Somogyi Néplap, 1956. augusztus (13. évfolyam, 180-205. szám)

1956-08-19 / 196. szám

Nagy János lakatos él a lehetőséggel S zőke, szemüveges fiatalem­ber Nagy" János, a Vaskom­binát lakatosa. Javában dolgozik, amikor odamegyünk hozzá. Nem mondja, de látszik rajta: egyálta­lán nem örül a hívatlan vendégek­nek. — Én dolgozni szeretek — mond­ja egyszerűen. Megértettük, de azért ott ma­radunk. Lassan indul a beszélge­tés, de azután mindjobban bele­melegszik: — Nem fogok megnősülni — mondja határozottan, azután sok­kal halkabban teszi hozzá — leg­alább is tíz évig. Hogy miért éppen tíz évig? Hát azt majd elmondja ő (ha ugyan nem szól közbe esetleg egy kis­lány is). — Nem, arról nincs szó — mond­ja nevetve —, hogy rosszul kere­sek. Hanem tanulni akarok. Nyolc elemit végeztem, most meg közép­iskolába iratkozom. Már jelent­keztem is az esti iskolára. Csak az a baj, hogy itt nincs gépészeti tech­nikum. Dehát akkor legfeljebb mást tanulok, hiszen érettségi után is tovább tanulhatok a szakmá­ban. Csakhogy ez idő. Először négy év, azután... azután még nem tu­dom pontosan, hogy hol, de tovább fogok tanulni. Hát ezért nem aka­rok egyelőre megnősülni. Falusi gyerek vagyok, segédmunkásként kezdtem. Hathónapos átképzés után lettem lakatos. Azóta már két év eltelt, de úgy érzem, kevés még az, amit tudok, és amit a gyakor­latban meg lehet tanulni. Egy jó szakmunkásnak műveltnek is kell lennie. Nagy János, a 23 éves munkás- fiatal tervez. Hogy és miképp lesz az idén, azután jövőre, meg majd ha végez a középiskolában és az­után, ha megnősül, családja lesz. — Ne nevessenek — mondja szabadkozva —, hogy így előre ter­vezek, és ne gondolják, hogy nagy- ratörő vagyok. De ha már egyszer szakmunkás lehettem és ha mód van arra, hogy tovább tanuljak, ha ismét iskolába járhatok és ta­nult, művelt ember válhat belő­lem, akkor miért ne éljek a lehe­tőséggel? Miért ne formáljam az életemet olyanná, amilyenné én szeretném? Hiszen ez ma már nem lehetetlenség. Nem igaz? Dehogynem! L.-né ★ ÓH, BE JÓ MA ÉLNI... IVf úzeumkert, délután két óra. A bejáratnál fiatal pár áll­dogál kart-karba öltve. Látszik rajtuk, nemrég kötötték össze sor­sukat. A férfi magas, feketehajú, rövidujjú ingben, felesége vékony, szőke, kivágott nyári ruhában. Te­kintetük néha összekapcsolódik. Ilyenkor megáll számukra az idő, minden elcsendesül, csak mosoly­gó szemük beszél... Kinyitják a múzeum kapuját, felkopognak a hűvös lépcsőkön. Én utánuk. De lám, nincs látoga­tási idő. Most mi lesz? Pedig na­gyon szeretnék megnézni a múzeu­mot. Pár percre. Göndör elvtárs, hivatalsegéd szívesen segít. Elő­veszi kulcsait, beenged bennünket. Az első kép is mindjárt megka­pó. Egy méter magas, vaskos mammut combcsont. Mellette az egyik szekrényben agyagedények. A »neolithikumból«. Időszámítá­sunk e'őtt 3500 évvel — magya­rázza Göndör elvtárs. — Ezek itt kelta tőrök, kardok, azok mező- gazdasági eszközök. Kapa, kasza, sarló, és milyen otromba szerszá­mok. Nehéz, verejtékes lehetett ve­le a munka. — Hát ez a kép kit ábrázol? — kérdi az asszonyka. — Jaj, be csúf! — Eszterházy herceg könny­zacskós, unott, ráncos arca néz le ránk. Alatta cikornyás, régi, fakult szöveg. Göndör bácsi ezt is tudja: — Hja, ez volt 1712-ben a lete­lepedési hirdetmény. Eszterházyé volt Somogy nagy része. Pallosjog, kilencedrész, botozás. Véres könny, könnyes élet. Verbőczy alkotmá­nya szerint ez való a népnek. Egy másik teremben a Bach-kor- szak szörnyűségei láthatók. Sobri Jóska szegénylegény pisztolya, puskája. A falon felírás a nép aj­káról: »A gazdagot, ha több is van, nem bántják, a szegényt, ha egy is van, elhajtják« ... Nagyon szomorú. Lépkednek fiatalok elgondolkozva. Előtűnik az 1919-es Somogyi Direktórium földosztó kiáltványa. Harmatos, vörös rózsák. Aztán a fehérterror kegyetlen hulláma, mely letarolta őket. Munkások, sose feledjétek! Végül egy Kunffy-festmény. Te­metés. Pöffeszkedő pap, zokogó parasztok. Megköszönjük a kalauzolást. Ki­lépünk a kapun, ragyogón süt a nap. A szőke kis asszony odafor­dul férjéhez, boldogan megszorítja karját, felsóhajt: — Oh, be jó ma élni! A férfi nem szól, csak bólint. Ellépkednek... Sz. I. A Ikotmányunk évfordulóját ünnepük, alkotmá- nyűkről beszélnek ezen a napon az emberek. Néhány ember csak, akik itt megszólalnak, akik al­kotmányunkról szólnak, de e néhány ember életében, szavaiban, sorsában benne van egy nemzet élete, sza­va, sorsa. Hány embert szólaltathatnánk meg, aki hét esztendő, az alkotmány hét esztendeje alatt for­málta meg úgy a közösséggel együtt a sorsát, hogy ma örömmel vallja: az alkotmány a mi alkotmányunk. Egyszerű, hétköznapi szavak, ahogy alkotmá­nyunkról beszélnek. De a hétköznapi szavak szebbek és többek az ő szájukból, mint bármilyen frázisok. Ünneplő kedvvel, derült szívvel mérik fel az évfor­dulón saját sorsukat, életüket, s ezzel az alkotmány hét esztendejét is. Hiszen az alkotmány élővéválását semmin sem lehet jobban lemérni, mint az emberek életén, az emberek sorsának alakulásán, megelégedett­ségén, bizakodásán. Az alkotmányról szólnak, s az alkotmányt köszön­tik nemcsak azok, akik ezen az oldalon megszólaltak, de mindazok, akik ebben az országban boldogan vall­ják: alkotmányunk van, s ezzel az alkotmánnyal min­den hatalom a dolgozó népé. ALKOTMÁNYUNKRÓL BESZÉLNEK AZ ORVOS A kórházban úqy beszel­nek róla, mint aki rajon­gásig szereti, hivatásának vallja az orvosi pályát s különösképp azt, hogy az ortopéd-osztályon dolgoz­hat. Akkoriban mint fiatal egyetemista a nyári szüne­tekben már ott sürgölő- dött-forgolódott a baleseti osztályon, s amikor meg­kérdezték: hova kéri ma­gát, már kész is volt a vá­lasszal: Kaposvárra, a bal­eseti osztályra. Az alkotmányról beszél­getünk Németh Imrével, s most hirtelen, minden át­menet nélkül azt mondja: — Negyedéves hallgató voltam, amikor először kaptam ösztöndíjat. Igen, ez is hozzá tarto­zik ahhoz, amit az alkot­mányról ő mondani akar. Könnyebb lett számára a tanulás. Előtte különböző lapoknak írt, rajzolt, s ab­ból próbálta fenntartani magát. S hogy a kaposvári kórházba, a baleseti osz­tályra került — ez volt mindig a vágya — nem le­hetetlen ma már. Megkér­dezték, s teljesítették ké­rését. A munkájáról beszél — bár erről a betegek, a zsú­folt baleseti osztály bete- qei többet mondhatnának. De azok is, akik délelőttön­ként a röntgennél hozzá kerülnek. Ilyenkor semmi más nem létezik számára, mint a munkája, mint a beteg. S amikor munkájá­ról, betegeiről szól, arról, hogy miképp segítenek száz és száz emberen, ho­gyan adják vissza egészsé­güket — ha nem is mond­ja ki: alkotmány, mégis az alkotmányról beszél, az al­kotmány egyik fontos tör­vényének megvalósulásá­ról. Hogy neki mit adott az alkotmány? Azt, hogy meg­elégedett, hogy nyugodtan élhet hivatásának, hogy megbecsülik. Igaz — laka- sa még nincs — jegyzi meg, pedig nősülni sze­retne. De hát nem megy minden egyszerre. Most is több orvos kapott lakást, s lehet, majd ő is sorra kerül. Sőt, egészen bizo­nyos ... Szabadidejét a kísérlete­zés foglalja le. A csont­gyulladások, csontsérülé­sek gyógyítási idejének megrövidítésének kérdése foglalkoztatja. A kísérlete­zésre Is adva van minden lehetősége, a tanulásra is. S mi kell több egy fiatal orvosnak, aki szereti mun­káját, s aki a hivatásának élhet... A JOGASZ Mit mondhat eqy jogász az alkotmányról? Sokkal többet, mint mások, hiszen az alkotmány törvény is, életünk törvénye, amely jogokat, kötelességeket ad polgárainak. De hogy ez a törvény mindenben meg­valósuljon, hogy a dolgo­zók jogaikkal is éljenek, kötelességeiket Is tudják — szükség van a törvény tudóira, olyanokra, akik megmagyarázzák a jogo­kat, törvényeket, akik se­gítenek megkeresni az em­berek igazát. Ez a lényege annak, amit dr. Szigetvári Sándor, a II. ügyvédi munkaközösség ügyvédje lölt je az alkot­mányról mondott. De a lé­nyeget nem is a szavak, sokkal inkább az ügyvé­dek munkája adja. Az ügy­védi pálya az, amely éve­ken át, még a felszabadu­lás után is megnemértésre, lekicsinylésre talált s — ahogy Szigetvári Sándor mondja —, most az elmúlt öt hónapban érzik, hogy az ügyvédek is megkapják végre az őket megillető megbecsülést, azt, amit az alkotmány biztosít nekik. Itt az ügyvédi munka- közösségben — nap mint nap, amikor a törvényeket magyarázzák az igazukat keresőknek — az alkot­mányt magyarázzák. Szi­getvári Sándor harcos pá­lyának nevezi az ügyvé­dét, olyannak, amelyig csak az menjen, aki sze­reti az embereket, minden erényükkel s minden hi­bájukkal együtt. Jogtalanul elbocsátott egy dolgozót az igazgató — az ügyvédhez fordul. Tanácsot adnak ne­ki, óvást emeltetnek az ügyészséggel. Valaki önhi­báján kívül kerül vád alá, s az ügyvéd segít a véde­lemmé megadni neki a jo­got, ami alkotmányunk szerint a vádlottat megil­leti. A védelem szabadsá­gát is az alkotmány rög­zíti. Nem elég csak a hi­vatásérzet az ügyvédi pá­lyához — a fontos, hogy az alkotmány biztosítja is, hogy ezt a hivatást mél­tóan betölthessék. Szigetvári Sándor sokat beszélhetne arról, mint ér­zi nap mint nap munkájá­ban az alkotmány adta jo­gok érvényesülését. Olyan alkotmány nélkül, mint a miénk — nem is tudná el­képzelni az ügyvédi, a jo­gászi munkát. Az alkot­mány az, amelyen törvé­nyeink nyugszanak, s e törvények megismeréseben, betartatásában és betartá­sában segítséget nyújtani — ez az ügyvéd, ez az én szép feladatom is — mona- Ja Szigetvári Sándor. N. T. ÖTSZÁZ HELYETT EZER rT1egnap már az ünnepre készülődtünk. Sokan vonatjegyet vettek, mások az ünnepi ebédhez vásároltak, többen ruhát próbáltak, új frizurát csináltatott a lány, a zenész a frissen ta­nult számot ismételte... És egy másik zenész? ... Bár még a Zeneiskolában sincs oktatás — mégis bejár néhány gyerek délelőttönként gyako­rolni, egy-két szívheznött dalt elismételni. — Nincs otthon zongoránk ... nyitott be Illés Györgyi már a szünnap második napján. — Van itt, kedvesem — és Nyakas József igazgató kinyitotta előtte az ajtót. Tegnap is ott volt ez a kislány a Zeneiskolában, egy Liszt-rapszódiát zongorázgatott. — Szóljak né­ki, hogy elmegyünk? — kérdezte az öreg gondnok az igazgatót. — Nem, én még maradok — mondta, és magához is vette a kulcsokat. Hallgatta a kislány zongorajátékát. Egyszer-másszor szeretett volna bemenni, hogy szóljon: Itt egy kicsit hamis volt, kedvesem, zenélni szívből kel... De csak maradt az asztal mellett a megszokott, csendes mosollyal az arcán. Számvetéssel készült az ünnepre. »Számotteni, mi volt, hogy tudjak ünnepelni...« A négy középiskola elvégzése után falusi mun­ka, majd magánúton érettségizni nem kis dolog. De nem ‘■’■apró kis rőzsedalok« égtek benne, hanem egy nép dalos vágya. Első keresetéből egy rekedt­re használt zongorát vett. Siófokon ezen kísérte a dalkört, mely 1938-ban első díjat nyert. Iskolai gyermekkórussal Bartók- és Kodály-műveket tanít meg. Ifjúsági napot, pünkösdi dalos ünnepélyt szer­vez. Woulmutt József pap mérgesen hág a szószék­re: »Ide jöjjenek énekelni! És ne Isten csendes szívét zaklassák a szabadban ...« Aztán Pécsre ment. A Zsolnay-gyár munkás- kórusát és a MÁV üzemi kórust vezette. Délelőtt az egyetemre járt, délután dolgozott, éjjel tanult. És 1945-ben Kodály Zoltán azt kérdezte: »Kapos­várott nagy csend van, ki menne oda?« A jelent­kező nevét beírta noteszába: Nyakas József ... — A zenetanuló, zenét szerető ember mosolygó, megértő, boldog! — nevetett a szemembe, ö boldog. Az ötszáz engedélyezett létszám helyett ezren je­lentkeztek a Zeneiskolába. Ö ezt ünnepli... K. I. A kilencgyáras főmérnök Uppen a telefonnál áll és Budapesttel beszél: »-Mondja meg az elvtárs a miniszterihelyet­tes elvtársnak, hogy így nem lehet húzni-halasztani az ügyeket. Vagy jár prémium a téglagyáraik dol­gozóinak, vagy nem. Ma már mindenkinek, a mi­niszterhelyettesnek is gyorsabban, alaposabban kell intézni az ügyeket. Azután hozzánk fordul: — Igen, a Somogy megyei Téglagyári Egyesülés téglagyárai jól dolgoztak, az ország legjobb üzemei közé tartoznak, ezért várják a dolgozók a prémiu­mot — mondja Földi János főmérnök. Ezután a kilenc üzem eredményeiről, az ottani munkásokról beszél. Csak éppen azt nem említi, hogy neki is van valami köze ezekhez az eredmé­nyekhez. Pedig már hat év óta — a megalakulástól — műszaki vezetője a vállalatnak. Izág-vérig téglás. Már az apja, nagyapja is az volt. Ott vetették, hord­ták a téglát a régi kőröshegyi téglagyárban. Ott kezdte el ő is nyolc éves korában a téglavető mes­terséget. És ma? Kilenc gyárat, több száz embert irányít. — Magam sem hittem volna — emlékezik ne­vetve —, amikor 1916-ham »érettségit« tettem az elemiből. Külön vizsgalbiztos előtt vizsgáztam har- madmagammal, hogy a hat elemi után is közép­iskolai végzettségűnek számítsak. Mert akkor a többféle kikötés között ez is szükséges volt a vá­lasztói jogosultsághoz. De hamar visszakanyarodik a mához. A jelen napi gondjaira, az anyagellátásra, a téglatermelés növelésére. — Még több téglát kell adnunk — haj­togatja És máris mutatja legújabb javaslatát, amit a téglatermelés növelésére terjesztett fel a minisz­tériumba. Mert Földi János mindig valami újon töri a fejét. Több újítását már .bevezették, de ez a javaslata országos jelentőségű. Ha elfogadják: teljes egészéiben megszűnik a téglahiány. — A sokféle lehetőség, a fejlődés és fejlesz­tés perspektívája az, ami olyan széppé teszi szá­momra az életet, a munkát — mondja. Azzal már bele is temetkezik új javaslatának jegyzetei közé. Csak úgy csillognak a szemed. A PÁSZTOR ALKOTMÁNYA A táj szelíd és engesztelő. Az augusztusi nap bársony- kézzel simogató. A pázsitra lépni kellemes, jó. Vegyél egyetlen szippantást a leve­gőből s megittasulsz tőle ... Ez a szép vidék a Kapos nagyberki völgye. Aki beteg, jöjjön ide — meggyógyítja ez a táj .. . A vízparton öreg ember álldogál. A nagyberki Becsü­let Tsz hetven éves pásztora, Bánáti Ferenc. Nem nagybe- szédű. Csak néhány kerek története van. Az, amit hét évtized távola emlékezete viaszában meghagyott s ki­csiszolt. így hát minden sza­va hű tanúság arról a nagy történelmi fordulóról, amely az egykori kusza, zaklatott cselédsor nyomorúságából őt is kiemelte, rendbeszedte, megnyugtatta s a közösben eligazította. Persze, csak a neve csen­gése emlékeztet a bánatra. Munkája ma már passzió. Abban és két unokájában igaz örömét találta meg. Pont annyit s nem többet, amit öreg szíve — már öz­vegyember — öreg keble kí­ván. Teste-lelke megkapja, ami kell. Tavaly annyi esett munkaegységeire, hogy a cukorrészesedéséből például még mindig tart. Esténként most is majszolnak, ropogtat­nak belőle. Úgy hármasban az unokáival. Lelkűk csen­dességében ... A nagyapa lelke csendes­ségét most egyszerre meg­érinti a tücsökmuzsika lát­hatatlanul felcsendülő zene­kara. No, akkor ő is oda­vet pár szót nekünk. Torka nem muzsikás, zengő torok. Kicsit rekedtes. De kedves mozdulatokkal fűszerezve mélyen a szívéből szedi elő mondákáját: — Abból sose lett a múlt­ban bajom, ha hallgattam — mondogatja. — Ha szóltam, meggyűlt a bajom könnyen. Az a Strick báró itt gye­henna egy ember volt! Meg az intézője. Egyszer egy rú­gott borjú járt volna nekem, kommenció szerint, végzett munkám joga szerint. De nem adták. Szembe mertem hát szállni az intézővel. Bez­zeg, mehettem Ponciustól Pilátusig. Ide küldtek, amar­ra bolondították. Igazamat, borjamat mégsem kaptam meg. Azt bezzeg megkaptam, hogy év végén fel is út, le is út. Mehettem a vak világ­ba ... A történet így kerek és egész. A múlté régesrég. És a jelen? A rózsás orrú üszők kö­zelebb jönnek őrizőjükhöz. Ismerős és kedves nekik az öreg. Úgy bánik velük, mint a hírnes tojással. Kedvelik is érte a tagok. Most még arról szól, miért járatos náluk amúgy csalá­diasán a nagyberki tanácsel­nök épp úgy, mint a szabadi. Ugyanis a társ tsz, a Győző félhatárral Szabadira tá­maszkodik. Hű, de tudnak bánni a barázdákkal! Erre­felé örül az ember, ha pél­dául tavaszi búzából öt má­zsát megad egy hold. ök meg a szép meleg januárban — annak, is tizenkettedik nap­ján — tették a földbe a magját, s most mégis tizen­két és fél mázsa termett be­lőle. Ebben gyönyörködtek annyit közösen a szabadi el­nökkel. Meg minden más­ban. A gazdagodó barázdák­ban. — A szorgalom régi vir­tusunk — mondja. — Csak régen nem mi szedtük le a hasznát,.. Ma mienk utolsó szemig a búza, a termés, a jószág... Úgy látszik, megjött a kedve Bánáti Ferencnek. De megszakítja őt a haza­kívánkozó jószág szelíd bő­gőse. Tőgyeik feszültek, tel­tek. A fűzek leveleinek millió dobverője is jelzi, siessenek hát haza ... Mert ez a rend­je ... Mert a Kapos völgyé­ben nem Strick báróé se a fű, se a jószág, se a tej. Hanem a dolgozóké, örege­ké és fiataloké. Mert ez a nép törvénye. A szívekbe írt legigazabb alkotmány ...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents