Somogyi Néplap, 1955. november (12. évfolyam, 257-281. szám)

1955-11-13 / 267. szám

Vas ám an, 1955 november 13. •ifmncvi ixppt 4P 5 Kaposvár is méltóképpen áldoz Vörösmarty emlékének Egy hét válását el bennünket 'Vörösmarty Mihály, a reformkor nagy költője ‘halálának 100. évfor­dulójától. Az egész országban, így megyénkben is már hetek óta ké­szülnek az évforduló méltó megün­neplésére. Kaposvárott a TTIT So­mogy megyei szervezete rendez ün­nepséget november 21-én délután és este a Csiky Gergely Színháziban. Délután a város diákfiataljai, este fél 8 órai kezdettel a város dolgozói részére rendeznek előadást, ame­lyen a nagy magyar költő életéről és munkásságáról emlékeznek meg. Az -ünnepi esten Boros Dezső gimnáziumi tanár mond ‘beszédet, amelyben Vörösmarty munkásságának jelentőségével, értékeivel foglalko­zik. Az ünnepi ‘beszédet műsor kö­veti, melynek során a kaposvári Táncsics Mihály Fiúgiminázium, a Munkácsy Mihály Leány,gimnázium fiataljai és a CsÜky Gergely Színház művészei lépnek fel. A műsor első részében Vörösmarty epikai művei­ből adnak elő részleteket; a Zalán FLÓRIS JÓZSEF: PANASZKÖNYV Karádon történt. Eqy vevő kenyeret vásárolt, s mivel nem volt csomaqoló-papír nem érte be csak ennyivel. A pultnak dőlt könnyed’ és kérte a panaszkönyvet. Hozta is a boltos bárha nem kitörő, naqy örömmel. Annál naqyobb készséqqel nyúlt feléje a furcsa ember. Széír.yitotta, ’mit kapott s kitépett onnan eqy lapot. Papírban foqía most tehát, ’mit vásárolt, a kenyeret s kuncoqva a bajsza alá íqy szólott a boltból menet: »No úqy-e, hoqy mondtam, hoqy van papír is e boltban!« Üsszeqezve e kis iiqyet, nekem az a véleményem: Mindent helyén; Kucsmát fejre, csizmát lábra! — se könyv, kérem nem való biz’ másra, csak a panasz írására! Igaz, hogy a feleletéi gyöngébbek a kelleténél, de a magatartása ellen nincs kifogás. Komoly arccal ül a harmadik púdban. Néha könyököl és a szeme mindig fénylik. Mennyi minden rejlik egy arc mögött! Édesapa, aki jeltelen sírban pihen valahol szovjet földön. Édesanya, aki fia új ruhájában gyönyörködik éppen és egy borzalmas perc után holtan hanyatlik le egy vasúti ko­csi padja mellé. Miért, miért? Es a ■nagyszülők... öreg nagyapa, öreg ■nagymama. Gyereket neveltek, hogy eltemessék. Miért? És ott az unoka, .akit idős korban becsülettel, tisz­tességgel nevelnek. Iskolába járat­ják, hogy több legyen, mint az ap­ja. Miért? Végre egy kérdés, amire választ lehet adni. Hogy ember le­gyen belőle! Ismét ránézett az idős bácsira. Kalapját már egészen összegyűrte. Zavarta'az új környezet, a sok kép a falon, a fényes parkett. Feszélyez­ve érezte magát. Mit kellene neki mondani? Üres kézzel nem lehet út- ™k_ engedni. Aggódik az unokáért, aggódik utolsó reménységéért. — Bartos bácsi, higgye el, nincs komolyabb baj. Majd kicsit többet foglalkozom a fiúval. Okos, értelmes fiú, jól fog a feje. Nem hoz szégyent a nagyapjára. Bartos bácsi búcsúzott. Schneider Aladár is fölnézett és futó mosollyal nyújtott kezet az öregnek. Csak az ujja hegyét adta oda, aztán érdes hangon mondott istenhozzádot. Ami­kor ketten maradtak, nyomban meg- nyerőbbé vált |az ama. Megvárta, míg Földes tanár kényelmesen elhe­lyezkedik a karosszékben, és rágyújt szokásos esti cigarettájára. Külön szertariást jelentett számára, hiszen naponta csak hármat szívott. F égre elment. Ketten marad­hattunk. Beszélj, Mihályom, hogyan élsz. — Köszönöm, csak megvagyok.. Él­degélünk. Inkább ma.gadról beszélj. Hogy kerülsz ide ilyen •'•íratlanul? — Hajaj! Annak hosszú sora van. — Hatalmas füs*felhőt eresztett a mennyezet felé és hátradőlt a szé­ken. — Hosszú so*a var. De hogy mindjárt az ele'év bezd'em, vem vagyunk már kollégák, édes bará­tom. Magyarul mondom, ahogy tör­tént, Kirúp4rk, mini a pintyet. Már két éve. Felpofoztam néhány buta káposztafejet, aztán, csak úgy a tan­anyag közben arról beszéltem, hogy futása és a Két szomszédvár című művek részleteinek előadása után Vörösmarty: Szép Ilonka című ver­sét, majd zongorán Liszt: III. rap­szódiáját adják elő. A két gimnázium színjátszói a Csongor és Tiindé-ből adnak elő részleteket, majd a ve­gyeskar Vörösmarty—Tharn: Fóti dal című művét énekli. Rassy Tibor, a Csiky Gergely Színház művésze Vörösmarty: Gondolatok a könyv­táriban című versét szavalja. -Hajdú Péter Vörösmarty—Erkel: Keserű pohár című, dalát énekli. Ugyancsak a színház egyik művésze szavalja a költő Vén cigány című versét. A.z ünnepséget a Szózattal zárják. A kaposvári ünnepséggel egyidő- ben a TTITj' a megye járási székhe­lyein és több községben Vörösmarty emlékünepségeket rendez. November 7-i cikkpcslyázakink végleges értékelése Szerkesztőségünk cikkpályázata november hetedikével lezárult. A bírálóbizottság az elmúlt héten ta­nulmányozta a beküldött írásokat és döntött az egyes írások helyezésé­ről, a pályázók díjazásáról. November 7-iig összesein 58 pályá­zat érkezett a szerkesztőség által hirdetett- »-November 7-i cikkpályá- zat«-ra. Ebből 47-en pályáztak pró­zai írásművei: elbeszéléssel, novel­lával, riporttal; tizenegy pályázó verseket küldött be. Teklátve; hogy címpályázatról volt szó, a bizottság a beküldött verseket mint pályáza­tokat nem vette figyelembe. A no­vember 7-i cikfcpályázat végleges értékelése a következő: Az első díjat a szerkesztőség meg­osztotta Váirkonyi Imre és Kellner Béla írásai között: I. díjat nyert Várkonyi Imre »-Ví­vódás« és Kellner Béla »Szabáson történt« című írása. Az első díj egyenként 500—500 forint. Az eredeti tervtől eltérően szer­kesztőségünk hárem II. dijat adott ki. A II. díj egyenkint 300 forint. II. díjat nyert: Kiss Zoltán: »Öszest-i kalandozás«, Berky Éva: »A múlt kísértete«, Dezső János: »Miért« című írása, A szerkesztőség összesen négy III. díjat adott ki. A III. díj égyenfcint 200 forint. III. díjat -nyert: Csákvári János: »Hinták és utasok«, Bellvei László: »A gyékényesi vo­nalon«, S. Szabó Ibolya: »Virág Pista osz­tályfője« Szüts István: »Árnyék és fény« cí­mű írása. A pályázatra beküldött, de díjat nem nyert, ‘közlés,re alkalmas írá­sokat a szerkesztőség értékük sze­rint lícnorálja. Pénzjutalomban részesítjük Kosa inrirririrortyrrrxvxyvvYVyYYVvrrr»1 ölßCLlltl fá ! .Ennek -az aranyigazságnak létio-gosultség-áról már a 8 éves Berzy Kató is meggyőződött. Sőt... Ügy van ő a könyvvel, mint némelyik felnőtt a ci­garettával vagy az alkchcfíal. Szenvedélyévé vált. Már nem is tud lemondani róla. Még ha ak,ama, akikor sem. Mert minit mondja, — és állításának tel­jes egészében igaza van: olvasni jó ... Igen, olvasni jó, de könyvhöz jutató nem olyan egyszerű dolog egy II. általános iskolásnak. Berzy Kató, a kékszemű, pöttömnyi szőkeség a saját mese­könyvei után sorjában elolvasta barátnőinek a köny­veit Elmúlt az az idő, amikor még I. osztályos volt. Akkor csak lassan, akadozva tudott olvasni, de most már a szó végén sem áll meg. Sebesen siklik kis mutatóujja a sorok alatt. Gyorsan megy az! olva­sás, illetve gyorsan .menne, de ninc§ mit olvasni. Sze­retne könyvtáriba menni, de az messze vám. Ö a Gé­za utcában lakik, a könyvtár pedig a város közepén, így aztán kapórai jött, hogy november 7 tisztele­tére új könyvtár létesült a Széchenyi városrészben. A kömyvtárinyitást megelőző napokon1 -gyakran teiskelő- dött az ábfeikem, * figyelte, hegy m'! ven isi lesiz az a könyvtár. Már előre ízlelgette az örömet, az olvasás öröm-ét. S aztán elérkezett az á ma-p is, a ny-itás napja. Du. 3 árakor a könyvtáros:' Ignáth Mihály tanár bácsi felt ilta a redőnyt, s kitárta az olvasni- akarók előtt az ajtót. — Tessék befáradni, tessék olvasni! — mondta kedvesen. Berzy Kató nem egyedül: tdzedroagávaíl tolakodik ‘az asztal elé. A kis helyiség egy szempil­lantás alatt megtelik izgalomtól csillogó szemű gye­rekekkel. Az új könyvtár a felnőtteké is, de nekik nem olyan sürgős. Csak egy-e-gy idősebb magasodik ki a pultig érő gyerekek közül. Szaporán halad a beiratkozás. Berzy Kató követ­kezik. Alig várja, hogy a szomszéd néni után őt írja be -a füzetbe a könyvtáros. Szinte látja, hogy a fog­da’kozés rovatba a háztartásbeli alá a tanuló' szó ke­rül: az ő foglalkozásának megnevezése. De most kis csalódás következik. Csak egy világoskék kartanü-a- po-t kap és útbaigazítást. — Vid-d haza, Katókám, írasd alá szüléiddé!, s akkor majd kapsz könyvet. Kató talán még soha nem tette meg olyan gyors -iramban az utat hazáig és vissza, mint most. Amikor újra betoppant a szűk helyiségbe, -büszkén tóbogtatta a kis lapot, s mutatta a könyvtárosinak: Megvan már az aláírás. S most következett a rég- várit pillanat. Kató könyvet választhatott. ‘Nem m^int egyszerűen. Nehéz volt a legszebbet, a legsokatígé- rőbbet kiválasztani a sok-sok kötet közül. A keresgélés, válogatás közben maradt idő még beszé'getésne is. A könyvtáros ismeri őt. és a nála két évvel idősebb bátyját is. Róí.-a beszélgettek. — Péter, a -bátyád miért nem iratkozik be? — Ö most romlott a tanulásban — válaszai a ki­tűnő osztályzatára büszke Kató önérzetesen. — Most büntetésképp anyuka nem engedte meg, hogy Péter is könyvet kérjen a könyvtárból. Pétetke szomorú és megígérte, hogy na-gyon jól fog tanulni. Végre sikerült m-agtat-állini a legtöbbet sejtető kül­sejű könyvet: Szutyejev: »A négy kis ezermester« címűt. Beírzy Kató vidám-an köszön, s már ki -is per­Jenő semodori pedagógust: »Az Al­föld«, Fonai Lászlót: a »Lánc, lánc eszterláne«, Molnár Józsefet: »Apám győzhetetlen«, Vörös Sándort: »KC2 a kézben«, Angyal Ferencinét: »No­vember 7« című írásáért, valamint Angyal Terézt, Farkas József inét, Lengyeltóti Terézt beküldött írásai­kért. . A jutalomban nem részesített jobb írások szerzőit a szerkesztőség- elis­merő oklevéllel tünteti ki. Oklevél­ben részesülnek: Boglári Békés Ist­ván, Vértes György, Réti László, Szőnyi István, Kocsányi Ferenc, Hársházi István, Szüts Lajos, Göbö- lös József, Magyar Erzsébet, Jéna József, Leposa József,1 Torkos Jenő és Bakos Tibor. A Somogyi Néplap szerkesztősége a pályázat lezártával köszönetét fe­jezi ki mindazoknak, akik írásaik­kal részt vettek november 7-i cikk­pályázatunkon s ezzel segítették, hogy a lap és az olvasók közötti kapcsolat még jobban elmélyüljön, kölcsönösebb legyen, s hogy a be­küldött írások nagyrészével irtiég színvonalasabbá tehessük lapunkat. A díjakat ma délelőtt adják át szerkesztőségünkben a díjnyertes írások -szerzőinek. Egyben közöljük, hogy újabb pályázat kiírását tervez­zük. Szerkesztőség. Kérdés a Somogy megyei Bartók Béla emlékbisottsághos Az emlékbizottság első ülésén na-gy lelkesedéssel elhatározták, hogy Bartók Béláról utcát nevezünk el Kaposvárott. Az utca a mostani Sé­tatér utca lett volna. Az évforduló már elmúlt, mi lesz az ígéret és a beharangozott, lelkesedéssel foga­dott határozat végrehajtásával, mi lesz a Bartók Béla utcával? — Emlékoszlopot helyeznek el a csurgói gimnázium növendékei a cse- kei erdősz-élein. Az emlékoszlop he­lyén a Tanácsköztársaság leverése után kommunistákat gyilkoltak meg a terroristák. — A Nagycsepelyhea tartozó Teke- res-pusztán népkönyvtárat létesített dűl az ajtón. Boldogan szalad haza, hisz van- könyve, ® a siófoki járási könyvtár. Az új s még szíve is azt dobogja: olvasná jó... § könyvtárat ünnepélyes keretek kö­Szántó István, g zöt-t nyitották meg. nem mind arany, ami fénylik. Egy­szóval fújtam a régi nótát, Hiszen érted?! — Cinkosan kacsintott és to­vább folytatta: -— Kisütötték rám, hogy reakciós nézetekkel tömöm a tanítványaim fejét. Megköszönték a munkámat... így volt. Azóta aztán csak bolygok a világban. Keresked­tem ezzel, azzal, magunk között mondva ültem is három hónapot, mart diót szállítottam Budapestre és néhány tucat hízott kacsát. Most jöttem ki nemrég a hűvösről, ügy bizony, hiába csodálkozol, ott kuk­soltam három hónapig. Aránylag még jól megúsztam. Most aztán itt állok, mint szamár a hegyen. Erre jártam, tudtam, hogy itt vesződsz a gimnáziumban, gondoltam, benézek hozzád. Földes elképedve nézett volt ta­nártársára. Idegennek tfint előtte, mintha másik bolygóról pottyant volna le a földre. Káposztafej... reakciós elméletek... hűvös... Nem értette, sehogyse értette. Az a régi, száraz matematika-tanár ülne előtte, akit utoljára látott? — Csodálkozol? — Schneider ke­sernyésen kacagott és rácsapott a térdére. — Csak csodálkozzál. így van ez, barátom. — Hirtelen előre- hajolt, ráborult majdnem a fél asz­talra. — De mondd, tehettem én másképpen? Emlékszel a régi idők­re. .. Apám háromszáz holdja. Jó­kedvű mulatozások. Semmi gond, sem,mi baj. Es most? Tf’öldes hátrahúzódott, érezte, hogy dől a szesz Schneider- ből. Riadtan rendezgette gondola­tait. így fest tehó.t a régi Schneider. A régi diáktárs, a régi kolléga. Igen, az apai háromszáz hold. Mi­lyen könnyen is élt, míg ő tíz gyer­meket Is tavítgatott esténként, hogy kifizethesse a hónaposszobát. Meny­nyi baj volt vele az egyetemen is. Kimaradozo't, mulatozott, ez órákra sem járt rendesen. ' Mindez csak most jutott eszébe. Igen, egyszer föl­pofozta Kecskeméten, a Beretvás- bnn a cigányprímást is. tAztán pezs­gő* fizetett neki és összecsókolta... Előhúit a kis emlék valahonnan és rátelepedett a lelkére. — Ki volt ez az öreg pofa? — Kicsoda? — Ez a vén szatyor, aki most ment el. — Egyik tanítványom nagyapja. Kicsit gyöngén tanul a fiú az én tárgyamból és érdeklődni jött. — Amolyan buta parasztpofa, mi? Akárhogy is formálják őket, csak azok maradnak. Sajnállak, Miska, hogy effélékkel kell kínlódnod. — Nem értelek... — Mem értesz? — Hatalmasat kacagott, csak úgy rengett belé a szék. — Hejh, pajtás, hejh, pajtás! Könnyen beszélsz te. De én, — drá­mái mozdulattal megdöngette a mel­lét. — De én! Hogyan éltem én. A dalai láma hozzám képest kismiska volt összes háremhölgyével. Vagy a török basának van háremhölgye? Mindegy. Számtanszakos vagyok, nem értek hozzá. Nem is ez a lé­nyeg. Most pedig kóbor kutya va­gyok és apám volt cselédei az urak. A kisbéresem fia mást éppen ott tanár, ahonnan én röpültem. Érted ezt? Földes nem felelt. Éppen úgy bab­rál az asztalterítő rojtjával, mint az öreg Bartos bácsi a kalapjával. Fél­szegen, zavarodottan. A lelógó szá­lakból hármasfonást készített. Schneider pedig két kézre könyö­költ, és emeltebb hangon mondta a magiét. — Tudod, mi kellene ide? Egy bomba, egy jól megformált atom-ő bomba és az egész világ menne a fenébe... — Ember, megbolondultál? — Földes tanár fölugrott és iszonyod­va nézett a szembenülőre. Schnei­der elmosolyodott, majd kacagni kezdett. — Ugyan, ülj már le. Csak beszé­lek. De megérthetsz, hiszen nagyon elkeseredtem. Ilyenkor összebeszél mindenfélét az ember. F Ides visszaült és tovább bab­rált a fonattal. Hármas fo- raf. Mire is emlékezteti? Igen, a lánya copfjára. Éppen ilyen volt kiskorában. Most tanárnő. Apja mesterségét folytatja, magyarszakos tanár. Es a fia. Katonatiszt. Fő­hadnagy, várja a negyedik csilla­got. Szép családja, kétéves a kisfia. Milyen szépen tud már gügyögni és mosolyogni. Mint a virág, mint ma­ga a verőfényes tavasz. Atombom­ba! Összeborzadt. Mégegyszer Bar- tosok essenek el a háborúban, mint olyan sok ezren? A fia is katona! Szívébe nyilallt a fájdalom. Es a kicsi? Bartos Laciként induljon az életnek. Apa, anya nélkül? — Miska! — riasztotta fel gondo­lataiból Schneider recsegő hangja. — Tessék. — Tizenegykor indul a vonatom tovább. Menjünk el addig valahova kicsit szórakozni, kicsit beszélgetni. Földes úgy tekintett a beszélőre, mintha most látná először. Ezzel? Egy pillanatig sem. Szórakozni, be­szélgetni? Más ember ez már. Va­lahogyan a pince szagát idézi föl. Nyílott az ajtó. Felesége lépett be, piros arccal, ősz hajkoronával. — Bocsánat hgy késtem,, a kony­hai dolgok lekötöttek... Schneider udvariasan mosolygott. — A férjét csalom éppen egy rö­vid kiruccanásra. — Ne haragudj, barátom, most nem tudok menni. Hirtelen született a mentegetőzés, de nem bánta meg, hogy kimondta. Nem. Inkább száz dolgozat kijavítá­sa, inkább bármilyen nehéz elfog­laltság, de ezzel az emberrel egy levegőt szívni... Nem, nem. Látta, hogy felesége csodálkozva tekint rá. Igen, neki is meg kell magyarázni. De hogyan? Itt az idegen előtt. Egyáltalán megértené-e a lelkiálla­potát? Bizonyára... — Nem mehetek sehova. Nyolcra gyűlésre kell mennem. — A felesé­géhez fordulva mentegetődzött. — Nem jutott idő, hogy elmondjam. Este gyűlésünk lesz. Békegyűlés. — Es a vacsora? — Nézd, drágám, húsz év óta elő­ször szegem meg a vacsoraidőt. Em­lékszel? Akkor is azért történt, mert Béla rosszul lett. A kórházba szállítottuk... — Békegyűlés? Schneider fanyarul mosolygott, de nem tett megjegyzést. Ahogy Földes arcát nézte, valahogyan nem mert gúnyolódni. A háziasszony inkább érezte, mint látta, hogy feszült a le­vegő, fölkattintott a a rádiót- Vidám tánczene töltötte be a szobát. Földes az órájára nézett. Fél nyolc- Hamarosan kezdődik... Kászálódni kezdett, Schneider is fölállt és a nyakkendőjét igazgatta. — Bocsáss meg, drágám, ott kell lennem. Magam is úgy akarom. Tedd melegre a . vacsorát, nagyon sietek majd haza. A rádióban megszűnt a zene. Rö­vid szünetjel következett, majd kel­lemes hang szólalt meg: »Kedves hallgatóim, most Verdi Trubadúr című...« A Trubadúr! Hogy várta ezt az estét! Egész héten készült rá. De mintha most nem is érdekelné a zene. Túlságosan messze van attól a hangulattól, hogy élvezni tudja. Együtt indultak el. Egymás mel­lett botorkáltak az esőtől fénylő ut­cán. Keveset beszéltek, inkább csak Schneider szólt néhány szót. Az ál­lomás felé vezető utcánál elváltak. Hidegen, kimérten. — Szervusz, viszontlátásra... Jó utat kívánok, szerencsés utat... AJagányosan bandukolt az isko- la felé. Oly sokszor meg­tette már ezt az utat, most mégis furcsának tűnt. Ilyenkor este na­gyon ritkán járt erre. Messziről vi­lágítottak a nagyterem ablakai. Hosszú, fényes sávok. Ott lesz tehát a gyűlésen... Milyen furcsa az élet! Miért is mondta mentségül éppen a békegyűlést? Üres kifogás volt csu­pán? Nem, nem! Szívéből jöttek a szavak, a szíve legmélyéből. Ott lesz Hajdú tanár is, és csodálkozik majd, hogy eljött. Igaza volt, nagyon igaza volt... Nem fiatalság kell ide, hanem szív, emberi érzés. Kell po­litizálni mindenkinek. A Bartos- gyerekért, a Schneiderek ellen, a lé­gitámadások, a lövészárkok ellen! Hűvös volt az este, összébbhúzta kabátgallérját. Üjra' elhatározta, hogy Bart'ost másnap fölhívja felel­ni. A kislányról nem szól neki. Fel­nőtt fiú már és elvégre a magán­ügye. Másképp felelteti, nem úgy, mint eddig. Szigorúbban, de szeretet­tel. Mintha az apja lenne. Apja, ap­ja helyett... Es elhatározta, hogy a gyűlésen szót kér majd. Beszél az életről, be­szél a mindenapokról. Nem nagy szavakat mond, csak a valóságot. Ami a szívén fekszik. Beszél Bartos Lászlóról, beszél Schneider tanárról. De nemcsak a maga nevében. Beszél az édesapák, édesanyák nevében, a békét, a szép életet vágyók nevé­ben, a szépet szerető, a fejlődést vá­gyó, jövőt akaró milliók nevében. Igen, minderről beszél majd. Csen­desen, halkan, mint a tanórákon. Beszél arról a nagyhatalomról, ame­lyik a négy külügyminiszter érte­kezletén ötödikként képviselteti ma­gát, beszél a békét akaró emberiségről. Mintha csak most értette volna meg iga'án, hogy mit jelent a béke hí­vének lenni. Nem is agyával, a szí­vével értette meg. Es olyan jó, olyan boldogító, olyan erőtadó volt ez az érzés!...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents