Somogyi Néplap, 1954. december (11. évfolyam, 284-309. szám)
1954-12-12 / 294. szám
Vasárnap, 1954. december 12. SOMOGYI NÉPLAP A KÖLTÉSI VE DELM EBEN Ember György levele : EGY KÖLTÓ VÉDELMÉBEN Megvallom, döbbenettel olvastam el a Somogyi Néplap ■ október 31-i számának K. Nagy István névvel jelzett cikkét, amely a költészet védelmezésének hivatásán felindulva nekitámadt Somogy nagytehetségű költőjének, Takáts Gyulának. Kísértetiesen hasonlít ez a cikk, az írást sugalló indulat és a vicsorító kifejezések halmaza ahhoz a régen elfeledett hírlapi vitához, amelyet az egykori Budapesti Hírlap hasábjain Rákosi Jenő indított a nagy költő- kortárs, Ady Endre ellen. Az 1915-ben íródott újságcikk ilyenmódon védte a költészetet Ady Endre költői hasonlatairól: »■Nem teszem fel a kérdést, hogy érti-e, hogy ez a három idézet mit jelent? Én nem értem. Es akiben az igazmondás erősebb az álszégyennél, amellyel az illető az értelmetlenség vádját akarná magától elhárítani: az is azt fogja mondani, hogy nem érti...« Nem Rákosi Jenő volt az első, aki nem értette meg egy költemény mondanivalóját és nem K. Nagy István az utolsó. De ő olyan irtó dühvei védelmezi az emberiség nemesebbik részét Ta.káts Gyula költészete ellenében, olyan ollócsattogtatással vagdalja félmondatokká egy költői életmű egyetlen, kiragadott versét, olyan kedélybeteg józansággal »ész- szerűsíti« a hasonlatokat és olyan gyanús módon elegyíti mindehhez a Hazafias Népfront Úszta nevét, hogy mindez együtt: egy költő megtiprása. A költészetnek nincsen szüksége prókátorra és Takáts Gyulának védőügyvédre, a világ nem azon fordul meg, hogy K. Nagy Istvánnak mi a véleménye a metaforáról. De az ellen minden verset-szerető embernek szót kell emelnie, hogy valaki egy jó költőt, ezesetben Takáts Gyulát, nagyképűséggel vádoljon meg, rimkovácsnak bélyegezze és a magyar irodalom nagyfáival ösz- szeállítva purifikálja egy napilapban. E cikk alá a lap szerkesztősége is megjegyzést fűzött, kijelentvén, hogy' ha Takáts Gyula hallgatásával válaszolna K. Nagy Istvánnak, akkor az »a magyar nép véleménye szerint elismerése lenne annak, amit a költőről verse után gondolnak.« Az én véleményem szerint ezt az állítást a magyar nép nem vállalja. Olvasója és tisztelője vagyok a Somogyi Néplapnak, gyakran járok Somogybán, amelynek tájszépségeit oly remek művészettel ragyogtatja meg Takáts Gyula sok-sok verse. Éppen mert mindennapjaink iránymutató krónikásának tartom a kaposvári Néplapot, kérnem kell, hogy kalapálja ki ezt a csorbát, vállalva az elkövetett hibát, vegye vélelmébe a megszégyenített költőt, Somogy költőjét, ismertesse meg olvasóit Takáts Gyula szépséges és hazaszeretettől sugárzó verseinek némelyikével. Es ha már hiba történt, tanuljunk is belőle valamit. EMBER GYÖRGY a Magyar Rádió munkatársa.« Takáts Gyula D ISZNÓETETÉS Csak visított. Hát kivitted és amint a földre tetted furcsa látvány, dézsára ült a szivárvány. Nem is hitted. Pedig láttad moslékodban azt a lángot. Mint a páva disznód orrán lengett szárnya s híg korpáddal ahogy falta hétszínű lett kunkor farka. Ne ólházba, mától kezdve hajtsd szobádba és ágyadba vessed ágyát. Vagy Te ettél már szivárványt? Dézsájába ringasd versed a világra! Hadd ragyogjon, mint e látvány, moslékodon a szivárvány. Takáts Gyula levele szerkesztőségünkhöz »Tisztelt Szerkesztőség! Disznóetetés című versemet 1948-ban írtam. Először a Dunántúl folyóirat közölte ezévi 9. számában. A vers a költészet lényegi problémájához nyúl. Röviden: a tárgyi és emberi valóságból fénylő költői szépet szimbolizálja. Hogy nehezen érthető vers a Disznóetetés, lehetett volna irodalmi vita tárgya is. Nem ez lett! Ez tény. A Néplap cikkei után' mindtöbben kerestek fel azzal, hogy meg akarják ismerni verseimet. Hol juthatnak hozzá? Talán nem szerénytelenség, ha ebből az alkalomból megkérem a Megyei Könyvtárt, szerezze meg könyveimet és bocsássa a kíváncsiak kezéhez. Ha ez megtörténik, úgy én sem írtam hiába a Disznóetetést, és a Somogyi Néplap sem közölte hiába a »költészet védelmében« •című cikkeit. Tisztelettel: Takáts Gyula.« LEZÁRJUK A VITÁT... Idestova két hónapja indult meg a vita a Disznóetetés című vers körül, s ideje, hogy ezt a vitát lezárjuk. Amikor a szerkesztőség átvette és leközölte a Dunántúlban megjelent Takáts-verset, Karinthy szatirájával bírálva — korántsem vitaindítás céljából tette. A vitát az olvasók indították — nagyon helyesen —, akik nem tartották elegendőnek a szerkesztőség által közölt Karinthy- szatirát ahhoz, hogy egyszer s mindenkorra elejét vegyék annak, hogy az egyébként nívós irodalmi folyóiratokban ilyen versek jelenhessenek meg. Mert egyezzünk meg végre abban, hogy a Disznóetetés. c. vers közlése helytelen volt, hiába próbál bárki bármilyen értelmet belemagyarázni, nehéz megérteni az értelmét a versnek. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy azok, akik TTverset védelmükbe vették, mind más és más értelmet tulajdonítottak a versnek. Más értelmet magyaráz bele Takáts Gyula is, aki elég sokáig hallgatott a bírálat után, holott kértük, hogy magyarázza meg a verset, s ezzel elejét vesszük a további vitának. Nem értünk egyet Bogiári Békés Istvánnal, Ember Györggyel és a Dunántúl szerkesztőbizottságával sem, amikor ők Takáts Gyula, a költő ellen irányuló támadást vélték a vitában. A vita tárgya nem Takáts Gyula költészete, hanem a Disznóetetés című vers volt. Igaz, s ebben egyetértünk az említettekkel — , hogy egyetlen versen — konkrétan a Disznóetetésen — nem lehet lemérni egy költőt, nem lehet lemérni Takáts Gyulát sem. De vájjon, min mérte volna le Somogy megye Takáts Gyulát, aki visz- szautasított mindenfajta közeledést hallgatásával? Min mértük volna le, amikor ő maga sem akarta, hogy megismertessük a megye dolgozóival írásait. Beszélnünk kell, ha már itt tartunk, ezekről, szólnunk kell Takáts Gyula emberi hibáiról, arról, hogy amikor pár lelkes fiatal elhatározta, hogy irodalmi munkaközösséget alakítanak, s Takáts Gyulát kérik fel vezetőnek, akitől sokat tanulhatnak — Takáts Gyula kinevette őket, s szemükbe vágta: kivel akarnak ők irodalmi munkaközösséget alakítani, amikor a megye 360 ezer embere közül nincs más, aki értene az irodalomhoz, aki az írószövetségnek tagja lenne — mint _ő, Takáts Gyula. Így mondta ezt, csaknem szószerint. Ilyen Takáts Gyulát ismertek meg a megyében, s nem olyat, aki írásaival, magatartásával, kiállásával, szavaival tanítgat, segít, nevel. A Somogyi Néplap szerkesztősége helyt ad a fiatal írók munkáinak, az irodalmi munkaközösség tagjai írásának. Szívesen, örömmel helyt adott volna mindenkor Takáts Gyula verseinek is, amint hogy közölt is tőle verseket, rövid életrajzával. Azért beszélünk erről, mert felvetődött a vád, hogy nem ismertettük meg Takáts Gyulát a megye olvasó, versszerető embereivel. Ez nem igaz. A szándék megvolt, s ezt a szándékot Takáts Gyula utasította vissza, Takáts Gyula gátolta meg ennek megvalósulását. Takáts Gyula a felszabadulás után sokáig, egészen a legutolsó évekig hallgatott. Örömmel üdvözöltük volna, ha megszólal, ha ír nekünk, ha ír a mi szép megyénkről, a mi megyénk dolgos embereinek tanító, okos szóval. De mi megdöbbentünk, amikor ke- zünkbevéve a Dunántúl-t, egy olyan vers ütötte meg szemünket, mint a Disznóetetés. Engedtessék meg nekünk, hogy mi is értelmét keressük a versnek. Ha a vitázók, a védelmezők mind más-más értelmet vallottak — mi is más értelmet találtunk benne. Azt, amire K. Nagy István csak célzott — de ezt az értelmet sokkal több joggal lehetne ráruházni a versre. Takáts Gyula megírja, hogy milyen célzattal, értelemmel írta a verset. Ez nem tűnik ki belőle, de ha így van, ha Takáts Gyula válóban ars-poéticának szánta, ha a mi életünket, hétköznapjaink valóságát a moslékkal etetett disznók életével hasonlítja össze, amit csak a szivárvány, a költészet tud széppé tenni — akkor méginkább kitartunk véleményünk mellett. Takáts Gyulához hasonlóan határozza meg a Disznóetetés értelmét a Dunántúl szerkesztőbizottsága: »A versértő fül rögtön meghallja, hogy ezt a költeményt a szerző afféle »ars-poeticá«- nak szánta, amelyben a szépséget a szivárvány, az élet nyers realitását pedig a disznóetetés szimbolizálja« — írják szerkesztőségünknek küldött levelükben. Való igaz, K. Nagytól merészség volt Takáts Gyulát irodalmunk nagyjaival összehasonlítani, de ugyanúgy merészség Ember Györgytől Ady költői hasonlatait, szimbolizmusát Takátséval, a Disznóetetés körüli vitát az Ady körül folyó hajszával összehasonlítani. Más korban élt Ady — s más korban él Takáts; s ha Takáts Gyula mégis szükségesnek tartja, hogy mondanivalóját burkoltan, elrejtve fejezze ki, ha valóban magasztosabb képet, mint a disznóetetés — nem talál az élet realitásának kifejezésére, akkor — véleményünk szerint — érdemes, hasznos volt a vita, s akkor még erősebben tiltakozunk az ilyen versek kommentárnélküli közlése ellen, amint ezt a Dunántúl tette. Nem vitatjuk, s nem is vitattuk percig sem Takáts Gyula költői tehetségét; azt sem, hogy évtizedek óta költőink élvonalába tartozik, s hogy legtöbb verse sugárzik a Dunántúl szeretetétől, s hogy értékes ember. De éppen ezért mást vártunk Takáts Gyulától: azt, hogy miképp népünk fejlődik, fejlődjék ő is, s eszmei bot- ladozásai után végre ne az egyedülálló ember problémáit ismerjük meg verseiből, hanem a hazatalált költő énjét, hangját, tehetségét, aki — mint Somlyó György írja: egy egész népet taníthat, s akit egy egész nép tanít. Mert Takáts Gyula — annak ellenére, Rogy nem vitatjuk: nagy költő-e vagy sem — tanulhat, sokat tanulhat, s kell is, hogy tanuljon. Hasznos volt a vita, vagy legalábbis lesz — állítja Takáts Gyula, cseppet sem mentesen a cinikus önelégültségtől. Takáts Gyula szerint azért volt hasznos, mert még jobban érdeklődnek iránta, versei iránt. Mi is azt mondjuk, hogy hasznos volt, de más értelemben: Hiszünk abban, hogy Takáts Gyula elismeri fogyatékosságait, vitatható eszmeiségét verseinek, s felismeri, hogy mást várnak tőle, hogy taníthatja népét, de tanulhat is a néptől. S ha érdeklődnek a somogyiak versei iránt, ez Takáts Gyulát még többr.e kötelezi. S a vita befejezéséül hadd álljon itt egy vers Jobbágy Ká- rolytól, a József Attila-díjas költőtől, példájára annak, miképp lehet a hétköznapi valóságot a költészettel moslék és disznóetetés nélkül egységbefogni. Rakodók Ültek az autó tetején nevetve, jókedvűen. Négy, fiatul, erős legény, mint a ligeti Kiben. Egyikük evett valamit. . . S úgy hintázott a ringó homokkal telt teherkocsi, akár egy úri hintó. Ök rakhatták meg négyen ezt az öitonnás, hatalmas határt, még bennük remegett a munka fáradalma, de gőgösebben gróf nem ült a lelőtt elefánton. Ma is, szinte megistenült ábrázatukaí látom. Hagy éve? . . . Lám! idestova öt is, — hogy ilyen nyárban 80—106 kilós, ostoba nagy zsákokat dobáltam. Azt hittem sokszor; a világ szakadt rám, meg a nagy fák . . . — ha egy cukorral teli zsák terhét nyakamba rakták. S mikor az autó tele volt úgy ültünk rá a zsákra lihegve . . . (szívünk még dobolt) boldogan, hadonászva, mint győztes ütközet után egy-egy nagy generális. Remegő lábbal ugyan ■ . . ám lerakni készen máris. Jó volt az összesíniuló zsákokat számbavenni, hogy összesen az hány kiló, s hogy az mázsába mennyi? S már nem a terhel mérte fel ilyenformán az ember, — magunkat mértük ennyivel, hogy vájjon mit bírunk el? A legénykedő friss erő, a „ki lenne, ha én nera?‘‘ az ősi virtus tört elő a rakodás hevében. Keltő emelte, egy pedig görnyedve állt alája. Sietve szedte lábait, ki vitte, — fújt a szája ... Mégis, ha a két feldobó szidott egy súlyosat, — mi versengtünk érte; „ide, no!“ S tántorogva, de boldogan készültünk vállrakapni. Néztem utánuk irigyen, az emlékektől telten. A régi sort — szavamra! — nem. a „kedvet“ irigyeltem. S magamat kérdezgettem én az utcán meg-megállva; „mondd csak! Érzed egy költemény utón is ezt a lázat? Vájjon mindig a nehezét választod-é a szónak? Vagy félre ódalogsz clébb a „dolgodra“, ha szólnak? Hogyha a nagy teher alatt nyögnek a feidobálók, ugrasz-e költő, hogy magad tartsd oda újra vállad? Vagy azt mondod; „Ez kényes ügy. nem tipikus jelenség. . . Mellettük állsz csak, vagy velük? Vagy lesed a szerencsét? Itt nincs kivétel! Egy brigád a hazád, ez az ország. Vagy véle állód viharát, vagy szüksége se volt rád. Mikor a terhet emelik, nincs az, hogy: iner, vagy neui mer. . . A becsület követeli, hogy ugorjék az ember, . . . hogy nem számít, ha megszakad, (valóban s nem papíron) ki önmagát sajnálja csak, számlát — ne verset írjon! És mintha ismét zsákokat, ládát cipeltem volna, úgy léptem mindezek alatt, inogva, megbotolva. Minden szavam mérlegre hullt, de hogy mit nyom a latban, — nem én! — ezernyi rakodó figyelte mozdulatlan. S azóta is — minden szavam ők adják csak nekem fel. De jó, ha úgy félhangosan súgják: „Költő ez, ember!“ S az épülő és szépülő erszág nagy mérlegében verseim tömbje, mint a kő ring, megnyugodva, szélien. Én meg, lihegve, boldogan ülök a rámpán szótlan. Izzadt hátamra rázuhan tenyerük biztatóan. . . És ezt a pajkos villanást, hogy „akié, az értse“, hogy „Jól van! Ez az végre lásd!. . .*4 • nem adnám semmiért se. Bp. 1053. július 10. JOBBÁGY KÁROLY * # * (Elmondta a költő Kaposvárott a XII. 4*-t irodalmi esten.) S a Disznóetetés vitáját zárjuk le Veres Péter elgondolkodtató szavaival: »Ha költők, írók és kritikusok mindnyájan azt nézzük, amit a versben és minden írásban nézni kell, a legbelsőbb lényeget, amiben nem választható külön az eszmei és esztétikai érték, akkor ez a vita és az utána következők valóban kiindulópontjai lesznek az új magyar költészet megszületésének, amelyben nem kell többé a tartalom és forma különbözőségeiről és annak hibáiról vitatkozni, hanem csak arról, hogy kinek sikerült jobban, szebben és főleg a tömegekre, az egész népre hatásosabban kifejezni a maga nyelvén a kort és a történelmet.« SZERKESZTÖSEG.
