Somogyi Néplap, 1956. október (13. évfolyam, 232-257. szám)

1956-10-21 / 249. szám

Vasárnap, 1956. október 21. SOMOGYI NÉPLAP I Cikkek a vidéki értelmiség helyzetéről Van ma értelmiségi kérdés hazánkban? Van és nem csak azért, mert erre a párt Központi Vezetősége most határozatot hozott. Ez csak megvilágította az elég bonyolulttá vált helyzetet, még azok előtt is, akik nem helyeselték e probléma felvetését. A határozat megjelenését követő idő igazolta az értékelést. Az értelmi­ség zöméből — amint azt a különböző ezzel kapcsolatos értekezletek mutatták —- igen nagy vitalitást váltott ki. Természetesen teljességre nem törekedhet, de e cikksorozat hozzájárulás kíván lenni a vidéki értelmiség problémáinak megvilágításához és a nyomá­ban meginduló vitaírásokkal együtt az értelmiség egységének kialakulásához. Ez nélkülözhetetlen. A politikai problémák A régmúlt értékeléséhez... Abban az időben sokan nem, ma már mindenki — maga az értelmiség is — leszámolt a »középosztály«-le­gendával. Különösen a vidékiek tud­ják. hogy ez csak illúzió volt. A va­lóságban egész tehetségüket, egész életüket egyes kiváltságosok érde­keinek vetették alá, vagy az »állam« fukarul fizetett napszámosaiként szolgálták a népet. (Hogy aztán az is jól szolgálhasson.) Jól élt akkor az intelligencia? Igen, jól. Azaz relatíve jól. A néphez képest igen, de uraihoz képest? Em­beri életet élt. Kis házat tudott sze­rezni, volt ruházata, ennivalója. Ci­vilizált volt, mert az értelem mindig civilizál is. Hegy volt köztük, aki szerencsét csinált házassággal, törte- téssel? Ez természetes volt abban a korban. Sznobokat, parvenüket, szü­lőtagadókat szült a kiemelkedés vá­gya. Mi is volt a »középosztálv«-ideoló- gia alapja? Sok mindent belemagya­ráztak már ebbe, sokféleképpen ér­telmezték az »osztály« tagjai is. A legfőbb dolog: az elkülönülés. Elkülönülés a jobbak szerint : hogy elhatárolják magukat a kiváltságo­soktól és a néphez közeledhessenek, vezetőik lehessenek. Elkülönülés az árulók szerint: hogy elhatárolják magukat a néptől és az urakhoz kö­zeledhessenek. Ki tudja, mennyi sok jószándék és emberi hit veszett el megosztottságukból, mennyi időnek kellett eltelni, amíg a nép bennük is csak a »nadrágosokat« látta és fele­más törekvéseikből »úri huncutsá­got« vélt kiolvasni. A magyar értelmiség ritkán talált egymásra, nem ismerte fel mindig a nép igazi törekvéseit, nem bízott a munkásosztályban (tisztelet a kivé­telnek) s így ritkán tudott vezetője lenni, vagy vele harcolni az első so­rokban. Akkor még kevesen tudták, hogy egyek a néppel és nem külön­bek nála. A Horthy-fasizmus és a háború utolsó évei mutatták meg, mennyire szétszabdalt politikailag, eszmeileg, gazdasági érdekek szerint a magyar intelligencia városban, vidéken egy­aránt. A győzelem után Szemben ülünk B. I. és Sz. J. elv­társsal. Mindketten értelmiségiek, állami vezetők. Hozzájuk tartoznak egy járás értelmiségiéi. Az általános politikai megállapítá­sokon túl az emberi méltóság meg­sértésének súlyos eseteit mesélik el. N. L. p-i tanító esete: K. L. járási szakmaközi titkár gyűlést ment tar­tani a községbe. Az emberek nem jöttek össze. Talán mert nem volt jól megszervezve, vagy dologidő volt. K. L, azonban kisütötte, hogy ennek a tanító az oka. Másnap behívattatta a járási székhelyre, ahol úgy kival­latták, hogy több napig tartó sérü­léseket szerzett. (Mellesleg K. L. már rég nem párttag és vezető.) — Mondjuk, hogy ez a szélső eset. De a jellemző volt a hivatalok és a vezetők részéről a rosszindulat, a kételkedés. Az ilyen szélső esetek pe­dig megfélemlítettek bennünket. Nem mertünk — mint azelőtt — összejár- ni, megszakadt köztünk még az a kapocs is, amely hellvel-közzel meg­volt. Hangunk — amelyre adtak minden faluban — elhalkult és nem mindig a mi hibánkból. Társadal­mi szükségességünket szakterüle­teinkre korlátozták, s e szempontból helyünket elfoglalták mások, vagy el sem foglalták. Nem mindig azok, akik arra illetékesek lehettek volna. — Persze ez fokozatosan történt — veszi át a szót Sz. J. Háttérbe szorí­tásunk a tekintély csökkenéséhez ve­zetett szakterületeinken is. Volt idő, amikor a DISZ-titkárnak nagyobb szava volt, mint a nevelőnek. A pe­dagógusnak pedig előírtak mindent, új módszerek tömegét kellett átven­niük kipróbálás nélkül és anélkül, hegy magát a pedagógust is átnevel­tük volna. A régit leromboltuk vagy csak azt akartuk, újat eleget nem tudtunk adni, s ha adtunk, túl gyor­san, átmenetek nélkül. — Megbízhatóak voltunk-e? — folytatja B. I. — Nem tekinthettük magunkat annak. Funkcióba állítás­nál nem a tehetséget vették számí­tásba mindig, sokkal inkább a »szár­mazást« (zárójelben mondom, mert 99 százalékban mi is a népből szár­maztunk), a helyezkedést, a pártál­lást. Félreértés ne essék: volt egy időszak, amikor ez szükséges volt, és a csúcsokon ez nélkülözhetetlen. De alul nem mindig volt szerencsés a választás. Mert mi is történt? Vol­tak, akik. egy reggel felébredtek és rájöttek, hogy ők mindig marxisták és kommunisták voltak. És ezek ér­vényesültek. — Hazug légkör alakult ki közöt­tünk. A karrieristák, a talpnyalók érvényesültek, a jutalmakat és di­cséreteket ők vágták zsebre, a tehet­ség pedig hátulmaradt és félreállt. Mindezt pedig növelte az egyre nö­vekvő intrika, az irigység, a gúny, a lenézés. Senki se higgye, hogy ez világnézeti harc volt. Ez ökölharc volt, világnézeti mezbe öltöztetve. Vé­gül ez osztott meg bennünket telje­sen. — Bennünket alakítottak ezek a jelenségek. Láthatóan nem jó irány­ban, bár kifelé ez csak passzivitás­nak tetszett. Nem akartunk mi szo­cializmust? De igen. De nem így. Hittük és akartuk az egységet, de mit is tehettünk volna ezért, ha ma­gunk is megosztottak, többen meg­bántottak is voltunk. Gondoljuk csak meg: mi, akik közel vagyunk a párt­hoz, akik minden körülmények kö­zött bíztunk a helyes kifejlődésben, mi beszélünk így azokról az időkről. Mit gondolhattak, érezhették azok, akik nem voltak és ma sem marxis­ták, akik, ha egzisztenciájukban nem is, de önérzetükben voltak megsért­ve. — De nem akarunk túlzásokba es­ni. Tudjuk, hogy a párt központja sohasem hozott értelmiség ellenes határozatot, az ünnepélyes deklará­ciók hangsúlyozták az összefogás fontosságát, a régi és új értelmiség megbecsülését. Valahogy azonban a gyakorlati építés során, az éberség, az osztályharc kiemelésével alul el­sikkadt á dolog. Tudjuk azt is, hogy alakult Kossuth-díj, hogy bizonyos értelmiségi rétegek életszínvonala igen jó. Elég-e ma ez a tudat? —jA tény az, hogy tíz évvél a fel­szabadulás után az értelmiség, ha más előjellel és más körülmények között is, ugyanúgy nem mutat egy­séges képet, ugyanannyira megosz­tott, mint azelőtt. Pedig egységesnek kellene lennie, ha nem is telje­sen, de megközelítőleg, legalább is a legfőbb célok és az azokhoz vezető utakat illetőleg. Nézzük a mát is... Jellemzi-e ma az értelmiség han­gulatát az a latin idézet, amelyet B. I. mondott: »Timeo Danaos et dona ferentes«, azaz: félek a görögtől, ha ajándékot ad is? Ne mondjunk se igent, se nemet. A valóság ennél sokkal bonyolultabb. Vannak közömbösek a politika iránt és vannak párttagok közöttük; van­nak sértettek és jutalmazottak; jól- szituáltak és kevéssé megfizetettek; jóindul&túak és gáncsoskodók, köte­lességtudók és minden fegyelmet megtagadók, öregek és fiatalok, csa­ládosok és magánosok. Lehetetlen, hogy mindenki egyformán szemlélje a magyar valóságot. Nem lehet a problémát leegyszerűsíteni az egyes értelmiségiekkel szemben elkövetett hibákra, nem lehet figyelmen kívül hagyni a fejlődés tendenciáit, a zök­kenőket, az ideológiai buktatókat. Vi­szont nem lehet mindent a forrada­lom szükségességeként beállítani sem. A párt és az államvezetés sokat tett ezelőtt is és tesz különösen ma az értelmiségért, bár tehetett volna többet is. Az értelmiségiek zöme látja ezt és jóindulattal figyeli a de­mokratizálódási folyamat érvényre- jutását. Úgy gondoljuk, nem lehet bagatellizálni azokat a jeleket, ame­lyek ezt bizonyítják: a TTIT-ben. a népfrontban, a műhelyekben és falun dolgozó értelmiségiek aktivitását, se­gítőkészségét. Aki ezt nem látja, az akarva, nem akarva tagadja az ér­telmiség nemzeti jelentőségét az e d- d i g i építésben. Márpedig ezt tagadni lehetetlen. A szellem fegyverei, főleg az exakt tudományoké, teljesen csak most tudtak igazán méltó szerephez jutni. A nagyobb probléma azonban itt is, de más ágakban is, az embe­rekben lévő ideológiai b,'- zonyt a lanságban van. S ez látszik »Timeo Danaos«-nak. A tíz év nem volt elég a bizonyos­ságra. A szaktudományok vezetői és végrehajtói még nem lettek szocia­listák mindnyájan. Működésükben nem kaptak elég bizonyságot elméleti téren a mi tanításainkból, sem szak­májuk, sem általános politikai vo­natkozásokban. Ez feltétlenül nyil­vánvalóvá vált számukra a XX. kongresszus után. Útkeresés folyik a szakterületeken, bizonyos értelem­ben függetlenedési törekvés a n a p i politikától. Helyes ez a tendencia? Feltétlenül helyes lesz, ha nem je­lent elszakadást a valóságtól, a párt alapvető céljaitól, ha emberi szem­pontból közeledést jelent a párthoz és a néphez, nem pedig távolodást. Hogy menjünk tovább? A sok értelmiségivel való beszél­getés után nyugodtan elmondhatjuk, hogy politikai értelemben a KV ró­luk szóló határozata hidat jelent a múlt és jelen között, tisztulási folya­mat kezdetét főleg világnézeti téren, s mindkettő jó reményt a kedvező jövőre. Miben is lehet megjelölni az út teendőit? Úgy, ahogyan ők mondot­ták: állítsuk vissza a biza­lom légkörét. Mivel? Állítsuk őket a csatasor élvonalába, ne má­sodrangú szerepeket bízzunk rájuk. Ne csak származás, hanem tehetség is döntsön a pozíciók odaítélésénél. Emberi módon foglalkozzunk problé­máikkal, ne lehessen hozzájuk nyúlni elfogult vélemények alapján, komoly tárgyalások nélkül. Teljes bizalmat kérnek — teljes egyenjogúság alap­ján. Ne csak a beosztás legyen a tisz-; telet alapja (az» is!), hanem a kor, a becsületes munka is. Szüntessük meg a hazugság légkörét a munka alap­ján való elbírálással, a talpnyalók háttérbeszorításával. Türelmes és megértő nevelést vár­nak, nem durva ráhatást, mert min­denhez idő kell, még a ma megérté­séhez is. Ideológiai segítségnyújtást sürgetnek, a túlzások lefaragásával, a nemzeti haladó hagyományok fi­gyelembe vételével. A párt- és állami funkcionáriusok is nyíltan és bizalommal köze­ledjenek hozzájuk, ne összehú­zott szemekkel vizsgálják minden mondatukat. A döntéseknél mindkét oldalt hallgassák meg és fülük le­gyen érzékeny a tartózkodóbb, de őszinte vélemények megértésére. Az érintkezésben nagy szavak nélkül, pózok és szólamok nélkül találkozza­nak. Kérjék, sőt sürgessék vélemé­nyüket minden kérdésben. Vitázza­nak szabadon, ez mindegyikőjük hasznára válik. Óvjuk tekintélyüket. Az államha­talom falusi szervei tekintsék őket is elsőknek, bizonyos értelemben ve­zetőknek. Az állami vezetők beosz­tottjaikhoz való viszonya több le­gyen a hivatalosnál. A szakvezetés­ben a gazdák közé sorolják őket is, valóban felelősei lehessenek szakte­rületeiknek, mert: »tedd tönkre más tekintélyét, a magadét is tönkre te­szed« — idézi latinból Sz, J. És végül kérik az anyagi egyen­lőtlenségek megszüntetését. De erről később bővebben. Vajon lehetetlen kívánságok ezek? Nem. ezek nagyrésze már holnap megvalósítható. Csak élnünk kell az érzéssel, amely most mint a meleg áraid véaiglüktet az ország ütőerein. Mindenkin múlik, hogy a pórusokba is eljusson. _______Csákvári János C ttak beívelünk? A XX. kongresszus nagy tisztu­lási folyamatot indított el. Minde­nütt, ahova eljutott annak idején, szabadulni akarnak a leqfőbb rossztól: a személyi kultusztól, s annak minden jelétől az elnevezé­sektől, a szobrok tömkelegétől. Országszerte utcaneveket változ­tatnak meg. A sztálinvárosiak kér­ték városuk nevének megváltozta­tását ... És Kaposváron méq nem találtak más utcanevet... Vajon a magyar történelemben nem vol­tak nagy alakok, akik érdemesek lennének, hogy utcát nevezzenek el róluk?... És a Megyei Tanács dol­gozói még nem vették észre, hogy felesleges a tanácsterem előtt a Sztálin-mellszobor, az alapzatával együtt?... Miért nem veszik már le? Maradjon csak ott egyedül Le­nin elvtárs, nem baj az, ha nem is lesz szimetrikus az előtér. Mert sokan járnak az utcán is, a szobor előtt is naponta, s a gon­dolatokat nem lehet visszatartani... A NÉPFRONT FÓRUMA A bizalom kibontakozásának idején Örömmel ragadom meg az alkalmat, hogy hozzászóljak Gazdá Jánosnak, a Hazafias Népfront Somogy megyei Bizottsága titkárá­nak múlt vasárnapi »Mi a teendő nk a nemzeti egység kiszélesítésé­ben?« c. cikkéhez. Gazda János mondanivalójában vitát nyit azt ille­tően, hogy miként tudnánk kiszélesíteni és egyben elmélyíteni a Hazafias Népfront nemzeti egységet építő és megszilárdító, aktív1 te­vékenységét. Hála Istennek, örvendetes erjedés indult meg népünk életében. Azért örvendetes ez, mert az erjedés mindig megtisztulást jelent. Ebben az erjedési folyamatban megmozdultak népünk olyan hatal­mas tömegei is, akik eddig — talán indokolt félelmük miatt — nem hallatták szavukat. Népünk felszabadult építő erői elrendezésének korszakát éljük. Mindenütt — sajtóban, üzemekben, hivatalokban, testületi alkalmakon, vonaton — erről folyik a szó. Valami nagyszerű új van születőben... Az a gátlásokat nem is­merő bizalomteli egység, mellyel az elmúlt évek igen komoly tanul­ságai alapján keressük azokat a megoldásokat, melyek egész népünk javát szolgálják. A jelszavak, az adminisztratív intézkedések ma­gukban nem elegendők egy nép boldoggá tételére. Az előbbiek akár­hányszor üresen harsogták túl népünk jogos panaszait, az utóbbiak pedig akárhányszor népünk feltörő konstruktív erőit szorították vissza a tehetetlenségbe. Hazafias népfront-mozgalmunk eddigi munkásságánál és eredmé­nyeinél sokkal többre hivatott. Léte és tevékenysége valóban né­pünk idegrendszere hivatott lenni, mely minden hibát meglát, min­den panaszt meghall, finom műszerként mindenütt keresi és meg­érzi a hibák forrását — bírál, javasol —, de a gyógyítás és építés szolgálatában haladéktalanul cselekszik is. Sajnos, eddig úgyszólván a népfront-bizottságok tagjai próbáltak fentiekben helytállni több-ke­vesebb odaadással, de nélkülöztük a mozgalomban tömörülök széles tömegeit, melyek valóban éreztették volna áldásos jelenlétüket és munkájukat a nemzet testében mindenütt. Sokkal több jóakaratú ember van, mint gondoltuk és — sajnos — előítéleteink alapján próbáltuk megállapítani, ki az, aki össze­fogó munkánkban használható és ki nem. Félre tehát az előítéle­tekkel és tegyük meg mi az első lépést a bizalom jegyében azokkal szemben, akiket éppen bizalmatlan és sokszor szeretetlen, sőt tü­relmetlen magatartásunkkal tettünk bizalmatlanokká és hallgata­gokká. Ne azt keressük, ami elválasztott egymástól, hanem ami ösz- szeköt! Legyünk megelőzőek a segítségadásban olyan kezdeményezések­nél, ahol világossá válik a becsületes igazságkeresés és a megoldá­sok útjának felismerése. Sok bepótolnívalónk van! A személyi kultusz idején tömegek sínylették egyesek hibás elgondolásainak következményeit. Demok­ratizálódó életünkben vétkes ellentmondásként jelentkezett a »mil­liók egyért« elve ahelyett, hogy hatalmas tömegek jó lelkiismereté­nek szava és* építő hatalma érvényesülhetett volna egyesek téves, de mindenáron érvényre juttatott elgondolásaival szemben. Adósai va­gyunk tehát népünknek azzal, hogy közös, egybevetett erővel talál­hassa meg azt a jobb utat, mely járhatónak bizonyul országépítő népünk valóságos felemelkedéséért vívott erőfeszítéseink között. Csak egységben alkothat nagyot és maradandót a nemzet. A Hazafias Népfront eme egységet építő munkája során találjuk meg azt a módot, hogy szívéből szeresse az egész nép azt, amit épít. Te­kintse valóban magáénak azt, amit alkot, melynek védelméért bár­mely pillanatban, minden áldozatra készen síkra száll. Közeledjünk egymáshoz a segíteni akarás igaz szándékával. Hall­gassunk meg minden panaszt és keressük meg a gyökerét. Sohasem ítéljünk az igazságtól, mert ha félünk kimondani, joggal félemlít meg bennünket az igazság. A hibák feltárása és leleplezése egyben ítélet is azok felett. De az ítélet sohasem önmagáért van, hanem a jobbért, ami számára utat nyitott, mint megszívlelendő tanulság. _ A jobb megtalálása a hálás öröm mindnyájunkat összefogó erejét éb­ressze fel bennünk és ne azi aesopusi mese szamarának indulatát, mellyel még egyszer rúgni akar a haldokló oroszlánon. Akarjunk meggyógyulni! Az együttélés folyamatának van egy nagy kísértése. Éspedig az, hogy egyesek nem akarnak meggyógyul­ni. Nézetük szerint, érdemes megakadályozni sebeik gyógyulását, csak azért, hogy megmaradjon a seb, amire hivatkozni lehet. Ami továbbra is alapja annak, hogy a nagy együttestől távolmaradva, panaszos hangon indokolhassák ezt. A begyógyulni nem engedett se­bek általában közösségünk életétől távoleső, egyéni célok rugóit lep­lezik. Az ilyen, sebeiket begyógyulni nem engedő és a gyógyíthatat- lanságra hivatkozó emberekhez is közelítsünk szeretettel és emlé­keztessük őket arra, hogy népünk gyógyuló életének vérkeringésébe bekapcsolódva — a tiszta lap elvén — új és a gyógyulás örömétől teljes fejezete kezdődhet életüknek. Személyválogatás nélkül indul a Hazafias Népfront népünk tö­megei felé. Indul! — És nem statikus mozdulatlansággal várja a tömegek közeledését. Fogadják szívesen, akikhez érkezik. Tegyük félre életünk sok vívódásban fényesre harcolt obiigát »de« szavá­nak ellenvetéseit és a sok esetben indokolt »jóllehet« megengedő kö­tőszóval. becsületesen akarjuk az e^vség építését népünk és benne önmagunk boldogságáért, nemzetünk életének valóságos felemelke­déséért! . A bizalom kibontakozásának idején valami nagy jo megvalósu­lását várja népünk. Ez a jó nem bűvös pálca lendiilésére jön lét­re. Ennek megvalósulása mindnyájunk megbonthatatlan egységben kibontakozó elhatározásából, és aktív cselekvésének drága gydmöl- cseként jelentkezhet. Ezt akarja segíteni a Hazafias Népfront a ,io- akaratú emberek millióinak bevonásával. . A bizalom szikrái ott világítanak népünk egységtörekveseinek hatalmas máglyája alatt. Keltsük életre az egybeforrasztás eme románt tüzének lángjait, melyekben egy nemzet lelknsmerete tisz­tulhat meg és egy alkotásra termett nép építő erői acelozódhatna meg az »együtt—egymásért« elvének ellenállhatatlan megvalosu á­Sola' Nyáry Pál ref. esperes, a Hazafias Népfront Megyei Biz. elnökségi tagja _____ N éhány szó a pártoktatásról Kinyitottuk pártunk ablakait, változás lesz a pártoktatás területen pusztuljon a rossz, áprodott levegő, napfény, világosság, egészséges friss levegő kell ahhoz, hogy tanulhas­sunk. Közöny, unalom ülte meg eddig a tanulók agyát, lelkét. Mert kétlaki életet éltünk, más volt a szeminá­rium, és más volt az élet. Ezért volt az, hogy tanulók legtöbbje nem ta­nult, hanem hallgatott. Ahol én tanultam, a »Magyar párt­történet konferencián« (pedig ez a jobbak közé tartozott) számtalanszor előfordult az, hogy a tanulók nagy része órákon, sőt két-három konfe­rencián át hallgatott, egy szót sem szóltak a témához, pedig nálunk funkcionáriusok is tanultak szép­számmal. Most, hogy szűnőben van és bízunk abban, hogy végleg meg is szűnik a szeminárium és az élet kö­zötti különbség, bizonyára gyökeres is. Legyen életteljes, őszinte, igaz es nem elvont, dogmatikus, és ferdíté­sekkel teli a szeminárium, akkor napról napra gazdagítani fogja éle­tünket, munkánkat. A pártoktatás nem bólogató jáno- sckat. de tanulni, segíteni, építeni vágyó kommunistákat és párton kívü­lieket neveljen. Csak akkor tölti be új hivatását, ha ezt a célt el tudja érni. Hatalmas, új, gazdasági, politikai és kulturális feladatok előtt állunk, melyeket csak ta*nult. világos eszű, jól felkészült munkások, parasztok és értelmiségiek tudnak elvégezni. A marxizmus—leninizmus az élet tudománya, iránytű az élet gyakran viharos tengerén, iránytű a labirin­iránytű, könnyen eltéved. Jól tud­juk, a marxizmust tanulni, de álta­lában tanulni nem könnyű dolog, de semmit sem adnak ingyen, ami ér­ték, így a tudást sem,, meg kell érte küzdeni: tanulni kell. Már többször beszéltem arról, hogy mi, idősebbek valamikor milyen veszélyes utakon és áldozatok árán jutottunk a tanu­láshoz. Az új tanévben sokkal jobban, mint bármikor, vitákra, vélemé­nyekre, tényekre, aktivitásra, szel­lemi bírókra lesz szükség. Persze mindig a tiszta marxizmus—leniniz­mus alapján. Ehhez pedig tanulásra, felkészültségre, tudásra lesz szük­ség. Éppen ezért írásomat Lenin sza­vával végzem: »tanulni, tanulni, ta­tus rengeteg bonyolult útjain, nek nem lesz tulajdonában Aki- nulni!« ez az Somogyi Pál

Next

/
Thumbnails
Contents