Somogyi Néplap, 1954. december (11. évfolyam, 284-309. szám)

1954-12-02 / 285. szám

Csütörtök, 1954. december 2. SOMOGYI NÉPLAP 7 KÖSZÖNET ÉRTE, EZERSZER KÖSZÖNET... ANYÁMNAK hőn óhajtott vá­gya volt, hogy tanuljak. Apám csak titokban gondolt erre és ér­deklődött a nagygazdáktól — akik taníttatták gyermekeiket —, hogy mennyibe is kerül a taníttatás? — Kétszáz pengő az havonta mondták neki gúnyosan és érző­dött beszédükből, hogy „mit akar ez az ember?“ És ő szomorúan le­mondott a tervről. — Más pálya kell a gyereknek —' súgtak össze anyámmal estén­ként, mikor én már aludtam. „Grófinasnak‘‘ nem akart adni, mert ő is az volt és rájött, hogy hiába inaskodik, belőle soha nem lesz gróf; egy életen keresztül csak a cipőpucolás, kutyaetetés ■és maradékevés volt a mestersé­ge. Anyám legalább tanítót szere­tett volna belőlem. Egy hold föld kellett volna minden évben a ta­nításra, nekünk meg összesen volt egy hold, ami csak egy évre lett ■volna elég. — Hát napszámos lesz. Könnyezve, de belenyugodtak. A negyedik elemi után, mikor polgáriba kellett volna mennem, otthon maradtam és mentem az ötödik osztályba. Akkor már — noha november volt —. meleg szellő lengedezett az alvég felől. Esténként odalát­szottak a távoli villanások, de az ágyúdörgés még nem hallatszott. Az uraság sietett a hizlalással, amit onnan gondolok, hogy na­gyon sok kukoricát kellett mor­zsolni nekünk, nagyobbaknak. Kertet ásóztunk, fát fűrészeltünk. Az iskolában a tanító eltört raj­tam egy pálcát, mert nem tanul­tam meg a hittant. DECEMBER NEGYEDIKÉN, már tudta valahonnét, hogy más | hogy idegességében melyiknek a világ lesz ezután. Szürke szemé- fejét verje a táblához. Végül ideg­ben felragyogott a remény fénye, kimerültén összeesett egyik dél­anyám sápadt arca is pirosabb után. . . lett. * Mennyivel más lett a helyzet a Földet kaptunk. Remény gyűl- felszabadulás után! Tanulhat ladt szívünkben, hogy ezután em- minden diák, akinek tehetsége berhez méltóan élhetünk. S a re- van. A középiskolák padjaiban ma mény valóravált. A következő évben már Kapos­váron tanultam. Gyönyörű volt a fényes, márványoszlopos gimná­zium. Hamar összebarátkoztam diáktársaimmal, hisz azok is az én fajtámból valók voltak: az egyik nagybajomi, a másik lipót- fai, a harmadik gigei. . . Az első év nehéz volt. A gyönge alapot meg kellett erősíteni, csak azután lehetett ráhelyezni a tudo­mány várának egy-egy tégláját. De az akarat, a boldog életbe ve­tett hit erőt adott. Ma már tisztán látom a különb­séget életem első tíz és második tíz éve között. Nem lehet elfeledni az első tíz évet, amikor annyit szenvedtem és szenvedett a többi hozzám ha­sonló mezítlábas: rongyos nadrág­ban, hideg szobában, szalmán, egy karéj kukoricakenyéren, sá­padt, beesett arccal. . . Seb ez, hegedt seb, melyet az emlékezés újra fölszakít. . . munkások, parasztok, értelmiségi­ek gyermekei ülnek tudományra szomjasan. A tanítók, tanárok ma nem napszámosai a nemzetnek, hanem megbecsült munkások, akik a jövő mérnökeit, orvosait, tanárait, művészeit nevelik. A boldog élet kapuja minden fiatal előtt nyitva áll. HA SZÜLŐFALUM csöndes ut­cáin járok, önkénytelenül is meg­állók régi iskolám előtt. Tíz év telt el, hogy utoljára ültem pad­jaiban. Szürke, agyonfaragott, töröttlábú padok voltak — emlék­szem. — Anyám is azokban a pa­dokban ült valamikor. . . Ma új padok vannak: fényesek, erősek, sárgára lakkozottak. Már nem is elég egy iskola Ma- gyaratádnak, nem elég kettő sem. öttantermes iskola épül most a régi urasági kastélyból. Hat tanár oktatja a kis emberkéket. Ezt is a felszabadulás adta a községnek. Még fölsajog bennünk a múlt fájdalma. S ez a fájdalom arra NEM FELEJTEM EL a katolikus késztet bennünket, hogy meg- iskola fülledt csendjét, ahol a ta- j köszönjük szabadságunkat, meg­nító 6 osztállyal foglalkozott egy­szerre. Míg az egyik elsőosztályos diák számolt a táblánál, a máso- dikasok fogalmaztak a helyükön, a harmadikasok földrajzból feleltek a térképnél és Magyarország váro­sai helyett elmondták, hogy Ádámnak és Évának hány fia volt — a negyedikeseknek hittan­órájuk volt, a többi pedig fát fű­köszönjük a hős szovjet ka­tonáknak, hogy begyógyították a régi sebeket és megköszönje kü­lön minden diák azt a lehetőséget, amit a szovjet katonák vérük hullatásával hoztak el nekik és biztosították számukra — a bol­dog ifjúságot, a gondtalan tanu­lást. KÖSZÖNET ÉRTE ezerszer; életünk minden rezdülésében, minden percében forró köszönet... NAPLÓRÉSZLET A Somogyi Néplap pályázatán III. díj- nünket. Egyszerre szélesre nyílt az jal jutalmazott mű. ajtó, s jött lefelé a lépcsőn egy Kaposújlak, 1944. december 2. szélesvállú szovjet katona. Nem Hajnali 4 órakor már italpon volt szolt semmit, egy pillanatra ram az egész család. Messze keleten ne7fU £ ment kifele. Par pillanat vérvörösen ízzott az ég, p az ágyú- mulva harom szovjet katona tért dörej tompa ütódésként hallatszott, ™sza szuronyos puskával - s ere- rnintha minden dörrenésnél a föld ^ hangon utasítottak, hogy men- is megingott volna. A villámlások ** kl a ipmcebol. Nehezen ment. egyre erősödtek, az ágyúdörej or- mentem. Három oldalról szuro- kánja jegyre félelmesebben zúgott. 7°k szegezed tek felem, a nagyba- Közeledtek. Az prszágúton pedig tyf? tolmácsolásából megtudtam végeláthatatlan sorokban húzódott azt » — azt gondoljak rólam, itt­az ellenség nyugat felé. rekedt német sebesült vagyok. Buni V Az ébredő reggelben elveszett las- f rettenetes volt a harc,zaj - san az ágyúk torkolati füze és 9 fka tónak a fo dón feküdtek, úgy óra felé minden elcsendesedett. ““***?»! S0,y°k fütyültek a fe- Senki sem tudhatta, mi történik. A mnk «fölött, erdoszelen sorba rob- nagy esend irtózatos volt. Két szűr- fantak az aknak-sen ot álltám keruhás germán futott be ja* ud- laro™ fPr°ny kozott halálra va - varunkba, s elrabolták két jó lo-tan- A fekvő katonák közül felkelt vunkat. Amikor észrevettük, már ?.?y ^ tar lehetett -- hozzam­kivezették az istállóból - s mi csak átkutatott s közben nagybá- azt kiabálhattuk kedves lovunk- tyam magyarazta, hogy nem vagyok nak: »Rúgd agyon, Pajtás, és gye- nemet magyar tamto vagyok - s re vissza«. Ugylátszik értett a mi evek óta beteg, nyelvünkön az illető, mert magya- a pillanat drámai volt... A szov- rul kiabált vissza: »Megdögöltök jet katona átölelt, megcsókolta az mindnyájan, ha még egy szót szól- arcomat — s lelkinyugalmából még tok!« Nem szóltunk. arra .is tellett, hogy sajnálkozását Lassan kúszott előre az óra mu- fejezze ki. Aztán megparancsolta, tatója — s pontosan délután 3 óra- hogy azonnal menjünk vissza a pin- kor, mintha minden egyszerre céhe. Lépni akartam, amikor két akarna összeomlani, felzúgtak a szovjet katona alámnyúlt — karjuk szovjet fegyverek, hátulról ágyú- között vittek vissza a pincébe, óva- dörgés hallatszott, s a »Sztálin-or- tosan nyugágyba fektettek, pámái- gonák« velőtrázó bömbölése pincébe mat r ámtakarták, s indultak is ki- parancsolt bennünket. Két mankó- felé. A pinceajtóból még visszanéz- val a vállaim alatt — mert akkor tek, s barátságosan integettek fe- voltam a legbetegebb ■— én is a lénk. pincébe húzódtam, s meleg párnák Valami „agyon boldog érzés közé nyugágyba feküdtem. Alig he- .... .... , „ „ lyezkedtünk el, amikor éles csat- hullámzott végig a lelkemen. Da- tanással fölöttünk robbant egy né- lolni szerettem volna, s ma már tű­met akna. Tizenketten voltunk a dóm, hogy ez a mámoros öröm a pincében, köztük nagybátyám is. felszabadulás boldog érzése volt. aki beszélt oroszul, s akiben éppen _ ezért mindnyájan bíztunk. Némán ?e_ most sem tudom, mely* néztünk egymásra. Mindnyájan üröm volt nagyobb: a félrevezetett, egyet gondoltunk: mi lesz most? láncokba vert lélek felszabadulása Már szürkült, amikor hatalmas _ vagy drága földünk felszabadu­»hurrá« kiáltással udvarunkba sza- ., , __ , , 'a dt egy szakaszra való szovjet ka- lasa’ mclyct par ,oravaI e,obb még tona. A pince mélyéből az ajtóré- az ellenség csizmája taposott... sen át csak prémes bundasapkáju- Este nyolc órákor a szabadság kát láttam eltűnni az ajtó előtt. tüze már messze nyugaton lobogott. Itt vannak, megjöttek — hang­zott ajkunkon dermedten a szó, hi- HEGEDŰS JÖZSEF szén a németek elrémítettek ben- Csombárd. már túl nem élőm — s azzal fut be a szobába, becsapja maga után az aj­tót, hogy az ablakok is megcsörren- nék. Az ember sötéten néz utána. S az­tán összeszorul az ökle. — De az istenit, azok ide már vissza nem jönnek — morogja, az­tán vissza ül az asztal mellé és for­gatja kezében tehetetlenül a föld­igénylést. Pedig milyen szépen el­tervezte — idézi vissza az elmúlt napokat. Úgy jött haza a hírrel, hogy örömében csaknem Mvirágzott a szíve. Azt hitte, az asszony a nyaká­ba ugrik, úgy csókolja össze érte, mint amikor selyemkendőt hozott né­ki a szép barna hajára. Pedig az a hat hold ott a város és Szerdaheüy között, a laposban, micsoda arany­bánya lehetne! És adják, nemcsak ígérték a kommunisták, adnak is. Adnak aki rászorult, akinek soha se volt, az mind kap. Csak az asszony ne félne, ne volna ilyen makacs. — Eh, — legyint keserűen — s rá­támasztja öklére állát. Felgyülemlik benne minden keserűség. Minden ál­ma a föld volt, aztán most, amikor már beteljesülne az álom, amikor már ott áll a valóság küszöbén, ak­kor az asszony gáncsolja el azt, hogy jobbra fordítsa kettőjük életét. Cigarettát sodor s már rágyújtana, amikor Kiss György szálas alakja je­lenik meg az ajtóban. ITAT TE mért eresztetted búnak a fejed, mint akinek nem ju­tott kenderfőd — riaszt rá tréfásan. A másik csak legyint. Szólnia se kell, Kiss Ferenc kitalálja mi baja. A szobából még most is kiihallatszik az asszony hüppögése. — Megint, az asszony? mámeg mi leli? — A főd, nem köll neki a főd — magyarázza Gulyás Ferenc. — Az ördög tudja, ki beszélte tele megint a fejit. Makacs, nem enged, fél, hogy visszajönnek az urak, aztán se főd, se becsület. Kiss György csak néz rá mered­ten, azután egyszerre kitör. — S te most lemondsz a fődről? Meg tudod ezt tenni? Hát ezért ve­rekedtünk, azért dolgoztunk, hogy most asszonyi félelem, pletyka miatt, mindenféle ostoba rémhír miatt to­vábbra is föld nélkül vagy két-három hódon kinilóggyunk egy szál gebé­vel? — Hát mát csináljak? — Tárja szét Gulyás Ferenc kezeit. — Add be az igénylést. Még most, azonnal. Viszem is. Aztán, meglátod a munka közben majd megjön az asszony esze: előbb odadná az életit, mint a fődet. Ne féj, a jogosat, a ma­gunkét szántod, azt már el nem ve­szi senki. Add csak az igénylést, az­tán gyere, majd megkapod a fődet, odaadjuk, odaadja a párt, mert megillet. — Gulyás csak néz, gondolkodik. Nehéz a döntés. Aztán hirtelen cdanyujtja a papírt Kiss Györgynek s vele együtt a kezét is. Az belecsap biztató tekintettel, széles mosollyal Gulyás tenyerébe s erősen megszorítja: — Hej, csakhogy ezt a gyönyörű évet is megérhettük. ó1 ULYÁS Ferenc hazafelé tart a '-y leszálló alkonyaiban. Szapo- rázza lépteit. Futna, de méginkább repülne, hogy mielőbb benyithassa a kiskaput, átkarolja az asszony vállát s töviről hegyire elmeséljen mindent, a feledhetetlen nap minden esemé­nyét. — Gulyás Ferenc 8 holdas gazda, hej de szépen hangzik, — s lépeget frissen. Lám, ennek már csak örül majd az asszony: elment hazulról reggel, mint kétholdas — s jön haza Gulyás Ferenc 8 holdas gazdaként. De szép is volt ez a nap. Fülében felhangzott megint a ko- pácsolás, ahogy a cövekeket az ő földje, az ő parcellái szélén leverték. S hogy simogatta azt a eödöpöt, mi­közben erősen megnyálazott tinta- ceruzával, remegő kézzel ráírta: Gu­lyás Ferenccé! Az bizony, az övé. A városparancsnok, az a meleghangú szovjet tiszt, még segített mérni is, ő verte le az első cöveket. Aztán meg­szorította a kezét, neki, Gulyás Fe­rencnek, az egyszerű parasztember­nek. Pedig — fűzi tovább a gondo­latot — nekem kellett volna oda­mennem hozzá megszorítani a kezét s úgy köszönni meg mindent, a föl­det, ezt. a napot. — Hej, asszony — sóhajtott mélyen, ha te ezt megérte­néd. De ennyi öröm sok lenne egy napra. Ahogy feltűnik a fehérfalú ház. az Egyenesi-uton •— szinte fut, hogy mielőbb elmondhasson mindent, hogy másokkal is megossza örömét, hogy az asszony is vele örüljön. Dobog a szíve, hevesen ver, amikor benyit a kiskapun. Az apja ott tesz-vesz az udvaron s ő köszönni is elfeled neki, úgy fut el mellette a konyhaajtóig. Az öreg néz utána, csóválja a fejét. Perc se telik belé, kihajol az aj­tón s odaszól az apjának: — Édesapám, szóna már Rózsinak! — Annak már szóhatók, hiába. Néz rá megdöbbenve. ■— Aztán mér?-— Mer az már messze jár. Epakút az annyáhó. Elkeseredik az ember szája s be­fordul az ajtón. Szavát se lehet egész este venni. Ül, sodorja az egyik ci­garettát a másik után. — Ne öüd magad — nyugtatja az apja — majd visszajön. Anyád két­szer hagyott e, de mindig csak visz- szahozta a szíve. Az asszonynak az ura mellett a helye. Hiába az öreg nyugtafása, Gulyás Ferenc csak ül maga elé meredten. Hát ide jutott. Két évi együttélés után ezt kehet.t megérnie, amikor ő az asszonynak mindig csak a javát akarta. Hiszen a főd, az volt az a.iz- szonynak is a vágya, a szerelme. Az hajtotta kora tavasztól késő őszig, hogy összegürcöljenek egy-két holdat még. De mikor tudtak volna annyit összeszedni a két holdból. S most megmakacsolta magát, a vénasszo­nyok telebeszélték a fejit. Hej, pedig milyen jódógos, okos menyecske vót, milyen jó eldolgoztak volna azon a jó, fekete földön. Még Rárónak is ■hamarosan párt tudták vona -zerez- ni. Szép is lenne, jó lenne már az élet, csak az asszony, az vóna meg­értőbb. tulajdonosaiké s azt r lük többé sen­ki el nem veszi. Gulyás Ferenc a feleségére gondolt. Hej, csak ő is hallaná — sóhajto­zott. I S az hallotta. Ott állt meghúzódva a téren a tömeg mögött, s úgy meg- ‘ dobbant a szíve minden szóra. De a legjobban, amikor az ő férjeura nevét mondták, hogy mindenki hal- ; lőtt a. S aztán látta, hogy az fellép az * emelvényre, átveszi a bírt oklevelet. És kezet fog vele az a jóságos arcú miniszter, s még az a magasrangú szovjet tiszt is, az ő párjával, azzal a makacs, kemény, de áldott jó em­berrel. Érezte, hogy kibuggyan szeméből a könny, végigmossa az arcát, s hogy a pajkos, friss tavaszi szól felszánt­ja a megtérés könnyeit. A amikor községünkbe érkeztek a részelt vagy kukoricát morzsolt a Kaposvár felől jövő felszabadító i padláson. szovjet csapatok, egyszerre másl A tanító?. . . Maga se tudta, hangulat lett a családban is. Apám mit csináljon a sok gyerekkel, _________ O GOGOOGOQOGOGGGOGOOOOOOOOOOGOOOOOOOOOGOOOOGOOOOOOGOOOOOO ©OOOGGOOOGX OGGGOOGOOOOOGOOOGOOOOOOOOOOOOOOOGOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOO A Z ASZTAL fölé hajló ember ^ mégegyszer végigsimította te­kintetével a papírlapot, azután vi­gyázva, nehogy pacát ejtsen a tollal, ■szálkás, megnyúlt betűkkel aláírta a nevét: Gulyás Ferenc, 2 holdas gaz- -da. — Rózsi, te — fordult az asszony­hoz, aki még mindig ott szipákolt a sublatra dőlve. — Figyelj mán ide, hadd olvasom... — s futtatja tekin­tetét a tintával írt sorokon: »Gulyás Ferenc kétholdas gazda, azt kérem a Földosztó Bizottságtól, hogy...« Nem tudja végigolvasni. A barna­kontyos asszony hangosan sírni kezd, trázza a vállát a zokogás. — Ejnye mán, no, hát köll ezért simd — simogatja a zokogástól re­megő asszonyt. — Meglásd, milyen szép .kis födünk lesz, ketten de szé­pen megtakarítjuk. — De nekem nem köll a másé. Nem köll abbul a fődből egy ma­roknyi se, még ha tálcán hozzák se. — Vágja vissza a szót szinte sikítva .az asszony, aztán ismét karjába ta­karja az arcát, lerázza férje simoga­tó kezét, a válláról. Az áll, mint akit leforráztak. Eset­lenül nyújtja megint, a kezét, de fél- ■uton visszahúzza. Ha megütötték volna, azt tán megbocsátaná. Köny- nyebben. De hogy simogató kezét ellöki, ezt már nem. Megkeményíti a hangját. — Már pedig nekem köll a főd, köll az a hat hód. — Köll, — teszi hozzá határozottan. Világéletemben mikor tudtam volna én ennyit össze- kuporgatni? Soha. Gondulod, hogy az urak megdógoztak érte? Hogy kikoplalták? Kikoplaltuk mi azt, az apád, meg az anyád ott kinn a pusz­tán, akik beleszakadhattak, mégsem vót látszattya, cselédek maradtak s azok vonónak ma is. De fordult a vi­lág — emeli föl a hangját — és vég­re nekünk fordult. Azok meg, — válik izzóbbá a hangja — húzták az orrukat még a szagunktól is. De hogy dógozzunk nekik, az köllött. — És ha visszajönnek az uraik, ha visszaköveteiLik, visszaveszik amit most itt szétosztogattok? — emeli föl most már könnyektől nedves kipirult arcát az asszony. — Akkor mi lesz? Mit csinálsz akkor, Gulyás Ferenc? És ha bezárnak érte? Jaj istenem — kezdi ismét a sírást —,■ mi lesz ve­lem, hát köll ez nekem. Megérem, hogy az én emlbörömet. a csöndérök viszik szégyenszemre Kaposvár ut­cáin. Jaj, ilyen szégyent. De én azt T/~ASÁRNAP ott állt a Kossuth- ' téren az ünneplőbe öltözött emberek között s valami különös, boldogító érzés feszítette a mellét. Szinte itta magába Nagy Imre sza­vait, akit ekkor már az ország min­den részében csak »földosztó mi­niszternek« neveztek. Nekünk szól, nekem is, külön nekem is — futott át raja az érzés, amikor arról be­szélt a miniszter, nogy hiába minden fecsegés, rémhír — ez az ország már az övék, a munkásoké, parasztoké. Hogy az övék a föld, végre a jogos GAZDA másnap kora hajnal­ban befogott s elindult a (földre. A fehér cövek már messziről intege­tett, s amikor leszállt a kocsiról — egyszer, kétszer, sokszor egymásután elolvasta rajt a betűket: »Gulyás Fe­renccé !<* Remegő kézzel emelte le az ekét a szekérről s aztán amikor már Ráró is ott állt az eke előtt, megemelte a kalapját, s komoly arcán gyermeki ■mosollyal belenyomta az ekét a dús, fekete föld húsába. De könnyen szaladt azon a délelőt- tön az eke. Ráró, a sovány jószág, mintha megfiatalodott volna, táltos­ként szaporázta a lépést. Mire Ka­posvár felől a déli harangszót hozta a szél, Gulyás Ferenc háta mögött már csillogva simultak egymásra a 'barázdák. Megállt a dűlő szélén, s egyszer csak látja, hogy az útról pi­rosbabos kendő integet feléje, isme­rős alak jön szinte futva, kezében ■kosárral. — Az én párom — mondja maga elé boldogan az emlber, s valami melegség ömlik végiig a szívén. Az asszony bontja ki magát férje öleléséből s nyúl a kosár után. — Hát elhoztam az ebédet —• mondja egyszerűen, magátólértetődő hangon. S aztán mikor az ura jóllakotton megtöri! a száját s még egy utolsó ölelés utón ráteszi kezét az ©ke szarvára, ő is odalép Ráróhoz, meg­fogja a zablát és visszakacsint az em­berre: — No, te konok, hát mutasd meg mit tudsz! Kezdhetjük ... 1945 tavaszát írták akkor. Nagy Tamás.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents