Somogyi Néplap, 1956. október (13. évfolyam, 232-257. szám)
1956-10-21 / 249. szám
Vasárnap, 1956. október 21. SOMOGYI NÉPLÁP 5 Rajczi Lajos méltó marad jó állattenyésztő hírnevéhez Rajczi Lajos az istállónál foglalatoskodott, amikor ráköszöntem. Szénát rakott az állatok elé. Esti etetés ideje volt. Szép, hat, zsemleszőrű szarvasmarha hajolt a jászol fölé, az illatos szénát habzsol'd' _ Mind a hat törzskönyvezett... — mondta dolgavégeztével, a villanyélre támaszkodva. — Van is velüit vesződség!... — De aki szereti az állatokat?!... , — No, persze. De nemcsak a szépnek, hanem jónak is kell lenni az állatnak. Hiába megfelelő a küllem, ha nincs tej! És ha van tej, de formátlan a tehén, az is baj!... — S elmondta sorjában, hogy évtizedek óta hogyan neveli a szép törzsállatokat. A kisbor- j tiknál vigyáz arra, hogy meg ne pocakosod janak. Ezért napja ban háromszor eteti, itatja őket. S mindig pontosan, a meghatározott időben. A továbbtenyésztésre szerződött bikákat, s üszőket rendszeresen járatja: nyáron karámban vannak. A tehenet naponta háromszor feji. — Muszáj háromszor fejni, az ilyen nagytejű tehenet, magyarázta —, mert különben visszafejlődnének a tejmirigyei. S elapadna. — Ez a tehén hány literes? ... — Most is megadja a 18 litert, pedig már nagy benne a borjú, — válaszolta, — de ha frissfejős, vagy még kisebb benne a borjú, akkor 26 litert is ad. Általában havonta 1600—1700 ^ forint tejpénzt kapunk... Mert a tej minősége is jó: 4—5 százalékos a zsírtartalma. De volt nekem már ennél jobb tehenem is. Az a Mosonmagyaróvári Kísérleti Állami Gazdaságba került. Egyszer, amikor ott jártam — meghívtak ankétra —, mondta a gazdaság vezetője, hogy a »Tuba« 48 litert ad naponta.,. Ezt az üszőt — mutat az egyik hasasüszőre — most adtam el a Tenyészállatforgalmi Vállalatnak. Én mindig az államnak adom el a tenyészállataimat. Itt van ez a két kisebb üsző, meg a bika, ezekre is szerződtem. Egyik kis üszőt hamarosan elviszik, mert most már megüti a mértéket... — Hány sajátnevelésű tenyészállatot adott már el? — Nehéz volna összeszámolni. De minden évben eladtam egyet, vagy kettőt. Még akkor is az állam vette meg tőlem a növendékszarvasmarhákat, amikor nem voltak törzskönyvi ellenőrzés alatt... Mert ilyen idő is volt — sóhajt nagyot. S fájón mondja el azokat az igazságtalanságokat, törvénytelenségeket, amelyek az elmúlt néhány évben érték. 1952 óta vagy háromszor tették kuláklistára, s vették le arról. Nem hagyták békén, hogy álljon be ő a közösbe. Nem állt be, mert látta, hogy az akkori tsz-ben nem voltak meg az alapjai a jó törzsállattenyésztésnek. Féltette a sajátját, hogv tönkremennek, ha beviszi őket. Kulák lett. Nyáron visszaminősítették, ősszel ismét kuláklistára került. így húzták-vonták aztán még többször. S végül megvonták tőle az állatainak törzskönyvi ellenőrzését, amit csak az idén tavasszal, a rehabilitáció után nyert vissza. — Engem csak az bántott — mondotta —, hogy mindenképpen meg akarták kötni a kezem a törzsállattenyésztésben akkor, amikor pedig a párthatározat a Kaposvölgye állattenyésztésének fellendítését is előírta. — Tudtam, hogy egyszer ismét rám süt a nap. Hisz 14 hold földem volt csupán, s az egész falu tudja, hogy éveken át részesaratással kerestem a kenyerem. Nem éreztem magam kuláknak, s eljártam a gyűlésekre altkor is, mikor annak tartottak. Annyi azonban biztos, hogy több szép állatot tudtam volna nevelni az országnak, ha békén hagynak. No, de majd ... Csak egészség legyen ... Igen. Rajczi Lajos szavaiból, eredményes munkájából érezhető, látható, hogy előre néz bizakodva, mert ha meg is bántották, de állattenyésztői jóhirnevére méltó maradt, s méltó akar lenni ezután is. Szűcs Ferenc Felkészülnek az állatok teleltetésére A Kutasi Állami Gazdaságban nagy gonddal készülnek az állatok téli át teleltetésére: sok silótakarmányt készítenek. Eddig a tervezett 4000 köbméter silóból már több mint 3100 köbmétert elkészítettek, most is állandóan dolgoznak a gazdaság silógépei. A kukoricatöréssel egyidőben vágja a kombájn és silózza a szárat. Mindent elkövetnek, hogy még a jó időben befejezzék a silózást, hogy addig kerüljön silóba a kukoricaszár, amíg jóminőségű, nem túl száraz, s a szél nem tépte le leveleit. Helyesen gondolkodnak a Kutasi Állami Gazdaság vezetői, amikor azt tartják: mi is könnyebben telelünk, ha az állatoknak nem lesz szűkiben a jó takarmány. Nagyon szép kereskedő tanulónak lenni Mostanában nagyon sokat lehet hallani a fiatalok továbbtanulásáról, elhelyezkedéséről. Van akinek nem sikerül a gimnáziumba, középiskolába kerülnie, emiatt elkeseredik. Én is nehezen határoztam el magam, hogy kereskedőtanuló legyek, de nem bántam meg. Tudom, hogy szakképzett, fiatal szakmunkásokra szocialista kereskedelmünknek szüksége van, engem ez a tudat örömmel tölt el. Szeretném, ha a fiatal kereskedő-tanulók, akikkel hetenként két napot együtt töltök az iskolában —, hogy a gyakorlatot elmélettel is kiegészítsük — megértenék ezt, komo tanulást. A mi rendsze lené Időszerűvé vált a paraszti terhek mérséklése /t LENGYELTÓTI — csütörtökön lyan vennék a rünkben a kereskedők már nem zettek, hanem megbecsült dolgozók Társadalmunk szeretetét, megbecsülését már ezideig is, az iskolákban, gya^ korlat közben tapasztalhattuk. Tanáraink is odaadással nevelnek bennün két. Nekünk ezt jó tanulással, jó mun kával kell viszonozni. Ne főjjön tehát a fiatalok feje, ha nem kerültek középiskolába, a kereskedőkre mindenkor szükség van. Segítséget kapunk, öröm a tanulás, öröm az élet. ECSEGI JULIA. a 224-es csemegebolt kér. tanulója — BALESET SZILVASZEDÉS KÖZBEN. Dianovics Kálmánná bala- tonlellei lakos leesett a szilvafáról. Gerinctöréssel szállították a kórházba. Állapota neon veszélyes. Önkényes-e az önkényesen kilépett — Nyílt levél egy volt traktoroshoz — A n felkereste a szerkesztőséget, kedves Horváth István, a panaszával, hogy a sajtó nyilvánossága és ereje foglalkozzon az ügyével, mely elmondása szerint a jogtalanságok sorozata. Úgy látszott, hogy hosszú időn át megkárosították anyagilag, s ugyanakkor önérzetében is nagyon sokszor megsértették. Gondolom, közvetlenebben hangzana a tegezés, a szigorú ön helyett, de elsősorban most Horváth Istvánhoz, az emberhez -akarok szólni, s a kifejezéssel is mellőzni akarom fiatalsága tolakodó rckonszenvét. Maga, fiatal barátom, a traktoros szakmát választotta annakidején. Nem tudom biztosan, de feltételezem, hogy a szakma szeretete vitte el Szegedre, a traktorosgépész iskolára, 1954 őszén. Azért vagyok ilyen ingatag hitű, mert mást mond Maga, meg a többi Szegeden járt fiatal traktoros, és mást mond az az élet — azt, hogy a gyakorlóéves traktorosok nem váltják be az ígéretet. Traktoron megöregedett emberek és a fiatalabbak szájából -hallottakra alapozom ezt a tételt. Gondolom nagyjából tisztáiban volt vele, hogy mit jelent traktorosnak lenni, amikor úgy döntött, hogy elmegy Szegedre. Vagy a jó kereset elhomályosította az éjszakai szántások kényelmetlenségét? Vagy talán az iskola egyéves gondtalan élete csábította? Maga nem beszélt erről, igaz. De azért kell ezeket a talán témába nem is vágó kérdéseket boncolgatni, mert úgy érzem, innen keli elindulni, hogy eljussunk ahhoz, miért került a maga munkakönyvébe másodszor is megbélyegzés: »önkényesen«. Érzem, hogy -bántja ez a dolog, és nincs mellébeszélés, — anyagiakról van szó. De nem értem ezek után, hogy az az időszak, amikor 2000 forint felett keresett — tavaly ősszel — nem ösztönözte arra, hogy ezt állandóan a magáénak vallja? Mi lehetett az a nagy dolog, mely júniusra már száz- egynéhány forintra csökkentette a keresetét. Bármennyire is kényelmetlenül hangzik ez az ön számára: saját magáiban kell keresni a baj okát. Én őszintén megmondom, hitelt adtam szavainak, vagy inkább az orvosokénak, akik a papírjain azt bizonyítják, hogy maga beteg, s ezért nem tud dolgozni. Ám a tények mást is mondanak. Azt, hogy ősszel semmi baj nem akadályozta a jó keresetben. A nyárra már eny- nyire megbetegedett volna? Nem éreztem magamban elég jogot, hogy vádat mondjak akár Magára, akár a gépállomásra, ezért perdöntőül hívtam azt az embert, akit Maga is megbecsült: -Bende Istvánt, a volt munkatársát. Ö elmondta, hogy Maga nem igen szenvedhette a munkát és azt, hogy már a tavasz óta él akart menni a Segesdi Gépállomásról! Azt hiszem itt a dolog nyitja. Bánmlyen rosszul is hangzik ez önnek: Én szerintem a maga betegsége nem akkor kezdődött, amikor először érezte a szúró fájdalmakat, hanem akkor, amikor először engedte úrrá lenni leilkóben azt a tervet, hogy »Én pedig innen elmegyek!« Mert, kedves Horváth István barátom, amikor az ember már embernek érzi magát, társadalmi kötelezettségei is vannak. Bármilyen szokatlan is, a törvényeket, rendeleteket a többség érdekében csinálják, amelybe maga is, én is beletartozunk. Tehát alkalmazkodnunk kell egymáshoz. Magának az volt a kötelessége, hogy dolgozzon, mivel az állam kamatoztatni akarta a taníttatásába befektetett tőkét. Zárójelben mondom, hogy valóban 1957 márciusában járna le a gyakorlati évük. Ezt Szegedről írták, a volt iskolájából. Nos, hát valahogy úgy látszik, hogy elsősorban befelé kellene gy kicsit nézni. »Mennyiben vagyok hibás én?? ... Tartozök-e valamivel a többi embernek? ... IV ézze, tudom én, hogy maga is nagy tervekkel ’ jött Segesdre. Fiatal, iskolát végzett... Ez a két dolog így együttesen hatalom. De nem lett volna szabad visszaélnie vele. Megint cask egykori mesterére kell hivatkoznom, aki nem mondta azt, hogy haragszik valamiért magára, de azt mondta, hogy: »Nem volt szívbajos a gyerek, megmondta mindenkinek a magáét! Tudja, úgy szokott az lenni, a fiatalabb munkásnak a munkájával kell kivívni, hogy a szavát mindenki megszívlelje. S azonkívül van egy olyan szokás is a világon, hogy az idősebbekkel mégis csak másképpen beszél az ember...« Tudom Horváth Pista, Maga sem szerette, ha az igazgató szidta. Megértem. De valamilyen módszerrel csak el lehetett volna kerülni a felingerelt emberrel való vitát! Ha pedig az ilyen viták kiéleződnek, ki húzza a rövidébbet? .,. A maga helyében nem csodálkoznék azon, hogy nem szerették a gépállomás1 vezetői. Higgye el, keresetem, kutattam azután az ember után, aki igazolná Magát, s egy jó szót is mondana Magáról. Nem az igazgatóra, vagy a párttitkárra gondolok — tudom, kölcsönösen nem szívlelik egymást —, de a főgépésztől lefelé, a volt munkatársai is csak lebiggyesztették ajkukat, »hja, a Horváth?« Maga el akart menni munkahelyéről. Az igazgató szerint, ha elmondja, hogy azért kíván elmenni, ihert közelebb is talált munkahelyet és mert (beteg, kiadta volna hozzájárulással, időben a könyvét. Tudom, most nem hiszi ezt el. De meg sem próbált beszélni az igazgatójával, hanem egyszerűen csak becsukta maga mögött a gépállomás kapuját, s hazament Betegre. Nem tudom milyen tantárgyak voltak Szegeden. Nem tudóim milyen nevelést kaptak, de azt 'hiszem, a közösségben édesnek legelső feltétele a becsületesség, a becsületes munka, az egyenes jellem. Itt a nyárra célzok, amikor maga állítólag rossz géppel nem tudott keresni az éjjeli szántásnál Hát Bende István nappal a cséplőgépnél nem azzal a G—35-össel kereste a havi háromezret? Hiszen elfogyott magánál is az üzemanyag éjjel! Havi 125-órt. Távolról sem akarom azt a látszatot költeni, hogy szennyest teregessek a közvélemény elé. De én a jogtalanságot kerestem, s ezt találtam helyébe. Azt hiszem ezek után világos, hogy nem ás olyan önkényes, az az »önkényes« beírás a maga munkakönyvébe. C ezután mit fog csinálni? Sajnos erre nem tu- ^ dók kielégítő választ adni. Ha majd ismét lesz munkahelye, gondoljon arra is, hogy az önkényes beírás magótól is függ. Ezt tanácsolja KIRÁLY ERNŐ falugyűlést kezdettől fogva szenvedélyes vita jellemezte. Ám miután Újvári János alapszervi párttitkár beszélt, magasra csapott a fájó panaszok lángja. — Én megmondom, miért hallgatnak a parasztok: mert ők mindig többet adnak, de - veset kapnak. — Olaj volt ez a tűzre, míintha csak a nagy drámaíró. Katona József szavait hallanánk: » .. .tbuzogj vér, buzogj!« És aminek ezután szem- és fültanúi voltunk, paran- csclóan tollat ad a kezünkbe. Hiszen a beadás, az adózás és a mezőgazda- sági termelés sorsa nemcsak a lengyeltótiak nagy-tnagy fájdalma, hanem országos ügy. — Ha ezt tudom 45-ben, hogy ide jutunk, semmiért sem fogadtam volna el azt a hat holdat — mondja bús-keservesen egy újgazda. — Tőlem meg csak életem árán vehetnék el a jusst, amit a földesúri birtok testéből Nagy Imre edvtárs részemre hasíttatott — így a másik. Két egy- ívású parasztember, mégis két ellentétes vélemény. Ám mindegyikben benne van a magyar falu népének rajongó földszerelme és már-már kiábrándulása is egyszerre. Az elmúlt évek gazdaságpolitikájának a lélek mélyéről elemi erővel előtörő kritikája ölt testet e segélytkérő kiáltásokban. Miért tolul panaszos szó a parasztemberek ajkára? Mert megcsalatva érzik magukat földszerelmükben, mert az elmúlt évek paraszti terheinek viselése mostohájukká változtatta, ami nekik a legédesebb volt: a földet. Sír a telkük, ha programot hallanak a mezőgazdaság felemeléséről, de azt látják, hogy a határban száz meg száz holdakén az aranyló búzatenger helyén gazt, kórót lenget a nyári szél. Kinek jó az. hogy a megye szántójának hét százalékát, s csak a nagyatádi járásban négyezer holdat, hagyott sorsára volt gazdája? Nem tarthatatlan-e az az állanot. hogy e területnek jelentős részét a tanácsok kényszerhasznosítják? Lehet-e észérvet találni annak mog- okolására, hogy e földek holdjain a vetőmagnál is kevesebb búzamag szökken kalászba? Korábban soha, s még hét-nyolc évvel ezelőtt sem volt ez így. A fel- szabadulást követő időben teljes érintetlen volt a magyar mező becsülete, a földművelő emberek munkájának megbecsülése. Hibás begyűjtési rendszerünk azonban mindmáig sok kárt okozott falunak, városnak egyaránt, ötvenhárom előtt is. meg azután is. Az élet a leghitelesebb tanú arra, hogy hézagmentes kötelező vetéstervet csinálni és a mező; gazdaság hozamát emelni — mindenféle nyilatkozat, versenyszervezés ellenére is lehetetlen. Csak egy példáit erre. A felszabadulás előtt Kaposvölgye egyik községe, Kisgyalán 34 kanna tejet adott naponta a városnak, s ma pedig nem egészen hármat. Elgondolkoztató e két szám, s valóban el kellene gondolkodni rajta most már, a gyökeres megd> dást keresve a mezőigazdaság sorsa intézésének minden fórumán; kezdve a községtől, a kormányiig bezárólag. Aztán a periodikusan ismétlődő kritikák, önkritikák sorozatában át kellene végre adni a szót a tetteknek. Olyan begyűjtési és általános agrárpolitikára van szükség, amely feloldja az állattenyésztés béklyóit, alapot teremt, illetve alapot enged teremteni a kellő takarmány megtermeléséhez. Ám amiig előírt területen kenyénmagot kell vetni, addig a jószágtartás sínylődésre van kárhoztatva. WDE TARTOZIK a begyűjtési M rendszer legújabb, állatte- nyésztés-so-rvasztó intézkedése is. A kukoricaértékesítésd szerződésről van szó. Igaz, a közhasználatban •kötelező szábad«-nak hívják, ami eleve hibás elnevezés, de sokkal inkább hibás a lényege. Mit von ez maga után a gyakorlatban? Lássunk erre néhány lengyeltóti példát. Józó Jánosnak 2 hold kukoricájából 960 kiló szemes a beadása, 11 mázsát pedig, ugyancsak májusi morzsolt ban, szerződés útján kell értékesítenie. Gondolhat-e így több állat tartására? Sajnos, csak gondolhat. Vagy itt van Kutor Ferenc panasza. Harminchét mázsa tengeriből harmincnyolcat követelnek tőle! Tartson hát állatokat és adja be 1957. februárjában a hízóját. Tán élég is e példákból. Hitelesen vallanak önmagukban is arról, hogy a mai begyűjtési politika egyszerűen lehetetlenné tesz, vagy derékba tör mindenféle termelésfejlesztési jószándékot, elszántságot és akaratot. Ki vállalja ezért, s ennek belátható, és nem látható következményeiért a felelősséget az egész nemzet előtt? A kenyér-problémáról is néhány szét. A földműves nép hivatása, hogy megtermelje kenyerünket. Teljesíti is becsülettel e kötelességét, amenynyire erejéből telik, amennyire a gazdasági intézkedések engedik. Ám jogos kívánság, hegy az egyéni paraszt, aki három darab kenyérből kettőt tesz az ország asztalára, a ma- .ga termelte búzából, rozsból éljen. Ne kényszerítsék arra őket, mint pl. Darabos János hatholdas, gazdát Csákányiban, hogy pékkenyeret egyen. Ez mélyen sérti önérzetüket. Igaz, ma már csak rossz emlék az 53 előtti padüásleseprés., de a padlás »önkéntes« leseprése ma is keserű valóság. Ennek megváltoztatása sem várathat sokáig magára. C OK-SOK ÉV BÁNTÓDÁSAI, ^ kényszerű hallgatás után törnek fel e tettre sürgető szavak, kimondván az igaz ítéletet pártunk parasztpolitikájának tévedéseire. Voltak eddig is határkövek, amelyeknél megállva, visszapillantottunk a hátrahagyott útra, s megállapítottuk, mit csináltunk rosszul. Emlékezzünk u három év előtti nváirra, amely bízni tanította a föld népét. Ismét buzgóit akkor a paraszti szorgalom, s a teljes termelési biztonság üdvös ígéretére napolj alatt művelőre találtak a gazt termő földek. A csákányi határ 131 holdnyi tartalékterületébe is bízvást vágták bele ekéjüket, kapájukat a falu parasztjai. De most az ötéves kishaszonbérleti szerződés idejének alig túl a derekán már könyörögnek a Domsa Jánosok, Szabó Imrék, vegyék vissza tőlük a tartalék- földeket. Az elmúlt három év tehát keserű csalódássá változtatta az akkori szorgalompezsdítő bizakodást. Mi a tanulság? Az, hogy legyen a jelen olyan határkő, amelytől kezdve ismét teljesen biztonságos és érdemes gaz helyett kultúrnövényt varázsolni az egész ország minden, arra alkalmas, talpalatnyi földiére. Ehhez nem elég a gazdasé.flpolitika toldozgatása-foldozgatása. Gyökeres, de meggondolt, megalapozott változtatásokat követel az élet! Nem arról van szó, hogy az országvezetésnek el kell sietni a dolgot. De szó van arról, hogv biztos kézzel, a múlt hibáiból okulva, .bátran nyúljon hozzá, gyógyírt keresve e sérelmek orvoslásához. Vannak biztató jelek. A Begyűjtési Minisztérium legutóbbi sajtótájékoztatóján elhangzott ígéretek, a Petőfi Kör pár nappal ezelőtti vitája azt mutatja, látja az országvezetés ezeket a bajokat, s gondolkodik a megoldás módozatain. A parasztságnak az a vágya, s mindinkább követeléssé érő kívánsága, hogy a begyűjtést és adózást vizsgálja meg a kormány. Az adófizetés törvényes kötelesség — tudják ezt a dolgozó parasztok. Nem is eltörléséről beszélnek, de azt igenis szóvá teszik, hogy erősen nyomja őket. Malkarész József lengyeltóti gazda joggal sérelmezi, hogy hét óv alatt három ezerről tizenegyezer forintra emelték adóját! Lehet-e az adóemelés által kiváltott paraszti hangulatot kézlegyintéssel, vállrándítással elintézni? lehet-e egyszerűen kijelenteni, hogy »hőzöng a paraszt, mindig is hőzön- gött« — amint Pdónyi Szűcs Lajos elvtárs, a pénzügyminiszter helyettese mondta ezt a tavasszal nekünk, az egyéves pártiskola akkori hallgatóinak tájékoztatójában. Úgy véljük, a népről nem beszélhet így a nép bizalmából tisztséget viselő egyetlen vezető sem! iß NEMZET ELLÁTÁSA élelemmel, az ipar ellátása mezőgazdasági nyersanyaggal — nagy gondot ró a dolgozó parasztságra is, s a mezőgazdaság irányítóira is. Az országvezetés a jövőben csak akkor tud e feladatnak teljesen megfelelni, ha szót ért a néppel, ha megtalálja velük a közös nyelvet. A begyűjtési rendszer azonnali eltörlésének gondolata nem születhet meg egyetlen ember agyában sem, aki felelősséget érez a nemzet sorsáért. Nem gondolhatnak erre dolgozó parasztjaink sem, akiknek az a kötelességük, most, e cikk elolvasása után is, hogy az érvényes rendeletek, a törvény szellemóben cselekedjenek, minden huzavona nélkül adják be az államnak járót. A paraszti terhek felülvizsgálása, módosítása, még pedig mérséklése azonban időszerűvé vált; Az élet adta tapasztalatok követelik ezt, mind a munkásság, mind a dolgozó parasztság, mind az egész nemzet sorsának jobbra fordítása érdekében. Kutas József
