Somogyi Néplap, 1956. május (13. évfolyam, 104-127. szám)

1956-05-06 / 106. szám

3£&izästtjäfe az

r

A LEGKISEBBEK LEGSZEBB AJÁNDÉKA

TM-ilyen nap lesz vasárnap, gyerekek?

ÍVJ. Tíz-itázenöt -karocslca emeíüteddk a levegőbe az óvó néni kérdésére, s meg sem várják, míg felszólít valakit, hosszain, elnyújtva felélnek valamennyiéin: anyák maipja!

Az óvó néni tovább kérdez: no és miént ünnepeljük az édésanyókaií?

Itt imái* megeszi anak a gyermetovéllemények .. Azért, ment szeretnek bennünket... azért, ment dolgoznak értünk.

Bis hogyan, mivel köszöntjük édesanyánkat? — hangzik Vall néni újabb íkérdése. Az előbbihez hasonlóan', éneklő a kis kórus válasza: virággal! S az me- gjinit zsdibomgást, csivitelést Okoz, hogy vajon melyik is a legszebb virág: a tulipán, vagy a gyöngyvirág. Rosta Lacika azt ás eSláruljai hogy neki öt forint ’'megtakarított pénze vaai és azon mind virágot vesz -anyukának. — Most már nem árulunk él ezzel (titkát, mert Laciira ma reggel biztosan felköszöotötte édesanyját, talán, kicsit akadozó szavaikkal, egy-egy verssort kétszer megismételve. De anyukájának és minden kisfiú és kislány anyukájának ez a legszebb ajándék: nyiladozó értelmű kisfiának, kislányának versikéje s a kezecskében agyonszorongatott virágszál

Az óvó néni azt is megkérdezi: ki tudná elmondani a véreikét, amit az édesanyák ünnepére tanultak. Megcsappan a jelentfcezők száma. Hiába, a nyilvános szereplés a ibennsülés veszélyével jár, ez pedig még a kicsi Qíis óvodások önérzetét ds naigyon bántja. Kelemen Editke az első vállalkozó. Kisiet a szoba közepére, kezecskéjével kecsesen a nadrág szélébe csip, ügyesen meghajolva mondókájába kezd:

Csilingelő gyöngyvirágok, fürtös fejű orgonák, gyertek, gyertek bokrétába, várnak az édesanyák.

Arcocskáján az izgalom rózsái ülnek, s amikor a ver- •sike véget ér, -boldogan elmosolyodik: sikerült! így történt ez biztosan ma reggeL otthon is.

De nemcsak virággal, versikével készültek az anyák napjára a Petőfi Sándor óvoda gyermekei. Ajándékot is készítettéit. Piros szíveket. A »nagyokét« virág díszíti, a kicsik pedig színes papír-tépést ragasztanak rá díszítésül, s megajándékozzák az anyukát, aki dolgozóit értük, alá szereti őket.

Mennyi izgalom szorult az anyák napja előtt a kicsi gyermekszívekbe! Ez ma reggel mind feloldódott, amikor az édesanya nyalta köré fonták kis karjukat, s amikor az anyai kéz hálós szeretettel, védőén simított végig a szőke, barna fejecskéken...

PINTÉR ILONA

FELNŐTTEKNEK SZÓLÓ MESE

ANYÁK NAPJÁRA

JUem kisgyereke lene k, felnőtteknek rakom 1 ’ soraimat rendre, hófehér papíron.

S ez útként egyenest fénylő célhoz vezet... Felnőtteknek szóló mese ez, emberek! Benneteket rázlak, kik édesanyátok meg nem becsülitek, ne ktek kiabálok, akik türelmetlen, sértege tő szóval bántani tudtok csak, ah elyett, hogy jóval, szeretet leplébe burkolnátok féltve, minden apró vágyát sze méből kinézve.

Nektek, kiknek teher vénülő anyátok, ha gyengülő keze nem dolgozhat rátok, s fitymálva intetek, ha tanácsát szórja, ideges szót dobva a jósá gos szóra.

Mc&Aek most sírva, igaz mesét tárok anyámról, meg rólam ... íme, hallgassátok:

»Göndör-kócos kislány voltam, buzgó kézzel 'szívet vágtam, papírszivet (ollóm csorba), jó anyámnak, néki szántam, anyák napja ünnepére.

Hús-vér éiő szíve helyett papírszivet nyújtott markom csókolva a drága kezet.

Papírszív, mit adtam büszkén és szívével, az élővel, a vérzővel, remegővei játszadoztam, s vad vésővel mély fájdalmat martam bele.

Vagy szeszélyem parancsára hízelgő szám langyos csókkal dédelgette, szép arcára mosolyt csalva — hisz szerettem! Csak a félszeg kamasz szégyen nem engedte, hogy mutassam, s erős zárú lakatképpen bensőm titkát bekattintva lelkemnek mély rekeszébe nyersen szóltam, ó, nem egyszer, könnyet csalva szép szemébe.

IYégé a mesének, ta r Életednek vásznát hiú, gőgös ember! Anyád míg él, addig szeresd, és a csontkéz bezúzza, kegye majd szelíd, szomorú, b Hűsítsen a vigasz: boldo simuló tenyérrel puhán s hogy életét nyugodt, l mi csak szeretetnek hab

Nincs már anyám, elragadták, de követ száz emlék, s szégyen. Ezer kérdés üti agyam, tépi testem, s újra kérdem:

Miért voltam rideg sokszor?

Mert bántottam dölyfös szóval, csókot csókra mért nem adtam? Mért nem szórtam széppel, jóval? Kezét mért nem fogtam mindig? Tán a halál s hóhér marka diadalmas nem lett volna, ha testemmel eltakarva rejtegetem, óvom, védem!

Csépel a kín, el nem lankad, lelkem présben, szemem izzik, kérdés-kínok tovább marnak! Száradt szám csak ezt dadogja: Szerettelek — hidd el — drágám, ha rossz voltam, nem akartam, s itt jajgatok későn, árván.

Oh, de most egy mosolyodért élő szívem raknám eléd, imádatom minden kincsét nyújtanám most híven feléd .. . «

nulsága rövid: nyúlfarknyira szövik, becsüld, imádd, ha élte falát tlenüil fájjon, ús emlékké váljon! ggá te tetted, dédelgetted, ágy folyó terelte, ját szórta szerte!

TÖRÖK LÁSZLÓNÉ

Szülő

Édesanyámnak

M

iint minden gyermek, én is valami nagyon szépet szeretnék adná Neked, kedves Édesanyáim. Virágot, szegfűt vagy tulipánt. De hogyha megkérdezném mit szeretnél, itudom, azt felelnéd, hogy csali szorgalmasan tanuljak. Az édesanyáik csak adni szeretnek, kenni sohasem. Sokszor megszomorítunk benneteket, édesanyák, feleselünk, füllentünk. Nem akarjuk elismerni, hegy Ti csali jót akartok nekünk.

Ma, az Édesanyák ümiepén megfogadom, hogy továbbra ds tartom kitűnő tanulmányi eredményemet, ígérem, Igyekszem elhagyná rossz szokásaimat is, nem füllentek, nem feleseiéit és nem rendetlenkedem. Úgy gondolom, ez lesz a legszebb ajándék számodra, drága Édesanyám.

SIMON KORNÉL VIII. o.

TE VflCY NEKEM fl VfLÚGON S LEGSZEBB, A LEGJOBB...

Drága Édesanyám!

Ma, anyák napján elhatároztam, hogy levélben mondok köszönetét mindazért a szerétéiért, amellyel elhalmoztál. Megköszönöm Neked a sok munkát, melyet napról napra értem végzek Hálával tartozom Neked, mert mint ahogy jó kertész vagdossa a vad hajtásokat, úgv Te is nyesegeted rólam a rossz tulajdonságokat. Megtanítottál arra, hogy melyik a helyes út, amelyet követni kell, hogy egész ember legyek.

Soha nem fogom elfelejteni azokat a napokat, amikor lázasan tüzelő arccal feküdtem, és Te az ágyam mellett virrasztóitól éjjeleken át. Keskeny, dolgos kezedet tetted nyugtatóan homlokomra. Szívesen magadra vetted volna betegségemet, csakhogy engem mentsél a szenvedéstől.

Édesanyukám! Kifejezni szavakban nem tudom, hogy Te mi vagy nekem. Te vagy nekem a világon a legszebb, a legjobb.

Ma, amikor minden gyermek szíve különös szeretettel fordul édesanyja felé, én is feltárom előtted telkemet, fogadd el feléd áramló hálás szeretetemet. Légy nekem, légy nekünk ezután is az, ami eddig Voltál: a mindenem, a mindenünk! Szerető kislányod: Vera.

(Boór Vera VII. o.)

es anya

Iorta: ZÁDOR ISTVÁN

Czülő és anya voltaképpen egy és ugyanaz a személy, de valahogyan mégsem egészen ugyanaz. A szülő, az hivatalos (kifejezés, az anya in- 1 kább magánjelegű. A szülő unwndaz, ami erőt jelent, ■tekintélyt, kötelességet, az anya mindaz, ami érzelem, szeretet, gyengédség — egyszóval a leggyönyörűbb 1 dolog a váüiágora. A szülő és az anya egyazon ember, de ennek az embernek egészein más tulajdonságai nyil- vámiinalk meg a szülőben^ mint az anyában.

Például, aiki melllett ott fekszik a .bölcsőiben az a vörösképű, nyiváikoló nyolcnapos Jds emberpalánta — és aki, araikor a gyerek sírni kezd, azt mondja magában: én bizony mégis felveszem ezit az ártatlan Ids csöppséget —, az az anya. De aki még sem veszi fel, nehogy elkényeztesse a gyereket, az a szülő. Aki a doktor utasítása szerint pontosan feljegyez mindem deltát, amit a gyerek szopott vagy hízott, az a szülő. De aki mindenegyes dekát leülcandezve henceg el beüriag— boUdogtaíaminak, az az anya.

Akinek majd a szíve szakad ki, amikor a gyereknek fogzási fájdalmai vannak, az az anya. De aki csukamájolajat ad -be neki, hegy minél gyorsbban nőjön ki minél több foga — az a szülő. És általában; aki képes arra, hogy a saját szülötte édes igyenmaké- mek beadja azt az undok keserves, szönnyűemiékezetű csukamájolajat, az nem is lehet anya, az csak szülő. De áld arra képes, hogy a gyermeknek miinél nagyobb .gusztust csináljon, és háborgó indulatokkal a gyomrában, hősies elszántsággal: a szívében, maga ds megkóstolja azt az undok csukamájolajat, az mán* megint az anya. Aid büszke arra, hogy az ő gyermeke már olyan nagy kisfiú, hogy szeptemberben beiratkozik az első elemibe, az a szülő. De old ezt a kisfiút sírva kísért el az iskolába, és amiikcr beeresztó a többi gyerek közé, úgy érzi, mintha a fia Dániel ütemmé, aki most lép az oroszlán barlangjába, az az anya.

Aki napközben megdorgálja a .gyermekét, mert elszakítja a ruháját, az a szülő. De ató ezt a kis nadrágot éjjel könnyes mosollyal foltozza meg, az az anya. Aid azt mondja: haszontalan kölyök — már megint nem tanulsz, az a szülő. De aüd kétségbeesetten panaszkodik fűnek-fámak, hogy az ő gyermekének mostanában mennyit kell tanulnia, az az anya. Aid tánciskolába küldi gyermekét, az a szülő. Aid elandaiiogiva nézi, hogy a gyerek hogyan teszi a szépet ennek vagy annak a üdslánynak, az is a szülő. De aki ugyanakkor nagyokat nyeli, hogy a könnyeit elfojtsa, mert úgy érzi, hogy most kezdik eLszaldtand tődé leikétől' lellked- zebt kisfiát — s aki alapjában- véve legszívesebben pofon ütné a fia ■táncpartnemnőjét, azt a szőke, kócos Ids démonnövendéket, az az anya.

És mégis: a szülőből lesz a rossz anyós és az anyából a jó.

És ez az anyósa állapot eltart egészen addig, amíg meg nem születik az edbő unoka. Ekkor azonban csodálatos, váratlan és meglepő változás történik. Megszűnik a szülő és megszűnik az anya, és nagymama lesz belőle. De ez a nagymama nem hasonlít sem a szülőre, sem az anyára. Sőt, aranyira más a természetrajza, minit akár a szülőé, akár az anyáé, -hogy állandóan hadilábon áll mind a kettővel. A szülőt ridegnek tartja, az anyát túlzottnak, és csak egyvalakivel azonosítja magát száz százalékig, a gyerekkel. Mintha soha nem lett volna szülő és soha nem lett volna anya. Mintha így született volna ütvén egynéhány esztendős korában — egyenesen a nagymamának.

AMIT

NEM LEHET SZÓBAN

ELMONDANI..

Kedves jő Édesanyám!

Ünnep van ma, anyak napja. Amit most érzek, azt nem lehet szóban elmondani. Visszaemlék- szem gyermekkoromra, amikor élet és halál között voltam, s le, Édesanyám el sem mozdultál betegágyam mellől. Ha aludtam, megkönnyebbülten tekintettél rám. Amikor jobban lettem, el kellett utaznom. A búcsúzás mély nyomokat hagyott lelkemben. Ugye, Anyukám, Te is emlékszel erre a napra? Amikor teljesen egészségesen hazatértem, láttam, hogy a viszonlátás öröme csillogó könnyeket csalt szemedbe.

Most már nagyobb vagyok, meg tudom érteni határtalan szeretetedet. Hiszen én is nagyon szeretlek Téged. Amikor egyedül lehetek veled, olyan jó. Annyira megértjük egymást, szinte minden gondolatunk egy. S ez a megértés nem eredhet másból, mint egymás kölcsönös szeretetéböl.

Tudom és érzem, hogy az irántad érzett hálás szeretetem sohasem múlik el. Ma megcsókolom kezedet és kérlek, Te is őrizd meg irántam szeretetedet soká, örökké:

Magyar Márta VII. o.

Ne

1956. április 28 ... Jem kell annyira megijedni — legyintett az orvos. — Egy kis meghűlés. Két nap, aztán semmi baja sem lesz a kicsinek, de azért írok neki valamit.

Megnyugodtam. Éreztem, a szívem sem dobog olyan vadul, mint egy órával előbb, amikor az üzemből az óvodába rohantam. Telefonáltak, hogy Rózsa lázas. Vigyem orvoshoz.

Úgy rohantam el, hogy íróasztalomon mindent szertehagytam. A fehér köpenyre kaptam a kabátot. Az utcán majdnem fellöktem az embereket. Nem tudtam semmi másra gondolni, csak Rózsára. Soha nem éreztem ilyen hosszúnak az utat az üzemtől az óvodáig. Aztán az orvoshoz, ölbekaptam Rózsát, lei sem fújtam magam, rohantam a rendelő felé.

A.z orvos megnyugtatóan mosolygott. Kezembe nyomta a receptet, s telkemre kötötte• naponta háromszor, egy kávéskanállal.

Rózsa szokatlanul csendes volt ezen az estén. Riadt képzeletem mindent felnagyított, s minduntalan ölbe kaptam.

— Hol fáj, csöppségem? Mutasd meg anyukának — kérleltem.

Mutatta a torkát és a fejét.

Mérem a lázát: 38,2. Talán az orvosság segít.

Rózsa prüszlcöl, amikor megkóstolja.

— Anyuka, nem jó. Keserű — panaszkodik. Ismét megriadok, amikor látom, kelletlenül kanalazza a vacsorát. Az almát is otthagyja.

írni szeretnék. Szegénykém, mennyire fájhat a feje. Jaj, talán a doktor nem mondta meg az igazat. Egy kis meghűléstől nem hagyná el magát ennyire.

EGY ÉDESANYA

NAPLÓJÁBÓL

s:

Rózsa ágyba kívánkozik. Lefektetem, melléje rakom a babáit. Most egyik sem kell neki. Máskor, este az ágyban elalvásig öltöztette, pólyázgatta őket. Most eltolja még a kedvenc hajasbabát is. A baba nagy koppanással zuhan a kiságy mellé. Repül utána a mackó is.

Ott ültem ágya mellett, fogtam a kezét, amíg elaludt. Kis párnás kezét arca és a párna közé rakva csendesen elszunnyadt.

Megkönnyebbültem. Segített az orvosság. Nem lesz semmi baj. Megcsókolom még egyszer a kis kócos fejet, homlokára teszem a kezem. Nem éreztem forrónak. Nem merem felébreszteni, hogy megmérjem a lázát. Hadd aludjék.

Lefekvés előtt mégegyszer odamegyek ágyához. Ugyanúgy alszik, mint előbb. Úgy látszik, valóban meghűlt egy kicsit, de most már nincs semmi baj. Elmosolyodik álmában. Vajon mit álmodik? Egyszerre olyan ellenállhatatlan vágy fog el, hogy ölbekapjam, összecsókoljam. De nem, nem szabad felzavarni a drága kis csöppséget. Betakarom, a paplanra terítek még egy nyáritakarót is.

Egy órát sem aludhattam. Arra riadok fel, hogy Rózsa nagyon köhög. Felgyújtom az olvasólámpát, s ijedten látom, a kislány ül az ágyban, folynak a könnyei és köhög, köhög. Valami hirtelen úgy belesajdult a szívembe. Szaladok hozzá, ölbeveszem.

— Mi a baj, szívem? Édes kis Rózsám, mi fáj?

Nem szól. Ráhajtja fejét a villámra, és halkan sírni kezd. Az arcomon érzem könnyeit, s érzem azt is, az én könnyem is jönnek. De a sírás nem segít. Betakarom, körültekerem a nyáritakaróval és sétálok vele fel s le a szobában. Egy-egy percre lehunyja a szemét, de aztán ismét megrázza köhögés, és néz rám nagy kék szemével szomorúan.

A láza 38,5. Remeg a kezem, s hirtelen nem tudom, mit csináljak. Magam mellé veszem az ágyba. Ott gügyögök, beszélek neki, de ő csak sír, elalszik, köhög és ismét sír.

Látom, megint elaludt. Talán nem ébred fel. Lábujjhegyen kilo- pózom a konyhába teát főzni. Ha felébred, megitatom. Kiizzad tőle, jobban lesz. Megint sír. — Anyu! Anyu! — kiabál. Berohanok hozzá. Néz rám könnyes szemekkel:

— Ugy-e, nem mész el? — kérdezi, aztán lehunyja ismét a szemét. Behozom a teát. Nem akarja megkóstolni sem. Beszélek neki, magyarázom, hogy a tea jó, hogy Rózsa meggyógyul tőle. Végre csöppnyi két kezével megfogja a poharat, s apró kortyokban felét megissza a teának.

— Nem kell — tolja el magától a többit. Visszafektetem az ágyába. Betakarom, s amikor ismét alszik, nem merem otthagyni. Odalmzom a fotelt az ágy mellé. Leülök és nézem a kipirult arcocskát, vigyázom minden lélegzetvételét.

Néha még fel-felköhög, de lassan egyenletesebben lélegzik, nyu- godtabban alszik. Minden mozdulatára megriadok. Szorítom a kis fehér ágy karfáját, és szinte gépiesen ■mondogatom: jaj, csak semmi baja ne legyen.

Legalább az apja itthon volna. De csak holnap este jön meg. Talán jobb így. Itt izgulna szorongva most ő is az ágy fölött, és megnyugtatni úgy sem tudnánk egymást.

A kis Rózsa tegnapelőtt még milyen vígan játszott. Ahogy hazahoztam, énekelt, verseket mondott, csacsogása betöltötte az egész lakást. Még az ágyban is tornászott, mutatta, mit tanult az óvodában.

Észre sem veszem, elbóbiskolok az ágy karfájára hajolva. Rózsa köhögésére riadok fel. Megigazítom a takarót. A kislány kipirult arcán parányi, apró gyöngyszemek csillognak. Használt a tea, izzad.

Hányadik éjszakát töltöm már így az ágya felett, virrasztva? Nem tudnám megmondani. Pedig le is fekhetnék, Rózsa most már biztosan nem ébred fel. A csöppség azonban ismét megmozdult, és én szégyellem magam előbbi gondolataimért. Megőrülnék, ha valami baja történne. De nem, nem lesz semmi baj.

Felriadok az ébresztőóra berregésére. Hihetetlen — már fél hét. Nem érzem álmosnak magam. Rózsa is felébredt. Ökleivel dörzsöl- geti a szemét, hunyorgat, aztán huncutul rámnevet.

— Anyulaa, menjünk az óvodába...

SZILÁGYI TAMÁSNÉ

i3?c^<i<i§cécSGSc¥<®<ssoí<;f<^cí-''