Somogyi Néplap, 1955. augusztus (12. évfolyam, 179-204. szám)

1955-08-14 / 191. szám

2 SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1955. augusztus 14. Az amerikai és angol atomtudósok elismerik, Hogy máris sokat tanultak az oroszoktól... Hága (TA3ZSZ). A Hetvrije Volk I című hollanwElap genfi külöotudósí- Utója írja a genfi nemzetközi atom- 'WőértekezQettel-v kapcsolatban: * »-Az oroszok messze jutottak (!), ezt a tényt a nyugati tudósok, .most nyíltan elismerik, miután tanulmá­nyozták az orosz .kiállítást, a reak- tormodellekkel és' megismerkedtek az orosz dokumentumokkal. Ter­mészetesen van néhány olyan do­log, amellyel a Nyugat rendelkezik, és , ami nincs az oroszoknak. Az oroszok azonban a maguk részéről olyan típusú, reaktorral dolgoznak, amelyet igen kevéssé ismer a Nyu­gat. .. Kétségtelen, hogy az oro­szok mindazonáltal számos új érte­sülést visznek haza Genfből. Az amerikai és angol tudósok viszont elismerik, hogy ők már sokat tanul­tak az oroszoktól. A Szovjetunió december 15-ig 640 ezerrel csökkenti fegyveres erőinek létszámát Moszkva (TASZSZ). Az utóbbi idők tényei, különösen pedig a genfi négyhatalmi kormányfői értekezlet eredményei arról tanúskodnak, hogy a nemzetközi viszonyokban fennálló feszültség bizonyos mértékben csök­kent. A. szovjet kormány a nemzetközi feszültség további csökkentése, va­lamint az államok közötti bizalom megteremtése érdekében elhatároz­ta, hogy 1955. december 15-ig 040 ezer fővel csökkenti a Szovjetunió fegyveres erőinek létszámát. A fegyveres erőknek a hadseregből és a hajóhadból elbocsátott személyi állománya számára lakóhelyükön a vállalatoknál, a szovhozokban és a kolhozokban munkát biztosítanak. Adenauer szeptember 9-én utazik Moszkvába Berlin (MTI). Lapközlések szerint Maltzan, a Német Szövetségi- Köz­társaság párizsi nagykövete pénte­ken átnyújtotta Vimogradovnak, a Szovjetunió párizsi nagykövetének a bonni kormány válaszát a Szov­jetunió augusztus 3-i jegyzékére. A bonni kormány válaszában kö­zölte, hogy Adenauer szeptember 9-én szándékozik Moszkvába utaz­ni és kérte a szovjet kormány hoz­zájárulását látogatásának ehhez az időpontjához. A nyugatnémet jegyzék szövegét a jövő héten hozzák nyilvánosságra. Meghalt Thomas Mann Zürich (MTI). Thomas Mann, a nagy német író, 1955. augusztus 12-én 20 órakor, 80 éves korában a zürichi katonai kórházban meghalt. Themas Mann érgyulladásiban szenvedett. Betegsége eleinte nor­mális lefolyású volt. Pénteken reg­gel váratlanul keringési zavarok lép­tek fel. Az orvosok eredménytele­nül próbálták megakadályozni álla­potának kritikussá válását. A .halál órájában az író beteg­ágyánál felesége és két gyermeke volt jelen. Az ADN hírügynökség Thomas Mann halála alkalmából ezt írja: »Themas Mannban a német nép a humanizmus és a -béke nagy íróját vesztette el. Thomas Mann a német irodalmat örökbecsű művekkel gaz­dagította, élete végéig bátran küz­dött az oszthatatlan német kultúrá­ért és hitet tett az egységes, béke­szerető Németország mellett«. Thomas Mann életrajza Thomas Mann 1875. június 6-án Lübeckben született, régi patrícius családból, 1893-ban Münchenbe köl­tözött, ahol egyideig a Simplizissi- mus szerkesztője volt. majd egész munkásságát az irodalomnak szen­telte. 1901-ben jelent még »A Budr denbrock-ház« című regénye, amely- lyel egycsapásra a német írók első sorába emelkedett és külföldön Is híressé vált. 1903-ban »Tristan« cí­mű novellás kötete, 1913-ban »Ki­rályi fenség« című regénye, 1913- ban »Halál Velencében« című nagy elbeszélése jelent meg. Az első vi­lágháború után, 1924-ben fejezte be »A varázshegy« című regényét, 1929-ben Nobel-díjat kapott. A háború után következetesen "síkraszállt a köztársasági és de­mokratikus eszmékért és szembeke­rült a náci mozgalommal, amelynek uralomrajutásakor elhagyta Német­országot. 1933-ban Svájcba és öt évvel később az Egyesült Államok­ba költözött. A második világháború alatt rendszeresen rádióbeszédeket intézett a németekhez. Az emigrációban tette közzé »Jó­zsef és testvérei« című regényciklu­sának utolsó köteteit, a »Lotte Weimarban« (1939), »Doktor Faus- tus« (1947) és »A választott« (1951) című regényét. 1952-ben Thomas Mann visszatért Európába és Svájcban telepedett le. A háború után először 1949-ben lá­togatott hazájába, hogy résztvegyen Majnafrankf untban és Weimarban a Goethe-ünnepségeken. Ebben az évben csatlakozik az atomfegyver betiltását követelő amerikai szemé­lyiségekhez. Európába való visszatérése után jelent meg »A megtévesztett« című novellája és »Egy szélhámos nap­lója« című, részben már közölt re­gényének teljesebb kötete. Regé­nyeken és elbeszéléseken kívül szá­mos tanulmányt írt. Schiller halálának 150. évforduló­ja alkalmából ünnepi beszédet mon­dott Stuttgartban és Weimarban és ezzel síkraszállt a német nép és kultúra egysége mellett. Június elején 80. születésnapját az egész haladó emberiség megün­nepelte. Thomas Mannt a magyar iroda­lomhoz is eleven szálak fűzik. Majdnem minden műve megjelent magyarul, némelyik előbb, mint né­metül. Novelláinak most megjelent magyar gyűjteményéhez előszót írt. Irodalmunkat nagyra becsülte, amiről Kosztolányi Dezső hagyaté­kában talált levele tanúskodik. Is­merte Kosztolányit, Babits Mihályt, Lukács Györgyöt, József Attilát, Móricz Zsigmondot, Bartók Bélát. Többször járt Magyarországon. A MÁSIK TÁBORBAN: OLASZORSZÁG Egy a hatszáz közül.. . Irta: M. Barbato T40MENICO egyike volt a vi­■“t dék 600 munkanélkülijének. 27, éve nős és két, csaknem egykorú fia van. Nyomorúságos viskóban la­kait; egész bútorzatát egyik kezén megszámolhatta: két szék, egy kis asztal, egy ágy és egy láda. Ezen­kívül néhány szög a falban, a szö­geken serpenyők és lábosok; az asz- talíiókban pedig három kanál, két villa és három bádogtányér. Domenjco minden reggel hajnal­ban ébredt, mintha munkába kellett volna sietnie, de azután eszébe ju­tott, hogy munkanélküli, megpró­bált újból elaludni, vagy legalábbis elszenderedni. Szemére azonban nem jött álom és kedvetlenül felkelt. Nemcsak munkája nem volt, hanem reggelije sem. Nem várta meg, míg a nap felkel, hanem kiment az ut­cára; iszonyodott hallgatni az éhes gyermekek sírását. Füvet szedett és halászott, hogy táplálja gyermekeit. De nem min­dig talált ehető füvet, a hal pedig, mintha csak bosszantani akarta vol­na, elillant valamerre. Nehogy éhen- vesszen a család, koldulni ment... Kész lett volna bármilyen, akár alkalmi munkára is; hajlandó lett volna kocsibafogni magát, mint a szamarat, csak legyen valami mun­kája. De még erre sem gondolha­tott; a szamár előnyösebb volt a gardáknak, kevesebbe került a tar­tása és több terhet lehetett rárafcni. Másfél éve él így.:. Nem, Dome­nico nem élhet így tovább, mint ahogy mem élhet a vidék többi 599 munkanélkülije sem, akik épp oly szegények, mint ő. Domenico, ha ta­lálkozott velük, lesütötte a szemét: ha rájuk nézett úgy rémlett neki, hogy magát látja egy összekarcolt tükörben. Még asszonyaik és gyer­mekeik is hasonlítottak egymásra: csont és bőr, éhes tekintetű mind ahany. .. Egyszer az egyik munkanélküli összeesett a téren. Kórházba vitték. Az ügyeletes orvos kijelentette: »Nincs nagyobb baj, ez a kimerült­ségtől van«. Domenico a fogát esi- Kongatta, amikor hallotta. — össze kell fognunk és cseleked nunk kell. Nem várhatjuk be az éh haliéit. — A munkanélküliek cse­lekvésre szánták el magukat. — A telep mögött egy nagy darab föld állt üresen, amelyen néha ju­hokat legeltettek. — Ha megművelnénk azt a földet, akkor hozzájutnánk valamihez — mondták többen is. Valaki megkérdezte: — Kié ez a föld? Egyhangúlag válaszolták: — Azt mondják, hogy valamilyen társaságé, amelynek a színét se lát­juk. Ide csalc vagy száz juhot hajta­nak ki, azt is csak néhány hónapra. — Ezen a földön csak juhok le­gelnek — kiáltott fel valaki a tö­megből — itt meg hatszáz ember meghal éhen! Talán kevesebb jo­gunk van, mint a juhoknak? Nincs igazam? Ezek a szavak lázbahozták az em­bereket. Mind a hatszázan egyem- berként elhatározták, hogy holnap haladéktalanul kimennek a mezőre. Azzal hazatértek. Domenico miután előkereste a la­pátot, megsimogatta feleségét és rá­ír osolygott kisebbik fiára, aki mel­lette állt. Reggel már pirkadat előtt talpon volt. Olyan hangulat fogta el, mint a mennyegzője napján. Iz­galmában még az éhségét is elfelej­tette. S LÁM mind a hatszázan út­nak indultak. Az egész val­lásos körmenetre hasonlított, csu­pán keresztek helyett lapátokat vit­tek. Még énekelte^ is. Valamennyien azonnal munkához 'attak. A lapát nyele égette a mun­kától elszokott kezüket. Domenico- nak hamarosan felhólyagzott a te­nyere, de mit számított ez most? Domenico nagyon izgatott volt. Úgy tetszett neki, hogy minden la­pát földdel könnyebb lesz a lelke és megtelik szeretettel a világ iránt. Munka közben csábító gondolatok motoszkáltak fejében. Jó lenne Rt gabonát vetni. Jó lenne szőlőt ültet­ni, azon a részen pedig — gyümölcs­fákat: narancs-, vagy körtefákat. Előbb azonban meg kell művelni a földet. A nagy munkában senki sem hal­lotta meg a motorzúgást. Domenico az elsők között vette észre a rend­őrökkel megrakott teherautókat. Az egyik teherautóról lekiabáltak: — Hagyjátok abba a munkát, sem­mirekellők! Hagyjátok abba, vagy mindnyájatokat letartóztatunk. Ki engedte meg, hogy idegyertek? Mind a hatszázan a földbevágva lapátjukat, felegyenesedtek. Szemük dühtől szikrázott. Domenico még- egyszer beledöfte a földbe a lapátot. — Mi dolguk van velünk? Éhe­sek vagyunk. Meg akarjuk művelni ezt a parlagon heverő földet, hogy enni adhassunk gyermekeinknek és feleségünknek — kiáltotta szom­szédja. — Miért akarnak elkergetni ben­nünket? — méltatlankodott egy mindig nyugodt paraszt. — Nem lop­tunk el semmit. Csak dolgozni aka­runk. Domenico újból munkához látott. Senki sem űzheti el innen. Maga előtt látta, amint a reggeli nap su­garai megvilágítják a földet, érezte illatát, amely olyannak tűnt neki, mint a kenyér illata. Kenyeret és te­jet fog adni gyermekeinek. ... A lövés akkor érte, amikor a gyermekeire gondolt. Nem emlékezett, hogyan került a kórházba. Amikor két társa eljött, hogy meglátogassa, mindent elme­séltek neki: — Idefigyelj, Domenico, tíz embert .börtönbe zártak^ ezzel szemben most van földünk. Nem sok, de van. Ga­bonát vetünk, szőlőt és gyümölcsfá­kat ültetünk ... Mindenfélét... Hai­led, Domenico? 4 BETEG azonban nem értet- te, mit mondanak neki. Csak egyes szavak hatoltak öntudatáig: szőlőskertek, gabona, föld, tej..: Kissé kinyitotta az egyik szemét. — Domenico, hogy érzed magad? — kérdezték barátai. — Élek? — Élsz, élsz! Mielőtt újból elvesztette volna ön­tudatát, ezt mormogta: — Holnap, ha eljöttök, hozzatok nekem lapátot. Kérlek, adjatok egy kis tejet a gyerekeknek és kenyeret a feleségemnek;;; J Hirosimáiéi Genüg Augusztus 6-án múlt tíz éve, hogy Hirosima japán kikötővárosra ledobták az első atombombát. Mint ismeretes, a bomba csaknem a földdel tette egyenlővé a virágzó várost és mintegy kétszázezer em­bert pusztított el. Hirosimát követte Nagaszaki, s a két városra le­dobott atombomba még ma is szedi áldozatait. A bombarobbanas kö­vetkeztében megcscmikult, a rádióakt ivítás hatására súlyosan, meg-' betegedett japánok az emberiség élő lelkiismereteként figyelmeztet­nek rá: mindent meg kell tennünk azért, hogy a veszedelmes tömeg- pusztító fegyvert örökre száműzzék földünkről. Soha többé Hirosimát! Ez volt a vezérgondolata az első atombomba-robbanás tizedik évfordulóján Hirosimában megnyílt nemzetközi értekezletnek. Több minit száz japán szervezet és maga a japán kormány is támogatta az értekezlet összehívását. Részt vettek azon az Egyesült Államok, Anglia, Kína, India, Korea, Ausztrália, Kanada, Uj-Zeland kül­döttségei, a Béks-Világtanács képviselői és megfigyelők a világ minden részéből. Az értekezlet résztvevői határozatot hoztak, amelyben követelik nemzetközi értekezlet összehívását a feszültség enyhítésére irányuló intézkedések kidolgozására, az Egyesült Államok, Anglia, Francia- ország, a Szovjetunió, a Kínai Népköztársaság és India képviselői­nek részvételével. Gyűjtési mozgalmat hirdettek olyan alap létesíté­sére, amely az atombembázások áldozatainak és családtagjainak se­gélyezését szolgálja. Ezenkívül törvény hozatalát követelték az atom- sugárzástól sújtott személyek támogatására. A hirosimai értekezlet küldöttei felszólították a népeket, hogy »zárják szorosabbá^ soraikat, szélesítsék az atom- és hidrogénfegyver eltiltását követelő mozgal­mat, hogy a hirosimai és a nagaszaki tragédia soha többé ne ismét­lődhessék meg.« Genfben, annyi történelmi konferencia színhelyén, augusztus 8-án, a hirosimai évfordulóval csaknem egyidőben megnyílt egy má­sik értekezlet is. Hetvenkét ország tudósai jöttek össze, hogy kicse­réljék az atomerő békés felhasználására vonatkozó tudományos és műszaki ismereteiket. Hirosimára emlékezik, s Genfre tekint most ismét a világ Hirosimától Genfig hosszú volt az út. Az atombomba a háborús erők kezében csaknem egy évtizeden át a zsarolás eszköze, az erő­politika híveinek egyik ütőkártyája volt. Az atommonopólium meg­szűnése, a Szovjetunió nagy előretörése az atomkutatásban, továbbá az a tény, hogy szintén birtokában van az atom- és hidrogénfegy­vereknek, az atom-és hidrogén fegyver továbbra is megmarad mint súlyos fenyegetés a világ békéjére és maga az emberiség, az emberi kultúra fennmaradására nézve. A Szovjetunió rendelkezett és ren­delkezik az atom- és hircgénfegyverrel. E fegyverek birtokában azonban mindent megtett eltiltásukért, az ezekből felhalmozott kész­letek megsemmisítéséért. Ez létéből, jellegéből, külpolitikai elveiből következik. A Szovjetunió kezében az atomfegyver nem a zsarolás, hanem a váratlan meglepetések elleni jogos védelem fegyvere volt és jelen­leg is az. De emellett kezdettől fogva nagy gondot fordított az atom- erő békés felhasználására. Ezt beszédesen bizonyítják a szovjet állam világraszóló sikerei, amelyeket az atomerő békés felhasználása terén elért. Nyugaton az atomerőt bombákba gyömöszölték, nem igen gon­doltak annak békés célú felhasználására. A Szovjetunióban betege­ket ás gyógyították, üzemeket is irányítottak atemerö segítségével. 1954. június 27-én pedig üzembe helyezték a világ első ipari atom- villanytelepét. A Szovjetunió készséggel megosztotta a békés célú atemkutatás- ban elért eredményeit más államokkal. A demokratikus országokkal, köztük hazánkkal is, egyezményt írt aló, amelynek keretében átadja tudományos, technikai tapasztalatait és kísérleti atomreaktort szállií ezeknek az országoknak. Különös jelentősége van annak, hogy a genfi atomerő-értekez- letre két nappal a hirosimai évforduló után került sor. Szimbolikus jelentősége van annak is, hogy éppen abban a városban ülésezik, amelyben a megelőző hetekben a megegyezés szelleme, a genfi légkör uralkodik ezen a tanácskozáson is. A világ atomtudósai most a tár­gyalóasztal mellett baráti beszélgetésekben ismerkednek egymással, cserélik ki tapasztalataikat. A szovjet küldöttség, miként a másik genfi értekezleten, ezút­tal is az érdeklődés középpontjában áll. Az értekezlettel egyidőben rendezett atomkiállítást nagy tömegek látogatják. Az erről szóló •nyugati újságcikkek nem fukarkodnak a dicsérő jelzőkkel. így Wil­liam Saxton, a United Press genfi tudósítója például így ír: »Orosz­ország atomeszközeinek bemutatásával az első nap egész dicsőségét learatta ... A gyanakvás, a bizalmatlanság, valamint a titkolódzás nyilvánvalón megszűnik, amikor az oroszok tüzetes magyarázatok­kal szolgálnak a kiállítást látogató amerikaiaknak, angoloknak, fran­ciáknak és németeknek.« Hatalmas érdeklődést keltett D. Blohincev és N. Nyikolajev szov­jet tudós beszámolója a világ első atomvülanytelepének működésé­ről. A ■vállanytelep eddig tizenötmillió kilowattóra viHamosenargiát szolgáltatott. Működése egyszerűbbnek bizonyult a szénnél fűtött hőerőtelepénél. Blohincev elmondta még azt is, hogy a Szovjetunió­ban különböző típusú, ötvenezer, százezer kilowattos és még nagyobb atcm-villanytelepet terveznek. A nagy atom-villarnytelepeken egy ki­lowattóra villamosenergia előállítása 10—20 kopejkába kerül majd. A »világtörténelem egyik legrendkívüldibb tanácskozása« — aho­gyan a Páris Presse Intransigeant az értekezletet nevezi, újabb re­ményekkel tölti el az emberi szíveket. Mint a Monde című francia lap hangsúlyozta, a -genfi értekezlet „a béke útjára irányítja az atomenergiát". Földünk két legnagyobb hatalma, az Egyesült Államok és Oroszor­szág — írta a France Soir — erősíti az enyhülésnek a légkörét, amely tizenöt nappal ezelőtt ugyancsak Genfben a kormányfői értekezleten kezdett kialakulni. Féliebbentik azt a függönyt, amely mindmáig el­takarta az általuk elért haladást és kiterítik kártyáikat^ az asztalra.« Az atomerő mérhetetlen fejlődési lehetőségeket nyit meg szinte valamennyi tudományág előtt. Éppen a genfi értekezleten került napvilágra az Egyesült Nemzetek Szervezetének a világ 1975-től 2000 évig terjedő időszakában való energiaszükségletéről szóló je­lentése. Eszerint a század végén a világ évi energiaszükséglete az 1952. évinek nyolcszorosa lesz. Az energiaszükségletnek ez a nö­vekedése nemzetközi méretekben felveti az energiaforrások kérdését. Századunkat, korunkat már előszeretettel nevezik az atomkor­szak kezdetének. Ez az atomkorszak azonban lehet a romboló, a gyilkoló és Iahe: a gyógyító, az ember szolgálatába állított atomkor­szaka. Az emberiség válaszúira érkezett. Az egyszerű embereik száz­millióinak erején és elszántságán múlik, hogy a világ melyik útra lép: az atomháború, a mérhetetlen pusztulás, az esetleges teljes meg­semmisülés, vagy az atombéke, az atomerő nyújtotta beláthatatlan fejlődés és felemelkedés útjára. XXXXXXXXXXXDOOOOOOOOOOOOOOOOOOOCXXXXXXXXXSOOOCXXXX^DOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOCXXXJOOOOCXOOOOOOOOOOOOOOr

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents