Somogyi Néplap, 1955. május (12. évfolyam, 102-126. szám)

1955-05-08 / 107. szám

Va,~>ar»ap. 1955. MÓjac S. SOMOGYI MPLÉP E. Kazakievics: TAVASZ AZ ODERÁN — RÉSZLET — A HADOSZTÁLYOK megállás nélkül vonultak az Elba fe­lé, s a napsütötte utakon minden talpalatnyi hely zsúfolásig volt ka­tonákkal. A gyalogság, tehergépko­csik, hosszúcsövű ütegek és tompa- orrú tarackok dübörögve, tülkölve, végetnemérő áradatban hömpölyög­tek nyugat felé. Olykor-olykor monoton kiáltások hangzottak fel: »Jobbra tarts!« s az útkereszteződéseken a forgalomsza­bályzók lengették zászlajukat. A sá- tonlapok a katonákon úgy lengtek és csattogtak a neki-nekirugaszkodó friss széliben, akár a vitorlák. Az út peremén tekercsüket görget­ve mennek a híradósok. Élükön a fiatal cingár hadnagy. Meg-megáll, leül a fűre, is foelefciállt a kagylóiba: — Itt Nyikolszkij! Jól haji!ami? Me­gyek tovább.. . iHidászzászilóalj vonul el. A zászló­alj előtt gépkocsin alacsony te rmetű, idősebb, jeleptékteten külsejű mű­szaki tábornok halad. A hatalmas pontonok hátán csónakok, még ned­vesek az utolsó átkeléstől. A hidá­szok büszkén tekingetnek, mintha csak ezt kérdeznék: — Hol kell még átkelni? Hol ver­jünk még hidat? Ha úgy tetszik, akár az Óceánon is hidat verünk, ha Sztálin parancsolja! Vonul a tüzérség. Tüzérek borít­ják a hatalmas ütegeket. A többiek a kocsiponyva alól kukucskálnak elő, tréfáigatnak, s baráti hangon ug­ratják a gyalogosokat: — Verd a port, gyalogság! — Üd.v a csataterek királynőjé­nek! Vajcm nem az a felejthetetlen ga- rabameiás an- kukkant-e elő ismét a ponyva alól? J?ENGETEG AZ ÜT a német * * fővárostól nyugatra, de zsú­folásig vain mind embereikkel és gép­kocsikkal.' Az egyik úton egymás mellett á!I- va várja a hadosztályt a fa alatt Szered a tábornok és Plotnyiíkov ez­redes. Elvonultak az ezredak, rejtő­színköpenyben elhaladtak a lovas folderítők: Mescserszkij százados, Voromyán őrmester, aki nemsokára kezébe veszi békebeli csizmadiaka- lapácsát, Mitrohin tizedes, akii már alig várja, hogy visszakerüljön az Ömtőmúheilybe. Egyszercsak a tábor­nok felkapja a fejét: — Mi az? Micsoda rakcincáitilanság ez már megint? Már megint szégyent hoztok a hadosztályra! Postakocsi tűnt fel az útkanyar- bam. Igazi főúri Mborszínűre fes­tett postakocsi. Igaz ugyan, ncgy a háború forgatagába sodródott feudá­lis batár jócskán veszített pompá­jából : poros volt, kissé félreregy- gyamt, bíbora és aranya alaposan megfakult s hátulján, a lakájok ülésén, gyermekkocsi volt keresztül- fektetve: szarvasagancsos, csipké­zett várfalas és markoiatos lovag­pajzsos címere pedig alig látszott már a tapadó sártól. De Tarasz Petrovics tüstént meg­nyugszik: a postakocsiban . nem a katonái, hanem külföldiek kocsikáz- nak. A bakon szőkehajú, gyönyörű leány ül. Fürtjein arányló fénnyel csilláin a tűző napsugár. Pazarul szórja mosolyát az orosz katonákra, tolíszabadítóira. Az orosz parancsno­kok láttára, szemmel láthatóan el- bátartalanodik, iekanyarodiik az út­ról, s a postakocsi hamarosan eltű­nik a dülőúton. — Mennek hazafelé — szólal meg Btotnyikov s utánuk integet: — Jó utat, barátaim!' A Z ŰTTÓL BALRA véget nem ^ érő sorokban vánszorognak ellenkező irányban a foglyok- A há­zakból és pincékből lassacskán elő- tnerészkednek a német férfiak és nők. Gyermekek futnak ki az utcá­ra. piotnyikov csak nézi őket s fél­hangosan így szól: — Megértettek legalább valanüt ezek a németek? — Már hogyne értettek volna — mosolyodott el Tarasz Petrovics, az átjön vonuló szovjet erőre mutatva. — Ezt ne értené meg valaki?! PÍotnyikov: —• Az igaz, csakhogy ez még nem minden .. . Mélyebben rá kellene döbbenniük arra, mi történt!... Csák észt és értelmet kívánhatunk nekik tjozzá. Motorkerékpárosok bukkantak fol s száguldva húznak tova. Mögöttük tqrppa mpdorzúgás hallatszik' fel. Vörös csillaggal a szegélyükön, tor­ikon lengedező vörös zászJócs- ‘ kai páncélosok dübörögnek nyu­gat felé. Lassú iramban mennek s hatalmas h.eqmyótajputo szinte tű­nődve méri az országút aszfaltját. Az égen egyidejűleg megjelenik a légierő s mindén szem feléjük pil­lant, hogy gyönyörködjön a bombá­zók, vadászok és harci gépek egyen­letes, pontos alakzatában. Egyszercsak személygépkocsi buk­kan fel az úton. Nyomában páncél- köcsi vágtat, fenyegetően1 meredő ae- ‘héz géppuskával. Az út zsivajsága elhal. A katonák és tisztek felzár­kóznak. A kocsit azonnal felismerik: a haditanács tagjáé. A tábornok nem ismer tréfát. Szigorúan megköveteli a rendet. CZIZOKRÜLOV tábornok gon­dolataiba merülve néz maga elé a szélvédő üvegén át s szeme olykor-olykor a vonuló vagy az át­menti fák alatt pihenő katonák ar­cára siklik, majd ismét előre szegezi tekintetét az üt tavaszi fényben úszó végtelen szalagjára. Elkerülve a gyalogságot, majd a páncélos és gépesített csapattesteket, a tábornok az út két oldalán hesz- szan elnyúló német faluba ért. El­haladva a falu főterén álló otromba gránitszoibor mellett, kocsija felfelé kaptatott. A dombról nagyobb folyó tükre csillogott a napsütésben. Bal­OOOOOOCXXXDOOOC<XXXXIOOOOOOCOGOCXXXX>OOCXXXX)OOOOOr tek az amerikaiakkal. A beszélgeté­sük persze inkább csak mutogatásból állt, mint szavakból, de azért be­szélgettek is. —< Porjadok? — kérdezte az egyik orosz katona. — Poriatok — ismételte meg az amerikai széles mosolyai, aztán hoz­zátette a maga nyelvén: — Oké. — Oké — mondta utána az orosz katona, ugyanolyan széles mosollyal. A Z AMERIKAIAK távozása ^ után Szizckrülov elindult a part mentén. Egyszercsak valami megmoccant a tábornok lába előtt s a frissen ásott kis sáncból egy vö- rösbajuszú katona bújt ki. Beleütközve a tábornokba, egyet köhintett zavarában, megigazította nyáriblúzát s vigyázzba vágta ma­gát. De amint a tábornok szemében megpillantotta a meleg és jóságos fényt, a katona széles mozdulatot tett s így szólt: — Tábornok elvtárs, úgy látom, ezek szerint. . . izé ... vége a há­borúnak. Micsoda csend van, minő csend! Szinte fáj a fülnek. COOCKCCXXX)OOC)COCOCXX)OOOOOOOOOOOOOOOOCOOOOOOOOOOCXXXXXXX A VÖRÖS HADSEREQ NVIK OLAJ TYIHONOV VERSE Hűs árnyékában eljátszott a gyermek. \ Zsongott a várbs, zsongott a világ — nincs hadsereg, amelyet úgy szeretnek, mint ezt, la béke s munka 'paizsát. ■Járd be a földet, fürkéssze <a kétely, vallassa meg a <régi-régi kort, nincs hadsereg, mely valaha a néppel mint a mienk, oly mélyen összeforrt. Vas-üstökös volt, vad fasiszta horda, mely }szép hazánkban d.útva megjelent, nincs hadsereg, mely porba zúzta volna ezt jaz üstököst úgy, mint a mienk. A szabadság a népek szomjú álma, és /Európát marja az idő — nincs hadsereg, melynek igazsága igazságoddal összemérhető. Kardos László fordítása. ' cXX«OOOOOOOOOOÍX!OOC»OOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOCOOOOOOOOOOCy ról felrobbantott híd kőmaradványai hevertek halomban. Jobbról magános vitorlás úszott a folyón. A túlsó parton árbocos pöfékelt. Az innenső parton a fák alatt szovjet katonák álldogáltak, üldögéiteik, hevertek a fűvön. Tőlük nem messze tábori konyha füstölgőit. A közeli liget­ben madarak szóltak. De a tábornokot a köröskörül el­terülő néma csend lepte meg leg­inkább . Mert nagy csend terpeszkedett a tájon. A katonák áhítattal figyeltek a csendbe. Se géppuskakattogás, se golyósüvölités, Se aknabörnbolés se­hol. A közelben, s partmenti lapon szenvedélyesen kuruttyoltak a békák. A faluszéli ház párkányán négy vörös kandúr sétáit végig. íölkun- korított farokkal. Szóltak a mada­rak. Most egy harkály kopársol, majd egy szoriszarka cserreg, amott szalonka vág. Most pedig egy telje­sen ismeretlen hangú helybéli ért­hetetlen német madár szól. Közben az árbocos a túlsó parton felszedte horgonyát, nyomában csó­nakok lepték el a folyót. A tábornok várt. Az árbocos közeledett. Fedél­zetéről emberek integettek. Rázendí­tett a fúvószenekar. Az árbocos vé­gül eltűnt a meredek part alatt s rövidesen amerikai tisztek és kato­nák ugrottak a partra, Azcnnyomban felhangzott a vidám éljenzés: — Long live Stalin! Long live Russia! GY CSOPORT TISZT köz'.uk egy tábornok, tartott a Hadi­tanács tagja felé. Siető 'éptekkel kö­zeledtek. A tábornok oldalán haladó két tiszt előrelépett. Az egyik magas volt és sovány, s fekete bajuszt vi­selt, kezét sűrű .szőr iborífotta, a má­sik — sok éid.emrendszaiaggaj a mel­lén, alacsony volt s igen jókedvű. Az alacsony kifogástalanul beszélt oroszul. így szólt: — A- tábomek úr a? amerikai had­sereg parancsnoksága nevében kö­szönti önt a háború győzelmes befe­jezése alkalmából. Végighallgatva Szizokrü'ov vála­szát, amelyben azt a reményt juttat­ta kifejezésre, hogy a szövetségeseit a jövőben baráti együtt értésben dol­goznak majd a demokratikus, béke­szerető Németország és gz egész vi­lág felépítésén — az amerikai lel­kesen bólintott s lefordította a vá­laszt az amerikai táboraoknak, aki, mint mondatta — teljesen egyetértett a szovjet' fobbruokkal. A szűröskesú amerikai iß negy-on barátságosan bólogatott hozzá- Mel­lettük az orosz katonák beszél gét­E« A tábornok csak bólintott rá: —■ Igen, vége a háború nak. A katona csak állt, álldogált, az­tán két könnycsepp csordult ki a szeméből. A két könnycsepp végig- gurult a képén s megrekedt vörös bajuszán. — Nicsak, még elsírom itt magiam, vén' bolond... — tűnődött rösteii- kedve. A tábornok a folyót , nézte, összeszorított fogai közt nem fért ki a válasz a katona szavaira. — Az elesetteket sajnálom. . vagy tán az örömtől... — válaszolta mintegy magánák a katona s vissza­pillantva a sáncra, amelyből áz imént lépett ki, így szólt: — Én meg már, csak úgy szokás­ból, megástam a sáncot, mint mun- dani szoktuk, az egyéni -ej tét, csak úgy . . . minden eshetőségre. Nemso­kára hazamegyek Szibériába. Én jó­magam kclhozparaszt vagyok Krasz- nojarszk vidékén — s kimegyek sé­tálni az én Vaszilissza Karpovnám- mal. .. Mit szól hozzá? Ha úgy kint leszünk a nyílt terepen, a szabad­ban, a mezőn, vagy ott a retem, a széles tájion, én eleinte alighanem még ott is sáncot ások majd ma­gamnak ... A katona ismét a néma csendbe hallgatózott, majd csendesen így szólt: «KÖSZÖNET SZTÁLINNAK! — ,v -Igen, köszönet neki gon­dolta a Haditanács tagja, miután el­búcsúzott a vörös baj.uszú katonától, s lassan ballagott az Elba part­ján. — Köszönet az ő ragyogó el­méjének, vas kitartásának, bámulat- raméltó állhatatosságának és rend­kívüli éleslátásának. Köszönet a pártnak, amelyet Ó kovácsolt, a had­seregnek. amelyet ő teremtett meg, a népnek, amelyet ő emelt eddig még sosem látott, hallattam magasságba, köszönet!« A tábornok gondolatai messze szárnyaltak, a szüiőhaza felé, ahon­nan ezek a katonák jöttek, s rideg szíve megremegett a szeretettől- A föld ott bőven ontja az áldá­sát : a kenyeret, a bort és gyapotot, a fold méné pedig az ércet és szenet. S a fő: azt a földei önfeláldozó, be­csületes emberek népesítik be. A tá­bornoknak úgy tűnt, hogy a hazai föld nyugodt, egyenletes lélegzését hallja. Roppant ereje tudatában bé- keszeretően és félelmetesen lép foé a békébe; az elnyomottak reménysége, elnyomók rettenete. Sek Hier f-eigiies 1759—1305 Május 9-én lesz 150 éve, hogy meghalt Schiller Frigyes, a német 1 és egyúttal a világirodalom egyik legnagyobb lírai költője és drámaírója. Gorkij »-demokrata és romantikus költőnek« nevezte. Ez á két jelző igen találóan jellemzi életét és költészetét. Schiller apja katona, később katonai seborvos volt egy zsarnoki hajlamáról híres kis német fejedelemség hercegének, a württenbergi hercegnek a szolgálatában. A költő maga is — elvégezvén a hercegi katonaiskolát — szintén katonaorvos lett. Azonban már iskolás korá­ban elkezdi írni »A haramiák« című első drámáját, mely a zsarnokság elleni merész tiltakozás volt. Ez a dráma meghozza számára a színpadi sikert és a költői hírnevet, egyúttal azonban nyíltan szembeállítja a kor­látolt gondolkodású uralkodó herceg önkényével. A 23 éves költő hal­latlanul merész tettre határozza el magát: 1782. szeptember 22-én éjjel egy festő barátjával együtt megszökik Stuttgartból, vállalva a való­színű üldöztetés és börtönözés veszélyét és a nehéz, küzdelmes életet a Szabadságért és függetlenségért. Ez a lépés kétségtelenül forradalmi szakítást jelentett a számtalan apró fejedelemségre osztott és talán éppen ezért még féktelenebb, esz­telenebb elnyomásban sínylődő német társadalom rendjével — éppen a francia forradalom előtti években, amikor a központosított mo­narchiák önkényuralma Európaszerte elkeseredésig megalázta a szívó­san feltörekvő polgárságot. Ennek a lépésnek és a nyomában előállott nehéz, küzdelmes életnek az lett a következménye, hogy a költő egész életére meggyűlölte az emberi méltóságot és szabadságot sárbatipró zsarnoki hatalmat, bármilyen forrásból is táplálkozzék az. \ népellenes, elnyomó zsarnok kérlelhetetlen és következetes te­i * leplezése végigvonul Schillernek csaknem valamennyi színpadi alkotásán. Ebbe az arcképsorozatba tartozik többek között von Walter kancellár az »Ármány és szerelemben», II. Fülöp spanyol király és a politizáló egyházat képviselő Domingo atya a »Don Carlosban», a vér­szomjas Gessler császári helytartó a Teli Vilmosbafi és így tovább. Ró­luk mondja az »Ármány és szerelem« egyik szereplője: »Éhes hiéna a világ hatalmasainak kéjvágya, feneketlen torka mindig áldozatra les. Hátborzongatóan tombol ebben az országban is... elszakította a vőle­gényt menyasszonyától, még a házasság megszentelt kötelékeit is széj­jeltépte. .. feldúlta a család csöndes békéjét... s a nép vérzett szeszé­lyeinek nyomán.« Schiller költészetében az érem másik oldala a népelnyomó zsarno­kok ellen küzdő, önfeláldozó szabadsághősök dicsőítése. Már első ifjú­kori színműve, »A haramiák« is, igazi hősökké avatja a feudális ön­kény ellen harcoló »haramiákat«. A »Don Carlos« tulajdonképpeni témája az 15Ő8.V évi németalföldi szabadságharc »Az orleansi szűz« a francia nép forradalmi harcát mutatja be az idegen elnyomók éllers és a »Teli Vibrios» az első győztes európai parasztforradalmat, az 1308. évi svájci népi felívelést és győztes szabadságharcot. Schillernek ezek a legna­gyobb drámai alkotásai, melyek a világ színpadjain ma is mindenütt műsoron vannak, a népek szabadság utáni vágyát hirdették és a sza­badságharcosok életét állították oda példaképül a feudalizmus rabságban sínylődő népek elé. Nem ok nélkül írta Heine, a hagy né­met költő ezeket a sorokat: »Schiller a forradalom nagy eszméiért írt, szétrombolta a szellemi Bastillokat (börtönöket), építette a szabadság templomát, még pedig azt a nagy templomot, mely hivatva van minden nemzetet, egyetlen testvéri közösségbe ölelni». M ár Schillernek (és 17 társának) a párizsi forradalmi Konvent 1792-ben a francia díszpolgárságot adományozta, mint olyan­nak, aki írásaival a szabadságért harcolt és a forradalmat segített elő­készíteni és bár fiatalkori menekülése a württenbergi fejedelemség bőrt ön világából is a forradalmi harcra kötelezte — pályája mégsem töretlen. Roppant nagy belső ellentmondások tépázzák meg ifjúságának nagyszerű forradalmi ideáljait. Ennek oka az, hogy a német társadalmi valóság olyan kétségbeejtően reménytelen volt, hogy a költő a »német nyomorúság« elől a kanti idealista filozófia vigasztalásába menekül, így tulajdonképpen önmagával kerül ellentmondásba, hiszen a kanti filozófia célja az volt, hogy a polgári forradalmakat előkészítő materia­lista filozófiát forgassa ki sarkaiból. Ez a sajátos belső ellentmondás jellemzi filozófiai líráját és ez ösztökéli bizonyos klasszikus tökéletes­ségre . — részben formai öncélúságra — legérettebb költői korának drá­máiban, nem egyszer a meg nem alkuvónak ígérkező eszmei mondani­való rovására. (Don Carlos, Stuart Mária stb.) A kanti filozófia sar­kallta Schillert a forradalom elvi elutasítására (Ének a harangról) és olyan elméletek kidolgozására, hogyan lehetne a polgári forradalom nagy eszményeit forradalom nélkül megvalósítani. (Az ember esztétikai neveléséről, stb.) Ehhez hasqnló ellentmondások és törések megtalálhatók a kizsák­mányoló társadalmi rendszerekben élt csaknem minden haladó író és költő életművében. Igaz, hogy Schillert éppen ezek alapján saját házi költőjének tartotta minden idők reakciós, kispolgársága is. Ez a tény azonban egy cseppet sem von le nagyságából, ha kellő kritikai értéke­léssel nyúlunk egész életművéhez. Ma Schiller a Német. Demokratikus Köztársaság egyik legkedvel­tebb színházi szerzője, a demokratikus Németország egységéért vívott harc egyik ma is élő zászlóvivője. Egy szakemberekből álló német bi­zottság, mely Schill érnék a német kulturális örökségben elfoglalt hely­zetével foglalkozott, megállapította: »tisztelet az egyik legnagyobb né­met költő műveivel szemben, aki nagy hazafi, izzó szabadságharcos volt és akit mélyen áthatott a művészet politikai küldetésének tudata.» \ világ békeszerető népei pedig — mivel Schiller nemcsak a né- met, hanem a világirodalomnak is egyik legnagyobb költője. Belinszkijnek, a nagy orosz forradalmi-demokrata írónak a szavaival azt a költőt látják benne, aki: »gyűlöl minden vallásos és nemzeti fana­tizmust, mely máglyával és korbáccsal választja el az embert az ember­től és amely el akarja feledtetni velünk, hogy egymás testvérei va­gyunk. Bellyei László a TTIT irodalmi szakosztályának elnöke. SCHILLER: A GONOSZ URALKODÓK Szeráj, kastély hogy fog védni tőle. Ha az égnek szörnyű vá íriszedéi je Számadást kér majdan s kamatot? Ifjúságot, gazul tönkretettet. Nevetséges erénnyel fizettek. Mely bohóctól származott. Úri mocskot bugyolálfatok csak Köpenyébe felségjogotoknak, Agyaljon ki cselre cselt a trón! Végetek, ha szól a dalnak nyelne, Bíboron át fejedelmi mellbe Száll a bosszú nyila vészt hozón. 1 (Gáspár Endre fordítása.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents