Somogyi Néplap, 1954. május (11. évfolyam, 103-127. szám)

1954-05-28 / 125. szám

2

SOMOGYI NÉPLAP

Péntek, 1954 május 28.

A Magyar Dolgozók Pártja III. kongresszusa

(Folytatás az 1. oldalról.)

nik egész mezőgazdasági gépezetünk átállítása az új feladatúkra: a túlzott centralizáció megszüntetése és a káderek átcsoportosítása. Bár a párt és a kormány nem keveset tett eddig a decemberi határozat megvalósítására, mégis világosan kell látnunk, hogy erre a feladatira az eddiginél sokkal, de sokkal nagyobb erőket kell összpontosítanunk, ha azt akarjuk, hogy munkánk megfelelő eredménnyel járjon.

Propagandánk és agitációnk is elégtelen még ebben a tekintetben, sőt meg kell állapítani, hogy az első nekibuzdulás után a decemberi párt- és kormányhatározat megvalósítására irányuló propagandánk és agitációnk bizonyos mértékig ellanyhult. Mindezen határozottan változtatnunk kell.

Az erőknek igen jelentős mértékű átcsoportosítása nélkül lehetetlen a mezőgazdasági termelés gyorsütemű nagymértékű emelése.

És már most el kell kezdenünk a következő mezőgazdasági év alapos előkészítését. Nem szabad vesztegetnünk a drága időt s ennek az előkészítésnek folynia kell mind a központi párt- és állami szervekben, mind a középszervekben és lent. a járásokban és falvakban, a termelőszövetkezetekben és egyéni gazdaságokban, az állami gazdaságokban, de az üzemekben és a gépállomásokon is. Csakis ilyen módon leszünk képesek a decemberi határozatát a gyakorlatba átültetni s ezzel biztosítani a fő aránytalanság megszüntetését népgazdaságunkban, biztosítani népünk jobb ellátását hússal — disznóhússal is — zsírral s minden egyéb szükséges mezőgazdasági termékekkel.

Pártunk azt mondja, hogy a legközelebbi évre politikánk kulcskérdése a mezőgazdasági termelés fellendítése. Nyilvánvalóan következik ebDŐl tehát, hogy e feladat megvalósításának kell áthatni egész munkánkat, ezzel kell a legszorosabban összekapcsolnunk egyéb fontos feladatokat, amelyekről itt a kongresszuson már több felszólalásban esett szó.

Itt mindenekelőtt olyan kérdésekre gondolok, mint a munka termelékenységének emelése, az önköltség csökkentése, a minőség megjavítása, a takarékosság kérdése. Nyilvánvaló, hogy mindezeknek a feladatoknak a megoldását teljesen helytelen volna elszakítani a fő feladattól, amely egész munkánknak kulcskérdése, a mezőgazdasági termelés emelésétől.

Ami a munka termelékenységét illeti, ez a felszabadulás óta a gyáriparban hatalmasan emelkedett. Sok- kal-sokkal kisebb mértékű volt az emelkedés a mezőgazdaságban. Az egész magyar gyáriparban az egy főre eső termelés értéke összehasonlító árakon számítva 1953-ban 73

százalékkal volt magasabb, mint 1938-ban.

Egészéiben véve tehát a munka termelékenységének emelkedésével az utóbbi évek folyamán nem lehetünk elégedetlenek. A munka termelékenysége azonban gyáriparunkban a legutóbbi évben, 1953-ban alig nőtt, sőt a könnyűiparban és az élelmiszeriparban valamelyest csökkent. 1954 első negyedében pedig a munka termelékenysége, azaz az egy munkaórára jutó termelési érték gyáriparunkban nemcsak az előző év negyedik negyedéhez képest csökkent — ami hiba, de ami más esztendőkben is elő szokott, fordulni — hanem 1953 első negyedéhez képest is.

Mindez azt mutatja, hogy az utóbbi időben a munka termelékenységének fejlődése terén nálunk megtorpanás mutatkozik.- Annál is inkább fel kell figyelnünk erre a jelenségre, mert ugyanakkor, amikor a termelékenység emelkedésében az említett megtorpanással találkozunk, azt is tapasztaljuk, hogy a dolgozók átlagkeresetének emelkedése túlhaladta a termelékenység emelkedését. Így az iparban az egy munkaórára jutó termelés értéke 1953-ban 4.4

százalékkal emelkedett 4952-höz képest, a munkások átlagórabére pedig ugyanezen idő alatt 8.6 százalékkal nőtt meg. 1954 első negyedében az egy főre jutó termelési érték 6.6 százalékkal alacsonyabb volt, mint 1953 megfelelő időszakában, viszont az egy főre jutó átlagkereset 15.6 százalékkal magasabb volt.

Mi- az oka annak, hogy a munka termelékenysége, amely iparunkban a hároméves tervidőszakban is és az első ötéves terv idején is évről-évre igen jelentékenyen emelkedett, a múlt évben már csak kismértékben nőtt, s hogy ezen a téren nálunk az utóbbi időben — mint említettem — megtorpanás észlelhető?

Vannak, akik objektív körülményekre hivatkoznak. Objektív körülmények kétségtelenül vannak. A népgazdaság erőinek átcsoportosítása a múlt 'év második felében és ez év elején magában véve is komoly nehézségekkel járt. és ez átmenetileg kedvezőtlenül hatott a termelékenységre. Ugyancsak komoly nehézséget jelentett az 1953—54. évi szokatlanul szigorú, hosszantartó tél és az áramkorlátozások.

A termelékenység nem megfelelő alakulásának az utóbbi időben a döntő oka bennünk, a politikai és gazdasági vezetés hiányos munkájában, a felső vezetés és a minisztériumok és üzemek vezetésének hiányosságaiban rejlik. Munkásosztályunk, műszaki, gazdasági értelmiségünk teljes mértékben helyesli és magáénak vallja pártunk és kormányunk politikáját. Lehet-e kételkedni ebben, azok után, amit a kongresszusi verseny, a kongresszusi hét hatalmas munkalendülete, kiváló teljesítményei hoztak?

A hiba, elvtársak, ott történt, hogy népgazdaságunkban az erők átcsoportosítását nem eléggé átgondoltan, nem elegendő gondossággal készítettük elő. Maga az átcsoportosítás is túlságosan vontatottan haladt, amire Központi Vezetőségünk októberi teljes ülése már rámutatott. Emellett nem tettük meg idejében és kellő előrelátással mindazokat az intézkedéseket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy iparunk és általában népgazdaságunk termelőberendezéseit, amelyekben még hatalmas tartalékok rejlenek, az új szakasz politikájának megfelelően, zökkenőmentesen, s az előző időszakénál fokozottabb mértékben állítsuk a nép életszínvonala emelésének szolgálatába, ami a párt fő célkitűzése.

Bízva a jószerencsében, népgazdaságunkat nem készítettük fel megfelelően egy szokatlanul szigorú és hosszantartó tél nehézségeinek legyőzésére. Ezt növelte az elmúlt télen a villamosenergia- és szénellátásban enélkül is meglévő feszültséget, gátolta a termelőapparátus kihasználását, ami természetesen kedvezőtlenül hatott ki a termelékenység alakulására. Mindehhez járult, hogy nem láttuk előre s ezért nem figyelmeztettünk előre arra, hogy az új szakasz politikájának megvalósítása során milyen kisiklások és félrecsúszá- sók várhatók, hogy ezt a politikát egyes elmaradott, vagy ikevésbbé öntudatos elemek hol érthetik félre, vagy hogy a népi demokráciával szemben ellenséges elemek hol és hogyan fogják ezt a helyes politikát szándékosan félremagyarázni.

Mindez, elvtársak, együttvéve odavezetett, hogy 1953 második felében és 1954 első negyedében komoly lazulás következett be a munkafegyelemben, s a bérfegyelemben. Elegendő megemlíteni, hogy 1953 második felében és 1954 I. negyedében, tehát kilenc hónap alatt, a terven felüli béralapfelhasználás meghaladja a 830 millió forintot.

Ismeretes, hogy nem egy üzemünkben egyenesen az igazgató adott, utasítást a normák lazítására, vagy olyan bérösszegek törvénytelen folyósítására, amelyek mögött \ nem állott termelés. A párt- és szakszervezeti vezetők pedig ahelyett, hogy határozottan felhívták volna a gazdasági vezetés figyelmét az ilyen eljárás helytelenségére, nem egy esetben maguk követelték a gazdasági vezetőktől a normalazítást, a prémium törvénytelen kifizetését. Rossz példával gyakran maguk a minisztériumok jártak elől.

Pártszervezeteink és pártszerveink, szakszervezeteink és gazdasági vezetőink kezdenék komolyan foglalkozni ezzel a kérdéssel, de az eredmények, amelyeket eddig elértünk, még csak a kezdet kezdetét jelentik.

»Nem tudjuk fejleszteni iparunkat, nem tudjuk emelni a munkabért — mondotta Sztálin elvtárs — ha nem szűnnek meg a lógások, ha a munka termelékenysége egy szinten megreked. Meg kell magyaráznunk a munkásoknak, különösen azoknak, akik nem régen kerültek be a gyárba, hogy ha mulasztanak és nem emelik a termelékenységet, a közügy rovására, az egész munkásosztály rovására, iparunk rovására cselekszenek«.

És amikor a munka termelékenységének kérdését vetjük fel, újból és újból emlékeztetnünk kell a nagy Lenin tanítására arról, hogy

»a munka termelékenysége, az végeredményben a legfontosabb, a legfőbb az új társadalmi rend győzelme szempontjából«. A munka termelékenységének állandó, következetes emelése a nagy Lenin erre vonatkozó tanításának a gyakorlatban való megvalósítása pártunk politikájának sarkköve. A munka termelékenysége mellett a szocialista felhalmozás másik döntő forrása, s egyben pártunk politikája megvalósításának alapfeltétele, az életszínvonal emelésének alapfeltétele a termékek önköltségének állandó csökkentése az iparban és a mezőgazdaságban, minőségük megjavítása, valamint a forgalmi szállítási és igazgatási költségek csökkentése.

Őszintén meg kell mondanunk, hogy ami az önköltség csökkentését illeti, e téren a helyzet sokkal rosz- szabb, mint a termelékenységnél.

Annak alapvető oka, hogy a legutóbbi években az ipari termelés önköltsége csak kis mértékben csökkent, mindenekelőtt a túlzott ütemű iparosításban keresendő. Annak érdekében, hogy teljesítsük a túlfeszített terveket, rendszeresen elhanyagoltuk az önköltség, a gazdaságosság és a minőség kérdését. Bér- és prémiumrendszerünk általában a terv mennyiségi teljesítését tartja szem előtt, erre ösztönöz, nem pedig a önköltség csökkentésére, a minőségi munkára, a minőség javítására. E téren csupán az utóbbi időben történt valami némi változás.

A túlzott ütemű iparosítás mellett azonban számos olyan körülmény hatott kedvezőtlenül az önköltség alakulására, amelyre itt rá kell mutatnunk, annál is inkább, mert ezek a tényezők tovább hatnak. Ilyenek: a tervezés hiányossága, a termelés alacsonyfokú szervezettsége, a viszonylag alacsony műszaki kultúra, az anyagfelhasználás növekedése, az üzemen belüli és az üzemek, a vállalatok közötti együttműködés nem kielégítő volta, az ellenőrzés gyengesége és alacsony színvonala.

Mindezt azért kell erőteljesen aláhúzni, mert vannak, akik azt hiszik, hogy az új, kedvező feltételek, az iparosítás túlzott ütemének folyamatban lévő felszámolása és egyéb körülmények, amelyek lehetővé teszik, hogy a továbbiakban tervszerűen állandóan és jelentős mértékben csökkentsük a termékek önköltségét, maguk érvényesülnek. Határozottan szembe kell szállni a spontaneitásnak ezzel a — tisztesség ne essék szólván — elméletével. Világosan kell látnunk, hogy az önköltség csökkentése az új szakaszban, az új feltételek közepette is igen nehéz és bonyolult feladat, amely csak a rendelkezésre álló erők komoly megfeszítésével oldható meg sikeresen.

Az önköltség csökkentése feladatainak megoldásánál a legdöntőbb a tervszerűség fokozása, a gazdasági, műszaki vezetés színvonalának megjavítása, a vezetés módszerének tökéletesítése. A vezetés módszereiben

és formáinál a bürokratizmus következetes leküzdése.

Hozzátartozik ehhez az is, hogy üzemeink igazgatói valóban igazgatók legyenek, az üzem egyszemély- ben felelős vezetői, mert jelenleg az a helyzet, hogy van nekünk sok nagyon kiváló igazgatónk, de az igazgatók kezét ezerféleképpen megkötöttük, s ezzel erősen fékezzük a helyi kezdeményezést, a helyi lehetőségek fokozott kihasználását, az önköltség csökkentését, a gazdaságosabb termelés érdekében. Olyan helyzetet kell teremtenünk, amikor az üzem, a vállalat igazgatója számára az állam, a minisztérium, a felsőbb szerv megszab néhány alapvető feltételt, amelyet minden körülmények között teljesítenie kell, de amelyeken túl az üzemben, a vállalatnál az igazgatónak szabgd keze van. (Nagy taps.)

Az önköltség csökkentésének nálunk legfontosabb eszköze az anyaggal való takarékoskodás, a pazarlás megszüntetése. Erről is esett itt már szó, szeretném azonban én ezt a kérdést egy kicsit szélesebben felvetni. Ennek a kérdésnek jelentőségét világosan érzékelhetjük, ha tudjuk, hogy jelenleg iparunkban az összes termelési költségeknek közel 70 százaléka anyagköltség. 1952-ről 1953-ra — annak ellenére, hogy ugyanezen idő alatt, a bérek szintje lényegesen emelkedett, tehát az anyaghányadnak viszonylag a termelési költségben csökkenie kellett volna — az összes termelési értéken belül az anyagköltség 66.9 százalékról 68 százalékra, azaz 1.2 százalékkal emelkedett. Azt mondhatná valaki, mit jelent ez az 1.2 százalék? Majd meglátjuk mindjárt a továbbiakban. Az anyagtakarékosság rendkívüli jelentőségét mutatja, hogy 1953-ban — az előzetes számítások szerint — Magyarországon az anyagi-termelés ágaiban 66.6 milliárd forint értékű anyagot használnak fel, vagyis egyetlen ezrelék csökkenés a anyag fel- használásánál majdnem 70 millió ro- rint megtakarítást eredményezne. Egyetlen százalék megtakarítása pedig akkpra összeget, amelyből 7500 db kétszobás, összkomfortos lakást lehet építeni. Azzal tehát, hogy az anyaghányad termelésünkben 1953- ban 1952-höz képest 1.1 százalékkal emelkedett, mintegy 8001/ kétszobás, összkomfortos lakás megépítéséhez szükséges összeget dobtunk ki az ablakon. Ha az emelkedés helyett az anyaghányad csak ugyanennyivel, 1.2 százalékkal csökkent volna, ez anv- nyit jelentett volna, hogy 15—16 ezer lakással többet építhettünk volna a munkásosztály számára. Tme, elv- társak, ilyen módon függ össze pártunk általános politikája az önköltségcsökkentés, az anyagmegtakarítás kérdésével.

Az anyaggal való takarékosság rendkívül fontos minden ország, a szocializmust építő országok számára is. Különösen fontos azonban a mi országunk számára, mert a mi népgazdaságunkban felhasznált anyagok igen jelentős részét, külföldről hozzuk be, ami legtöbbször minden egyéb nehézségtől eltekintve, igen magas szállítási költségekkel is jár. Mi egyelőre külföldről hozzuk be a népgazdaságunk számára szükséges kohó- és öntödei koksznak mintegy 80 százalékát, a gyapot 95 százalékát, a gyapjú 70 százalékát, a nyersbőr 60—65 százalékát, a fenyő fűrészáru 75 százalékát, a nyersgumit teljes egészében, az alumínium kivételével a színes fémeket szinte teljes egészében. Ilyen körülmények között a legnagyobb gondot kellene és kell fordítanunk arra, hogy évről-évre kevesebb anyagot, használjunk fel azonos termelési feladat megvalósításához. Egyes területeken az elmúa években értünk is el eredményeket ezen a téren. Pl. a magas- és mély- építőiparban új módszereknek a bevezetésével jelentős mennyiségű faanyagot takarítottunk meg, ugysn- alkkor persze ugyanezekben az iparágakban tovább folyik más területeken a faanyag pocsekr.ás.a. Még nem ment át vérünkbe az anyaggal való takarékosság követelménye, gazdasági vezetőink, pártszervezeteink, szakszervezeteink és DlSZ-szer- vezeteink számára ez még nem alap - vető kérdés.

Eddig prémiumrendszerünk egye nesen ösztönöz arra, hogy minél tönb és ‘minél értékesebb anyagot használjanak fel a termelésben — bár

ez népgazdaságáig káros — de növeli a termelési értéket, tehát trr- maszerint »javítja« a tervteljesítést. Az egyik építési vállalatunknál egy elvtársnő, egy mérnök, észrevette azt, hogy a munkásokat az egyik építési munkahelyre két Tefu-teher- autó szállítja, holott, egy teherautóra kényelmesen ráférnének, és ezért .ie- rendelte az egyik teherautót. Emiatt szigorú feddést kapott a vállalat igazgatójától, mert az egy teherautó lerendelésével 40 ezer forinttal rontotta a vállalat termelési tervének teljesítését. Ez persze arra mutat, hogy komoly hiányosságok za-iusk ellenőrzési rendszerünkben. Mindezt számtalan más példával is lehetne bizonyítani.

Rendkívül nagymértékű nálunk a tüzelőanyagpazarlás, bár ezen a téren — a tüzelőanyag helyes felhasználása terén — az elmúlt egy-két évben értünk el bizonyos eredményeket. Azonban, elvtársak — még mindig az a helyzet, hogy nálunk évente helytelen, gondatlan tárolás miatt több mint 200 ezer tonna szén ég el anélkül, hogy egyáltalán kazánba, kályhába, vagy tüzelőberendezésbe kerülne. Ugyanakkor nem ritka eset, hogy tüzelőberendezéseinkből a szén 20—25 százaléka kikerül a salakhányóra. Vannak nálunk kitűnő kezdeményezések szén- és egyéb tüzelőanyagmegtakaritás- ra. Vannak kitűnő újítóink és nagyszerű újításaink, atnelyek beváltak, a baj az, hogy ezeket a módszereket és újításokat még nem terjesztettük el eléggé, nem tettülk őket általánossá.

Nagymértékű romlás mutatkozik az anyagfelhasználásnál, általában az önköltségnél a szénbányászatban. Egyidejűleg romlott a kitermelt szén minősége, kalóriaértéke. Természetesen mindez növeli az önköltséget. Feleslegesen nagyobb súlyt kell szállítani, a tüzelőberendezésekben gyengébb szén nem adja ki azt a hatásfokot, amelyet a számukra meghatározott, magasabb kalóriái ú szén adna ki.

Igen kedvezőtlenül befolyásolta és befolyásolja a termelés önköltségét a vas- és fémiparban az a mód, ahogyan ezeket az üzemeket fokozottabb mértékben bevontuk közszükségleti cikkek és mezőgazdasági gépek gyártásába. Magábavéve feltétlenül helyes, hogy ilyen üzemek is gyártsanak közszükségleti cikkeket, s ha kell, mezőgazdasági gépeket és feli szerelést is. Azonban előzetesen nem vizsgáltuk meg, hogy az adott cikk termelése melyik üzemben a legcélszerűbb és a leggazdaságosabb. A profilozásnál nem voltak tekintetteL az adott üzem felszerelésére, szakképzett kádereire, tapasztalatára.

Vegyünk egy olyan egyszerű terméket, ami minden magyar háztartásban körülbelül ott van: a legegyszerűbb palacsintasütőt. Ennek az átlagos termelési költsége iparunkban 3.71 forint. Ugyanezt a palacsintasütőt az RM Motorkerékpárgyár 7.80 forintért állítja elő, vagyis több mint kétszeres önköltséggel.

Az önköltséget s ezen beiül az anyagfelhasználást igen hátrányosan befolyásolja a selejt magas mértéke. Ennek jelentőségét mutatja, hogy egyedül a kohó- és gépipari minisztériumnál 1953-ban a selejtveszteség több mint 400 millió forint volt. De nem képeznek kivételt ebben a tekintetben a többi minisztériumok sem.

Az anyaghányad növekedésének, s ennek révén az önköltség kedvezőtlen alakulásának fő oka a laza anyaggazdálkodás, amelynek csupán egyik oldala a raktárak elégtelensége és nem helyes felhasználása. Bár ez rendkívül fontos, de ennél is súlyosabban esik latba az, hogy legtöbb vállalatunknál ha vannak is anyag- normák, ezeket nem tartják be, nem használják.

Hogy hová vezethet ez a felelőtlen tervezés az anyagfelhasználásnál, ezt szeretném a Lenin Kohászati Művek esetével bizonyítani. Előrebocsátom: nem a Lenin Kohászati Művek felelősségéről van szó! A kohó- és gépipari minisztérium megfelelő szervei az üzem részére az 1953- ra alkalmazott átlagos 130 százalékos fajlagos anyagfelhasználás helyett a kovácsolt acél előállításánál 1954- ben 156 százalékos fajlagos anyagfelhasználást terveztek. Ha ezt elfogadták volna, úgy ez ennél az egyetlen üzemnél azt jelentette volna, hogy 1954-ben csak ennél a munkafo- (Folytatás a 3. oldalon.)