel bizonyítottuk be, hogy helytelen, hogy ésszerűtlen és tervszerűtlen. Mégis minap érte­sültünk a minisztérium határozatá­ról, melyben kimondja a vállalat megszüntetését. Mi ezzel nem értünk egyet és ezt újból kihangsúlyozzuk. Számos mis ipari üzem működé­sének módját kifogásoltuk a lap ha­sábjain. Számos javaslatot tettünk a jobb szervezésre, a költségek csök­kentésének módjára, a jobb város­­gazdálkodásra és hasonlókra. Számos hibára hívtak fel a figyelmet. Eze­ket a hibákat a munkások, a dolgo­zók tárták fel, az ő véleményük nyo­mán születtek meg a kifogásoló cik­kek. Válasz azonban több helyről sem érkezik, az illetékesek hallgat­nak. Nem érdemesítik a párt lapját arra, hogy válaszoljanak. Sőt. Egyes vezetők a régi »jó« szokás szerint a bírálót támadják, gondolva, hogy így kihúzhatják a jogos bírálat mé­regfogát, illetve elterelhetik a fi­gyelmet. Egyik cikkünkben arra szólítottuk fel az illetékeseket, hogy körültekintőbben végezzék munkáju­kat, legyenek szélesebb látókörnek, nagyvonalúak, előreíátcak. Sajnos a hivatal vezetője feldühödött a bírá­laton, s azzal próbált visszaütni, hogy állította: a cikk lebecsülte á mun­kásosztály vezetőkészségét. De olyan logikátlan következtetésekre is el akarta cibálni a bírálatot, hogy azt állította: miszerint a cikk tagadja a munkásosztály vezető szerepét. Hát persze, így viszonyulni a bírálathoz, nagyon helytelen dolog. Mert a bí­rálat segítség. Komoly segítség min­denki számára. Nekünk nem szabad újból elkövet­ni a régi hibákat. Ez annyira a szo­cializmus építésének az érdeke, hogy ezt nem is keli magyarázni, mert tudja mindenki. Kérjük ezért a vál­lalatok, intézmények vezetőit, vála­szoljanak cikkeinkre. Mit tettek, mit akarnak tenni a hibák kijavítá­sára. A bírálatot agyonhallgatni nem lehet, mert arra újból visszatérünk. Válaszukat várjuk! Fö A TEKINTÉLY Karcolat A vállalat igazgatója ott ült az íróasztalnál. Két jól­­<atözött, dohányfüstben aszalódott, középkorú férfi dü­löngélt a fotelok között. Látszott, hogy mindenben az igazgató kedvét keresik. Te-vel csak akkor szólították, iha véletlenül megfeledkeztek magukról. Ekkor kopog­lak. Jövevény lépett be. Egy ideig senki sem szólt. Ké­sőbb az igazgató felnézett és kérdezett: — Kit keres? Fáradjon lei, leérem, látja, hogy tárgyalunk. Várjon oda­kint a tapadón, s jöjjön be, ha szólítjuk. Félóra múlva nyílt az ajtó, a fapadon azonban már .nem ült senki. Döbbenten néztek össze odabent. Ki lehetett ez? ■Tyű! Vajon nem a központból... ? — vélte az egyik. — Nem találkoztam ott vele — szólt a másik. — Talán újságíró? — Nem, nem hiszem! Bejelentette volna. — fiát akkor? — Nem kell komolyan venni — találta tel magát az igazgató. — A hangunk, ha visszajön is, ma­radjon kemény, kimért, szűkszavú és főként szigorú. —• Etakor kopogtak. Az idegen lépett be. Az igazgató szempillája egy ideig állta a tüzet, aztán felnézett,: Tessék...! — Budapestről vagyok ... Bizonyára önök is ismé­ink a vállalatuk szaklapját — megköszörülte a torkát • —I sóik szép hirdetést közöl... Tovább nem folytathatta, az igazgató felugrott, ki­tárta karjait és eléje sietett. A másik kettőnek pedig látva maradt a szája. — Hát miért nem mondta előbb, ejnye-bejnye, hát miért nem mondta, hogy kicsoda, mindjárt másként nézett volna ki a dolog. Közben kerestük ám a kartár­sat, éppen mondtam is: sajnálom ezt a szegény embert, még azt hiszi, nem akarom fogadni... Az ifjú vendég lehúzta kesztyűjét és nagy elegan­ciával a fotel támasztójára dobta. Ketten is ugrottak. A kabátot majdhogv darabokban szedték le róla. Az igazgató vállonragadta és belenyomta abba a fotelbe, amelyből csak a feje látszott ki. Aztán futva megke­rülte az asztalt és illendően elhelyezkedett. — Te, édes barátom — (így mondta, hogy »Te«). — Nem vagy fá­radt? Nézd, kérlek, itt egy kis tea, vagy rum, tudod, nálunk a reprezentáció, kérlek... gondolom ... ó, hát nem is tudom, a vállalat és társaim nevében hogyan köszönjem meg neked, hogy felkerestél bennünket... A fiatalember eleinte csodálkozott, aztán azt gon­dolta, hogy hát ezek ilyenek. És felelt, amit kérdeztek. —... Igen — mondta — bizony messziről jöttem, nem olyan könnyű az ilyen ügy. Az igazgató előzékenyen közbevágott: — Ne haragudj, ha megengeded, meg is kérdem mindjárt: mi is tulajdonképpen fárasztó utazásod ne­mes célja ... ? — ... Állást keresek... ! Az igazgató az asztalra ütött és felugrott: Mit, kérem... ?! Hát állást... — Szegedi — Energia, mellet elvisz a víz MENNYI PÉNZ. mennyi ötletes megoldás születhetne egy kicsit több körültekintéssel, egy kis törődéssel! Hát igen! Örök hibánk: futni hagyni a lehetőségeket, elnézni felettük, és mindent az eljövendő századokra bízni, mondván, hogy a késő unokák majd megvalósítják. így van ez saj­nos különböző áruféleségek előte­remtésével, termelvényekkel és az energiával is. És ez alatt mi hiányol­juk azokat, nélkülözzük vagy mások­tól importáljuk — jó drágán. De szűkítsük csak a kört, hiszen nem akarok mindannyiról írni. Csak a Sió-csatorna zsilipkövezetébe sze­retném belevésni: .itt minden má­sodpercben negyven köbméter víz zuhan le hatalmas eséssel, hogy fel­­bpdrozza a hullámokat és átalakul­va tovatűnjön, elvesszen iparunk szemeiénye: az energia. Erőművet hajthatnánk vele, áramot fejleszt­hetnénk. Álljunk meg csak! Nem gondoltak erre már mások is .... ? De bizony! Sőt a konkrét terveket is kidolgozták hozzá ... aztán a jó ma­gyar szalmaláng, egy kis akadály, egy kis időszakos anyaghiány elég vol,t ahhoz, hogv ismét feledésbe me­rüljön a téma, elvégre nem sír, nem panaszkodik, majd egyszer ... talán az unokák, — nyugtatták meg ma­gukat az akkori szakemberek, Azóta is nyugtatják ... Miről is lehetne itt szó? A Sió-csatornát a siófoki kikötő­nél annak idején zsiliprendszerrel látták el. A felduzzasztott víz hely­zeti eregiára tesz szert, és a zsilipen át nagy erővel zúdul a mélybe, mi­közben mozgási energiává alakul. Már most, ha a zsilipen át zuhogó víztömeget erőműbe vezetnénk, úgy nyilvánvaló, olcsó és fontos ener­giához jutnánk. De talán szólaljon meg a Vízügyi Igazgatóság illetékes szakembere: — Valóban lehetne szó energia­­nyerésről — mondja Nvikos Latos, az igazgatóság munkatársa. —A ko­rábbi tervek elkészítői is erre gon­doltak. De ők nemcsupán a jelenleg működő zsilip kihasználásra töre­kedtek, hanem ennél jóval többre. Úgy gondolták, hogy kiszélesítik a csatornán a zsiliphálózatot, számsze­­rint mintegy hatra. A megéDÍtés után mindegyikkel egy-egy erőmü­vet hajtatnának... — Tervek marad­tak ... Állandóan lehetne energiát nyerni a zsilipekről? Földrengés 13 halálos áldozattal Szerdán kora hajnalban erős földren­gés rázta meg a Tunisztól kb. 140 kilométerre fekvő Szuk-el Kemisz falut. A földrengésnek 13 halálos ál­dozata van, 46 sebesültje és 300 sze­mély hajléktalanná vált. A földren­gés jelentős anyagi károkat is oko­zott. — Állandóan nem, de az időszakos üzemeltetés is nyereség lenne. — Mitől függ az üzemeltetés idő­tartama? — A Balaton vízállásától, azaz az időjárástól, a vízfelület párolgásától, sőt még az árvízveszély nagyságától is. De bármilyen akadályok is gör­dülnének a csatornavízállás magas­sága elé. akkor is évente minimum két hónaptól, maximum nyolc hó­napig állandó üzemben lehetnének az erőművek. A tavalyi évben oél­­dául márciustól októberig megfelelő volt a vízmagasság. De olyan meg­oldást is lehetne találni, hogv a má­sodpercenként lezuhanó negyven köbméter víznek, csak a felét igény­bevenni. így természetesen sokkal lassabban apadna a vízszínt és to­vábbra is megnyújthatnók az üzemel­tetés idejét. — Mennyiben jönne a zsilipépít­kezés? — Egy-egy zsilip megépítése körül­belül ötmillió forint. — Kárpótolná-e a befektetett pénz­összeget a nyert energia? — Mindjárt nem, de az évek fo­lyamán kétségtelen pótolná, majd felülmúlná. — Érdemes lenne-e a meglévő egy zsilipet is kihasználni? — Kétségtelen, érdemes ... Nagy területet látna el árammal. RÖVIDEN ÍGY FOLYT LE a be­szélgetésünk. Amikor elhagytam a szobát, arra gondoltam, hogy Buda­pesten, ahol döntenek az ország gaz­dasági jövője felett, vajon meghall­ják-e ezt? Vajon megértik-e, hogy sürgősen energiaforrások utón kell nézni, vájjon megértik-e, hogy a magyar folyók számtalanja magában hordja a kérdés megoldását...? Két kézzel kínálják az energiát, csak nvulni kéne érte. csak használná ki valaki. Mikor jutunk ki végre a pillanatnyi eredmény ha jhászás ká­tyújából? Hiszen mi az iparunkat félévszázad múlva is fejleszteni, üzemeltetni akarjuk, ennek pedig a feltétele: energiabiztosítás. Ti szo­lok óriási építményei százszorosán visszatérülnek és így fizetődne ki sok más magyar folyó igénybevétele is. Északon, délen, a Dunántúlon dübörög a folyók sodró áradata. Raj­tunk múlik csak, hogy akarjuk-e munkánkhoz, szocialista céljaink megvalósításához megnyerni a . se­gítséget. Ciprusi vita az ENSZ-ben (MTI) A londoni rádió jelentése szerint az ENSZ-közgyűlés politikai bizottsága csütörtökön befejezte az általános vitát Ciprusról. A bizottság későbbi időpontban ismét összeül, hogy döntsön a kérdésben benyúj­tott több határozati javaslat felett. . . . Szövő-lány cukros étetekről álmodik, nem tud karteilekröl. S ha szombaton kezébe nyomják a pénzt s a büntetést’ levonják: kuncog a krajcár: ennyiért dolgoztál, nem épp semmiért. (József Attila) Delökte a kis fabódé rozzant ajtaját. Az ajtónyitás­sal együtt ködpárába burkolt korom csapódott a szobába. Lerázta sűrű lírájáról az esőcseppeket és megállt a szoba közepén. — Ülj le — tolt eléje egy kétlábú Ufcát az egyik bentlévö. — Vállalod? — kérdezte a maiik, ágy idősebb, őszhajú munkás. — Ó . •. hát hogyne vállalnám, — tört ki belőle a sóhaj. Miért nem ad­tok valami nehezebbet, valami nagy, szép feladatot? Ökölbe markolt súlyos kezét letet­te az asztalra. — Nem, most nem kaphatsz nehe­zebbet, szólt hozzá meleg hangon az idősebb. Csak ezt végezd el kommu­nista becsülettel. Felkelt a székről, kis ideig moto­zott a sarokban, majd egy köteg új­ságfélével tért vissza. Belenyomta a fiatalember kezébe. A jövevény megtörölte olajos kezét, és elosztotta ruhája alatt a lapokat. A sápadt vil­lanykörte lóbálózó fényénél rápillan­tott a lapra. .. .**•Meggyilkolták, Sallai és Fürst elvtársakat... A proletariátus soha­sem felejti el, kit vesztett... A tűz még lángra lobban! A két Magyar­­ország még egyszer meg fog ütköz­ni és miénk lesz a végső győzelem ... — olvasta az **Üj Március« 1932. no­vemberi különszámát...« Eltette az újságot, kicsit kövérebb Jett tőle. Hárman egybe szorították, 'kezüket és összenéztek. Kilépett a füstös, ködös éjszakába. A salak­­töltésen futni kezdett a vasúti sínek felé, majd az utca forgataga el­nyelte magas alakját. Ugyanakkor egy városrésszel ar­rébb, autó lassított halkan egy ka­­.pú előtt. A soffőr kinézett. *iScheU Kőolaj Részvénytársaság«... A kocsi megállt. EGY „ÖREG HAJÓS" EMLÉKEZETÉRE, aki mindig ment, ha a párt szólította A vezérigazgató párnás kezeivel felemelte a konyakos poharat és ivott. Az ital melege jólesően szét­folyt: testében. A petyhüdt arcban lustán mozgó, savószínű szemeivel az előtte álló, simára fésült hajú férfire nézett. — Nos?... — Kegyelmes uram, a lázítás tíz üzemekben tovább folyik. Nagy gya­núm van egy személyre, akit át ké­ne adni a rendőrségnek. Az utcáról ebben a pillanatban csikorgó zaj tépett a szoba meleg, fülledt, várakozó csendjébe. A hájas kopasz fej beleegyezően bólintott és kurtán böffentette a kérdést: — Neve? Hanyec Dezső géplakatos. ZÖLDESKÉK VÍZTARAJ cső­­^ kolja a fehér hajókat a siófoki kikötőben. A koratavaszi szél bebú­­vik a hajók mellett szerelő munká­sok kabátja alá és hátukon felpupo­­sítja az overállt. A napocska bizony még gyengén süt, de dél felé már érezni melegét. A túlsó part idelát­szó dombjai fátyolosak. Most ébred fehér téli álmából a Balaton. Varga Sándor matróz szeretettel négezeti a »Csobáncot«. Elsejével ismét hab­fodrokat vág a hajó csavarja a ví­zen. Indulnak. Hogy eltelik az idő — gondolja magában. Tavasz, nyár, tél... az ember észre sem veszi és lepereg­tek az évek. Derék öreg »Csobánc«, már 1957-et írunk és te újra hasítod a vizet. Aztán majd évek múlva megdőlve, megrokkansz. A hajók sírjából fogod csak nézni a szép, új, fürge jármüveket. De a hajósok, a matrózok emlékezetében örökké élsz. Éppen úgy, mint az öreg. Az »öreg hajós.« — ö volt az — mondja később fe­lesége reszketeg hangon és vékony karikagyűrüs kezével óvatosan fel­emeli íróasztaláról a fényképet... ő... a férjem. Elveszem a képet... Nézem az ismerős, ráncos arcot. Az úton magas, egyenruhás férfi vezet két kis gyermeket. Egy kislányt és egy kisfiút. Az út a Balatonhoz vezet, a Balaton vize a messzeségben vész el, a végtelenség impresszióját kelt­ve. Olyan furcsa tényleg, hogy nincs, hogy elment Hanyec elvtárs, az igaz­gató. Szeptemberben beszéltem vele utoljára. 1956 december 5-én, 52 éves korában szívtrombózisban váratlanul elhunyt. Most itt ül az irodában egy törékeny, gyászfátyolos, megtört arcú asszony. Oly nehezére esik a beszéd. — Halála még mindig nem tudott elhatolni a tudatomig — rebegi. — Ügy érzem, mintha most is élne, mintha most kinyithatná az ajtót és beléphetne. Néha tervezgetek otthon és hallom a hangját. — Mamika — édes mamika. Aztán ránézek a három gyerekre és torok­ba fojtott sikollyal szeretnék rohan­ni, valahová messze. Ilyenkor tudom csak, hogy meghalt, elment és soha többé nem jön vissza. Elnéz az ablakon túlra, a Bala­tonra és szeméből folynak a köny­­nyek. TTT MINDEN AZ 0 EMLÉKÉT IDÉZI — folytatja. A hajó, az emberek ... Amikor meghalt, úgy éreztem, nem bírom ki, de segítet­tek a munkatársai, behoztak ide a vállalathoz, az irodába dolgozni. Olyan kedves mindenki hozzám. Ha látják, hogy sokáig elmerengek, mindig jönnek, tapintatosan beszél­getnek velem, csak ne gondoljak semmire. Pedig nem lehet. Néha megvigasztal az, hogy én folytatha­tom ott, ahol ő abbahagyta ... Szer­vezem a pártot, segítek az elvtársak­nak, ahogyan ő is mindig segített. Mert a párt volt mindene. Ha a párt szólította, ő mindig készségesen ment. Annak élt... talán azért is halt meg ... óh ... én néha olyan rossz voltam hozzá. Veszekedtem vele. Sokszor késő éjjel jött haza. A járási pártbizottság megbízta és ő ment, ment, esőben, biciklizett a rossz szívével 15—20 kilométereket, szélben, fagyban gyalogolt^ ha kel­lett, oktatni, agitálni, a munkások ügyéért. Higyje el, néha úgy esett be az ajtón... Megijedtem. Láttam, ha­lálosan ki van merülve, És én akkor mérges voltam és korholtam, de ő csak szelíden mosolygott. — Nem lehetett veszekedni vele ... Megsimogatta a hajam és azt mond­ta: Mamika... a pártért, a munká­sokért még oly keveset tettem, sze­retnék még többet tenni. És amikor súlyosbodott a szívbaja, akkor sem feküdi le, csak átjárt néha Füredre injekciókra. Amikor a járásnál nem adtak neki pártmunkát, hogy kímél­jék, akkor szomorú volt és vanasz­­kodott: — Látod, Mamika, már öreg­nek néznek ... kiöregedtem. Aztán jött október 23-a. Itt is úgy felborzolták az indulatokat, ö tar­totta a frontot, a sértésekkel és az eile nf orr a Halmi hangulattal szemben is. Fent volt Pétién a kislányunkért és amikor megjött, már nagyon tisz­tán látott mindent. Itt ellenforrada­lom van — mondta. Amikor mások megfutottak, ő mindig csak talpon volt, kereste az összeköttetést a töb­bi elvtárssal, szervezkedett és az ő tekintélyének köszönhető, hogy itt a hajózásnál egy pofon sem csattant. Amikor meghalt, egy-két ember eljött hozzám, mondogatták, hogy én ne lépjek be a pártba, ilyen vészter­hes időben, akkor megsegítenek. A férjemet pappal temettessem el, mert máskép nem jön el senki a te­metésre. Én ... nehezen, de kitartot­tam. Nem jött pap a temetésre, de eljött az összes matróz, az összes ha­jós. Olyan kedvesek a munkások... lássa... Elcsuklik a hangja és szaggatot­tan törnek elő szavai. .. .Sokszor férjemhez jöttek ké relmekkel, most hozzám jönnek. Ne kém mindent megcsinálnak ... Há­zat akartunk építeni, de félbemaradt, megígérték, hogy segítenek. A gyer­mekkocsi eltört... úgy szégyellem ... megcsinálták. Olyan jó látni, hogy igy szerették a férjemet. Nehéz rójy most beszélnem ... Igen. Az emlékezés még fájó, friss sebeket tépő. Nem akarom tovább zavarni, elbúcsúzom. A HOL A TÜKÖRSIMA, zöld víz fehér tajtékot hányva önmlik a Sióba, megállók és visszanézek a kikötő felé. A hajók mellett szorgos­kodó munkások apró alakoknak tűn­nek a messzeségből. Itt élt, itt dol­gozott Hanyec elvtárs. Erejének megfeszítésével, minden tudásával szolgálta a dolgozó népet, a pártot. Szeretetet, megbecsülést kapott érte. Élete benne van a kalapácsütésben, a daloló hullámokban, a tovasikló, szép, fehér hajókban. Egy munkás meghalt, örökébe lépnek a többiek Az elejtett kormányrudat megfogja más, egy fiatalabb, egy erősebb Nemcsak a vállalat dolgozói bú­csúztatják őt, hanem a kommunis­ták is. Mert amit nem mondott ei róla senki a temetésen — hisz a já­rási MSZMP intézőbizottságától eq% vezető sem ment el temetésére, s hivatalosan senki nem ejtett szót oil a párt nevében, a meghalt elvtárs­­ról — azt hadd mondjam el e kii írás végén: Hanyec Dezső elvtán példamutató kommunista volt. Pél­daképe a szerény, a népet szolgált pártmunkásnak. Emléke a kommá nisták szívében örökké él! SZÜTS ISTVÁN.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents