Somogyország, 1957. február (2. évfolyam, 26-49. szám)

1957-02-24 / 46. szám

Vasárnap, 1957. február 24. __________________ | * им* >o J OKSZAG^............ ............................... ... 3 MIT AKAR A NŐMOZQALOM? A Magyar Nők Országos Tanácsának ideiglenes programjából A program az újonnan megalaku­ló, széles alapokon nyugvó nőmoz­galom fő célkitűzéseit tartalmazza. Bevezetőjében a program megemlé­kezik arról, hogy az októberi és az utána következő időkben a magyar asszonyok, lányok városon és falun megálltak a helyüket, segítettek. Er­re a segítőkészségre, összefogásra és szeretetre talán még sohasem volt annyira szüksége sokat szenvedett hazánknak, mint ma. Vannak, akik tétlenségre biztat­nak bennünket, de lehetünk-e tétle­nek akkor, amikor gyermekek ma­radtak szülők nélkül, gyámoltalan öregek családfenntartó nélkül, csa­ládok otthon nélkül. Tétlenek marad­hatunk-e, amikor az utóbbi évek erősödő bizalma után ismét a bizal­matlanság légköre árasztja el a nemzetökzi életet, amikor veszélyben forog a béke ügye? Az októberi magyar események során a világ közeljárt egy újabb — borzalmasságában minden eddigit fe­lülmúló világháborúhoz. A vészter­hes felhők elmúltak fejünk felől, de sok szenvedés, sok könny van így is mögöttünk. Szívünkben azonban erős a remény, hogy a kormány a nem­zet haladó erőinek összefogásával megteremti a boldogabb, szabad, szocialista Magyarországot. Magyar asszonyok, leányok! Ebből a munkából nekünk is ki kell ven­nünk részünket! Fogjuk meg egy­más kezét és segítsünk! Segítsünk, hogy a lelkek nyugalomra találja­nak, hogy nagyobb legyen a megér­tés, hogy minden becsületes magyar meglelje helyét e hazában, összefo­gásra hívunk benneteket, nem ön­célú szervezkedésre. Azt szeretnénk, ha mindig megtalálnánk egymást, amikor szükség van a rászorulók gyámolítására, az otthon, a gyermek védelmére. Azt akarjuk, hogy sza­vunkat mindenütt meghallgassák, ahol a magyar társadalom legfonto­sabb kérdéseiről és elsősorban a tár­sadalom alapkövének: a családnak Ügyéről van szó. Felhívjuk ezért a városok és fal­vak minden segítőszándékú asszo­nyát: a társadalom valamennyi réte­géből alakítsák meg önálló nőtaná­csaikat. Munkájukban használják fel az elmúlt évek nőmozgalmának min­den jó tapasztalatát, vigyázva arra, meg ne ismétlődjenek a hibák, a helytelen bürokratikus módszerek. Meg kell teremteni a családi élet megjavításának anyagi és erköl­csi feltételeit. Ezért az édesanyák kapjanak meg a társadalomtól a lehetőségekhez ké­pest minden segítséget ahhoz, hogy legnemesebb hivatásuknak, gyerme­keik nevelésének minél többet szen­telhessenek erejükből, idejükből. A Magyar Nők Országos Tanácsa ja­vaslatokat dolgoz ki és juttat el a kormányhoz arról, milyen módon le­hetne a családok gondjain segíteni (pl. a családi pótlék rendezése, kap­janak táppénzt azok az édesanyák, akik háromévesnél fiatalabb, beteg gyermekük ápolására maradnak ott­hon a munkából stb.). Javasoljuk, hogy a helyi tanácsok a nőtanácsok­­kal . együttműködve teremtsenek olyan munkaalkalmakat, amelyek le­hetővé teszik, hogy az asszonyok otthoni munkát vállalva, kiegészít­hessék férjük keresetét. A nőtanács követeli, hogy ezeken a munkaterü­leteken a dolgozó nők bérezését em­berségesen rendezzék. Nem értünk egyet azzal, hogy nő­voltukra hivatkozva bocsássanak el álásukból jól képzett, tehetséges munkaerőket. A dolgozó nőknek se­gíteni akarunk azzal, hogy javasoljuk a kormánynak, fej­lessze tovább a bölcsőde- és óvo­da-hálózatot. Állami erőből azonban csak lakói e­­rületi gyermekintézményeket hozzon létre és ellátásban, valamint térítés­ben ne legyen különbség az üzemi és a lakóterületi intézmények között. A nőtanács az asszonyokat nagyobb egészségügyi védelemben kívánja ré­szesíteni, annak minden szociális vo­natkozásával együtt. Ezután a prog­ram azzal foglalkozik, hogy jogi kér­désekben, pl. válás, gyermektartás, gyermekek odaítélésének ügyében milyen segítséget kíván adni a nők­nek — majd így folytatja: Magyar asszonyok, leányok! Az utóbbi hónapokban a fővárosban sok kisgyermek szenved szükségét, sok közülük legfájóbban a szülői szere­­tetet nélkülözi. Segítsetek családokhoz juttatni ezeket a gyermekeket, vigyétek el hozzájuk az anyai szív melegét. Nem lehetünk közömbösek az elhagyottak, az öregek sorsa iránt sem. Sokan mentek úgy el tőlünk, hogy sorsára hagyták kisgyermeküket, feleségüket, az idős szülőket. Keressük fel a ma­gukra maradottákat, segítsünk az el­hagyottaknak ügyes-bajos dolgaik elintézésében, jó szóval, barátsággal, részvéttel Több mint 150 000 vérünk szakadt idegenbe az elmúlt hónapok esemé­nyei következtében. Vannak; akik megtalálják kint boldogulásukat, de többségüket hazahúzza a szíve, a honvágy, »-mert csak egy anyánk van s egy hazánk«. A Magyar Nők Országos Taná­csa kéréssel fordult a Nemzetkö­zi Demokratikus Nőszövetséghez és a különböző országokban lé­vő szervezeteihez, hogy segítse­nek minden tőlük telhető módon abban, hogy a sokezernyi, szinte gyermekkorban lévő fiatalt, akik­nek többsége meggondolatlan­ságból, kalandvágyból, a hamis ígéretektől félrevezetve hagyta itt hazáját és akiket szívszakad­va, reménykedve vár vissza édes­anyjuk, ismét visszatérhessenek hazájukba. A fiatel lélek meggyógyításában, nevelésében nagy feladat hárul a pedagógusokra. Azt kívánjuk, hogy iskoláink tiszta erkölcsű, szüleiket és tanítójukat tisztelő, nagytudású, értékes állampolgárokká, jó haza­fiakká neveljék gyermekeinket, akik nemcsak szavakban, hanem tettek­ben is vallják: »Itt élned, halnod kell«. Iskoláink munkájához nagy segít­séget adhatnak a szülői munkakö­zösségek. Nőtanáosaink irányítsák, támogassák ezeket a szerveket, hogy az iskola és a családi otthon között minél harmonikusabb, minél gyü­mölcsözőbb kapcsolat alakuljon ki. Kedves asszonyok, anyák! Prog­ramnyilatkozatunkat ideiglenesnek tekintjük, a véglegeset veletek, a he­lyi nőtanácsok képviselőivel együtt dolgozzuk ki. Addig is harcoljunk az elénk tűzött célok eléréséért. Minden falunak, városnak, kerü­letnek megvannak a sajátos gondjai, amelyeket az ottlakók ismernek leg­jobban és a megoldás módjait is ők tudják. Munkátokban keressetek támaszt a népfrontbizottságoknál, keressétek meg a Vöröskeresztet, a földműves­­szövetkezeteket, a szülői munkakö­zösségeket, a fiatalok szervezeteit és velük együtt végezzétek el a közös feladatokat. Fogjunk össze, közös akarattal, egy szívvel, hogy gyermekeinknek, családunknak, hazánknak boldo­gabb, igazabb magyar életet teremt­sünk — fejeződik be a Magyar Nők Országos Tanácsának ideiglenes programja. EMLÍTÉSRE MÉLTÓ Pezsgő élet fogad a Nagyatádi Konzervgyárban. Szorgos emberek munkálkodnak amerre csak nézek. Ami szíven üt, hogy a kommunisták még mindig nem fogtak össze, vára­koznak. Pedig az MDP-nek ötven tagja és 8 tagjelöltje volt ebben a gyárban. Trovencsák Gyula elvtárs, a volt üzemi párttitkár elmondja, hogy mindössze öten kérték felvéte­lüket az MSZMP soraiba. Beszélge­tek Lesnyák Árpáddal, a munkásta­nács elnökével, Mayer József üb-el­­nökkel, Lőrinc Rózsival és Korbacz Gyulánéval. Valamennyien hosszú ideig dolgoztak a párt soraiban, s most mégis várakoznak. Miért? Elmondják, sok jogtalan sérelem érte őket, nem hallgatták meg ké­réseiket, panaszaikat. A községi és járási pártbizottság csak akkor ta­lálta meg őket, amikor munkáról volt szó. — Megvárjuk, kik lesznek az új párt vezetői, majd akkor lé­pünk be — mondják a beszélgetés során. Azt is hozzáteszik még, hogy sok hibát találtak az MDP politiká­jában, a,mit helytelenítettek. Ezeket a hibákat mi nem akarjuk folytatni. De, hogy ki tudjuk javítani és ered­ményesen tudjunk dolgozni, szükség van a kommunisták munkájára, ösz­­szefogására a Nagyatádi Konzerv­gyárban is ... EPOSZ-szervezet alakult a napok­ban Somogyacsán. Az alakuló gyű­lésre húsz fiú ment el, s mind a Erős, egységes EPOSZ szervezeteket! Egyre jobban erősödik az Egységes Paraszt Ifjúsági Szövetség. A fiatalok látják, hogy az új szervezetben ki tudják elégíteni kul­turális és sport igényeiket, ezért mind többen lépnek be azok is, akik nem voltak a DISZ tagjai. Az új szervezet életindulásakor a jövőről tervezgetünk: milyen legyen ez a szervezet, hogvan biztosítsa az ifjúság művelődését és szórakozását? Mindenekelőtt szemelőtt kell tartani az ifjúság érde­keit, biztosítani kell, amit a törvény előír számukra. Hogyan lehet­ne megnyerni a fiatalokat, hogy sajátjuknak érezzék az új EPOSZ szervezetet? Első javaslatom az, hogy falcainkban az EPOSZ kebelén belül szervezzük meg a kultúr- és sportmunkát. Emellett természetesen az egyes szakosztályok (futbal, atlétika, sakk) válasszanak felnőtt vezetőket, akik mellett a fiatalok nem közvetítő szerepet játszanak, hanem tanulhatnak a tapasztaltabb sportolóktól. Hasonló elképzelé­sem van a kultúrmunkával kapcsolatban is. Nagyon jó lenne, ha a kulturális munkába fiataljaink az irodalom terén is tapasztalt peda­gógusoktól tanulhatnának. Nem tartom helyesnek, hogy egy 800—1000 lakosú községben az EPGSZ-szervezettől függetlenül működjék sportkör is. Ez egyrészt szétforgácsolná az erőt, és rontaná az EPOSZ tekintélyét, hisz a szer­vezetet nem érezhetnék teljesen magukénak a fiatalok. Javaslom, hogy a megyei szervek dolgozzanak ki egy tervezetet, mely a ta­vasszal kezdődő EPOSZ- bajnokságok módját határozná meg. A sport azonban nem elégítheti ki a fiatalság igényeit. A pa­rasztifjúság művelődni akar, s ehhez irodalmi estékre, különböző ismeretterjesztő rendezvényekig van szükség, hogy az ifjúság meg­ismerje legjobb íróinkat, azok műveit és szakmai előadásokat kap­jon a belterjes mezőgazdaságról is. A mi szervezetünkben folyik a kultúrmunka, irodalmi-estet is rendeztünk József Attiláról, a lányok pedig vállalták, hogy elkészí­tik az EPOSZ-cimert. Ezenkívül készülünk március 15 méltó meg­ünneplésére. amikor hazafias színdarabokat iátszunk. Meg kell talál­ni azt az utat, melyen közösen, boldogan fogunk haladni, mert minden munkához egység és egyetértés kell. HÉJAS JÁNOS EPOSZ-elnök. LANTOS ÉVA kultúrfelelös, Beleg. húsz belépett az új ifjúsági szerve­zetbe. Az alakulásnál már tervez­getni is kezdtek. Színdarabot tanul­nak, bálokat rendeznek, szórakoznak és szórakoztatni fognak. Sárközi Fe­ri, a vezetőség egyik tagja azt is el­újságolja, hogy új helyiséget kaptak a községi tanácstól. Megcsináltatták a ping-pong asztalt, megtakarított pénzükön pedig egy Íróasztalt vásá­roltak. Az alakulásnál egy kis hiba is tör­tént, »elfelejtettek« lányokat meg­hívni. Pedig a községi DlSZ-szerve­­zetnek leánytagja is volt. Csinosak, szépek az acsai lányok, ők is szeretnének táncolni, szórakoz­ni. Pótolják hát sürgősen »feledé­­kenységüket« a fiúk, s hívják meg a lányokat is az EPOSZ soraiba Törökkoppányban beszélgettem a napokban Vincze István elvtárssal, a községi pártszervezet intézőbizott­ságának elnökével. Elmondta, hogy január 21-én alakult meg a pártszer­vezet, hét taggal. Az alakuló ülésre ugyan 11-en mentek el a régi tagok közül, de négy MDP-tag felvételét nem fogadták el. — Nem fogadtuk el — mondja Vincze elvtárs —, mert azt akarjuk, hogy a falu legbecsüle­tesebb emberei legyenek közöttünk, olyanok, akik önként, meggyőződés­ből, s nem számításból jönnek so­rainkba ... Sokfelé jártam a megyében és a városban. Többek között a Ruha­üzem pártszervezetét is fé.serestem. Nehéz volt az üzembe a bejutás, mert ott még divat a belépőcédula kiál­lítása. Amikor M. elvtárssal, az igaz­gatóval beszélgettem a régi hibák­ról, elmondotta, hogy egyes megyei szervekhez igen nehéz volt a beju­tás. — Igen, nehéz volt bejutni sok helyre, s ezt megnehezítették a belé­pőcédulák is. Ezt a megyei szervek­nél már régebben eltörölték, s eltö­rölték már az üzemekben, gyárak­ban, sőt a minisztériumokban is. ügy gondolom, erre már nincsen szükség a Ruhaüzemben sem. Nem vétenek az éberség ellen, ha nem állítanak ki belépőcédulákat... A múltkorjában Balatonbogláron­­utaztam keresztül. Betérve az egyik vendéglőbe, nagyon jól esett a ven­déglő . vezetőjének figyelmessége, udvariassága. Ezt »Legyen máskor is szerencsénk« címmel meg is írtam, amely az újságban napvilágot látott: Akkor tévesen a vendéglő vezetőjét »öreg Síposnak« neveztem. Ezt most. helyreigazítom. A vendéglő vezető­jét, a mindenkivel szemben figyel­mes és udvarias boltvezetőt »örfeg Fischer«-nek hívják. így ismerik, szeretik és becsülik a messezi kör­nyéken is. Sz. L> Egy éjszaka az újpesti ellenforradalmárok fogságában »Bemutatjuk az újpesti forra­dalmi bizottságot« — címmel a Nópszabadsáa vasárnapi számá­ban cikk jelent meg, amely Ko­sa Pál, Kollár fános újresti el­lenforradalmárok ós társaik te­­vékenyséaét ismertette. Ez a cikk juttatta eszembe* innak az éjsza­kának a történetét, amelyet har­mincad magammal az általuk ve­zetett ú| pesti ellenforradalmán rok fogságában töltöttünk . .. EZEIlKILENCS^Af ÖTVENHAT NOVEMBER 6. Délután 4 óra. A parlament elől indul velünk a gépkocsi amelyen harmincán ülünk. Harminc kaposvári kato­na. A gépkocsi tetején hatalmas fehér zászló, hogy kijuthassunk a városból. A kocsin ülők szemében a kétkedés. Vajon sikerül-e? Mindez nem számít, haza, minél előbb haza ... Kijutni csak Új­pestnél lehet, s nemsokára már a Váci úton robogunk ... Némák, kihaltak az utcák, csak itt-ott látni pár szovjet katonát, harckocsit, akik őrködnek, nehogy az ellenforradalom újra támadhas­son. Budán a Vár körül és a Cor­vin közben még dörögnek a fegy­verek. Bennünket gyakran állíta­nak meg szovjet katonák, igazol­tatnak, majd intenek, mehetünk tovább. Újpesten a Váci út—Árpád út találkozásánál szovjet harcko­csizok állítanak meg bennünket. Akkor fel sem tűnt, hogv a harc­kocsik ágyucsöve Újpest felé néz. Közlik velünk, hogy tovább a Vá­ci úton nem mehetünk, mert lö­völdöznek. Egyedüli út — keresztül Újpesten... , Felbőg a motor, s nemsokára már Újpesten vagyunk. Rengeteg ember az utcán, s ami. azonnal feltűnik, egyetlen szovjet katonát sem látunk. Nemsokára kiderül az is, hogy miért. Elérkezünk az Újpest—rákospalotai vasúti átjá­róhoz, de nem tudunk keresztül­menni. A sorompót leeresztették, a sínekre pedig három tehervagont állítottak. — Felemeljük a sorom­pót, eltoljuk a kocsikat, s úgy me­gyünk tovább — határoztuk el. Leugrálunk a kocsiról, fel akarjuk emelni a sorompót, de nem sike­rül. Részeg emberek vesznek kö­rül bennünket, s egyikük elordítja magát: »Hazaárulók! Ávósok! Meg akarjátok dönteni a forradal­mat? ...« Munkásemberek sietnek el mel­lettünk, s egyikük odasugja: »Ne hallgassanak ezekre, hiszen ezek Újpest leghírhedtebb csavargói, részegesei.« Nincs idő a gondolko­dásra. Hirtelen nyitott katonai gépkocsi kanyarodik mellénk, s felfegyverzett emberek ugrálnak le róla. Kik voltak? Gyanús, betörő kinézésű csavar­gók. De nem tehetünk semmit. Náluk a fegyver, mi pedig fegyver­telenek vagyunk, csak egy-két elv­társnál van egy-egy pisztoly, az is a csizmaszárban. De mit ér a pisz­toly géppisztolyokkal, golyószó­rókkal szemben? Közlik a fegyve­resek — gyanúsak vagyunk, be­visznek bennünket a parancsnok­ságra. Két géppisztolyos az autóra ül, ránkszegezi fegyverét, egy pe­dig a gépkocsivezető mellé, s irá­nyítja. Rövidesen megérkezünk a főhadiszállásra, az újpesti Könyves Kálmán Gimnáziumba. Ott beterel­nek bennünket az egyik emeleti tanterembe, s fegyveres őröket ál­lítanak mellénk... Nemsokára fegyveresektől kí­sérve megérkezik a parancsnok helyettese, illetve a »forradalmi bizottság« egyik vezetője, Kol­lár »baj társ«. így szólították a fegyveresek őt, s ő is így szólt hozzánk. Határozottan beszélt. Szavaiból az tűnt ki. hogy végső­kig el van szánva. Nem szó sze­rint, de lényegében ezeket mon­dotta: »Mi, Újpest dolgozói elha­tároztuk, hogy az utolsó csepp vé­rünkig harcolunk. Hajlandók-e Önök harcolni velünk a szovjet csapatok ellen?« Egymásra nézünk. Nem! Erre nem vagyunk hajlan­dók. Rövid tárgyalás magunk kö­zött, majd közöljük a választ: »Nem harcolunk, engedjenek ben­nünket haza!« A válasz erre: »Majd döntünk sorsuk felett...« KÖZBEN BEESTELEDETT, s mi a sötét tanteremben ülünk, mert őreink nem engedik felgyújtani a villanyt. Félnek, hogy a közelben lévő szovjet katonák belövik a főhadiszállást... Nehezen, kétsé­gek között telik az idő. Mi lesz velünk? Beszélgetésbe elegyedünk őreinkkel. Mindkettő fiatal mun­kásfiú, valamelyik újpesti gyár dolgozói. Elmondják, hogy nem szívesen vannak már itt, mert egyre inkább csavargók, betörők lesznek a hangadók. Azt is el­mondják, hogy az olyannak lesz egyre nagyobb hangja, akit gyil­kosságért többévi börtönre ítét tek, s most kiszökött a börtönből... Hirtelen kivágódik az ajtó, kisebb fegyveres csoport ront be a tante­rembe. Felgyújtják a villanyt, s máris hangzik a csoport vezetőjé­nek, egy vatelinos kabátot viselő 26—29 év közötti férfinek a pa­rancsa: »Kezeket fel!« Felőliünk, feltartjuk kezünket. Mit akarnak? Kinél van fegyver? — hangzik a kérdés. Megmotoznak bennünket, több elvtársról még a csizmát is lehúzzák, hogy hozzájuthassanak az elrejtett fegyverekhez .. . Majd az elszedett fegyverekkel boldo­gan. s bennünket megfenyegetve eltávoznak. Újra sötét borul a tanteremre. A csöndben súlyosan koppannak az őrzésünkre kiren­delt egyik fiú szavai, mikor azt mondja: »A csoport vezetője volt gyilkos ... « Éjfél felé járt már az idő. Kint­ről egyre erősödő lövöldözés hal latszik. Agyuk. géppisztolyok fe­leselnek egymással. Felrántják az ajtót, s azon szinte beesik egy postás egyenruhát viselő férfi, aki torkaszakadtából kiáltja: »Rákos­palota veszélyben. Gyertek ve­lünk harcolni. Most már nem is nézünk egymásra, de azért egy­szerre válaszoljuk: »Nem megyünk sehova ...« Egyik őrünk később kimegy, majd visszatérve elmond­ja, hogy a »forradalmi bizottság« most dönt a sorsunk felett. Elmond­ja azt is. hogv a gvilkos azt java­solja, mindnyájunkat nyírjanak ki... JÓVAL ELMÜLT ÉJFÉL, ami­kor bejönnek a »forradalmi bizott­ság« tagjai, s közlik, hogy másnap szahadon engednek bennünket. Azzal a feltétellel, hogy hazafelé menve mindenütt hintsük el a »forradalom eszméit«. Két óra felé gépkocsira ültetnek berniünket, s fegyveresekkel átkísérnek az új­pesti Faipari Technikumba. Itt al­szunk néhány órát.. . Reggel ко-, rán elbúcsúztam társaimtól, s egy rákospalotai rokonomhoz mentem akinél néhány napig meghúzód­tam ... Elvtársaim több napi bo­lyongás után kerültek haza, ho gyan, milyen körülmények között, nem tudom. Sokat gondolkoztam azon, miért engedtek el bennünket az ellen­­forradalmárok. EmberszeretetbőV? Nem! Úgy gondolom, sokkal na­gyobb szerepet játszottak ebben a szovjet katonák, akiknek fegy­verei akkor már Újpest és Rákos­palota utcáin dörögtek ... Alig hallgattak el a fegyverek, bejártam, a várost. Láttam fogságunk szín­helyét, a Könyves Kálmán Gimná­ziumot, amelyen súlyos sebeket okozott az esztelen ellenállás. Lát­tam a körülötte lévő lerombolt há zakat, a rákospalotai Vöröshadse­­reg úti harcokban elesett szovjet katonák holttestét, s az ott. meg­halt fiatal magyarokat is. Láttam ott is és még sokhelyen a lerom­bolt munkásházakat, s kis va­gyonkájukat sírató munkásembc­­roket. Néhány nap múlva pedig résztvettem a megyeri temetőben a harcok alatt elesett fiatalok te­metésén. Ökölbe szorult ekkor a kezem. Kosa és Kollár, s a »forra­dalmi bizottság« többi tagjai jutott tak eszembe. Azok, akik maguk helyett fiatal lányokat, fiúkat üldtek a biztos halálba, akik isko­lákat, munkásházakat romboltak le... S akkor arra gondoltam: fe­lelni kell nekik tetteikért, felelni azért, amiért ilyen károkat okoz­­tak országunknak, népünknek. SZALA1 LASZUO

Next

/
Thumbnails
Contents