Református Székely-Mikó Kollégium, Sepsiszentgyörgy, 1917

5

Pazar bőkezűséggel osztogatta kiváltságos lelkének mérhetetlen kincseit a templomok szószékéről, az iskola katedrájáról, könyvek, lapok, folyóiratok hasábjain. Alig huszonöt éves korában a budapesti ref. theológiai akadémia tanári székéből oktatja s neveli rendkívüli buzgósággal s ritka lelkiismeretességgel egyházának jövendő oszlopait. Már theologus korában megkezdi gazdag s értékes irodalmi munkásságát s folytatja szakadatlanul élete végéig. A mikor néhai Szász Domokos erdélyi ref. püspök hivó szózata ki- szólitja az ország fővárosában kifejtett sokoldalú, nagyarányú s áldásos működése köréből, hogy a kolozsvári ref. theologiai fakultás vezetését az ő avatott s kipróbált kezébe tegye le, itt a hit és tudás szentelt csarnokaiban tanításával s példaadásával uj életet teremt; békés, egyetértő s gyümölcsöző munka színhelyévé teszi s ezt a nehéz küzdelmek s áldozatok árán létesült intézetet nemes rendeltetéséhez méltó színvonalra emeli.

Amikor pedig az erdélyi ref. egyházkerület közgyűlése személyes kiválóságai, hivatásának eszményi felfogása, törekvéseinek, terveinek közismert céltudatossága alapján a püspöki méltóság betöltésére s a vele összekötött súlyos s nagy fontosságú feladatok megoldására egyhangú választással őt hívja el, prófétai ihlet szállja meg, igazi krisztusi szellem nyilatkozik meg ama kijelentésében, mely szerint ennek az egyházkerületnek egyszerű misszionáriusa akar lenni. „Menni akarok — úgymond — az én atyámfiai közül a legnagyobbaktól a legkisebbekig, hogy egymásnak hitét kölcsönösen erősítsük; én az ő hitükből merítsek, ők az enyémből vegyenek valamit, hogy e személyes, közvetetlen érintkezésből építhessünk lelki házat“.

Amit kijelentett, azt végrehajtotta ; a mit vallott, azt mindvégig híven gyakorolta. Az Úr megsegítő kegyelmével kilenc éven keresztül folytatta misszionáriusi hivatását bámulatos önmegtagadással, szívós kitartással, gyenge testét égő áldozatként emésztve el a szent buzgóság oltárán. Nem múlt el esztendő, hogy kerületének egy vagy több vidékét fel ne kereste volna; nincs egyház, nincs iskola, melyet meg ne látogatott volna. Mindenütt ott volt, hol bátorítani, biztatni, alkotni, Építeni kellett, ment mindenüvé, hogy a „reábizott evangéliummal megszentelje ezt a nemzetet“. Ismerte is őt kerületének apraja, nagyja, minden rendű s rangú tagja és fiúi bizalommal ragaszkodott hozzá. S méltán! Mert ő valóban atyánk volt; mindnyájunk szerető, megértő, jó atyja. Ha csüggedtünk, bátorított biztató szóval; ha bánkódtunk, megvigasztalt a hit erejével; ha szenvedtünk, megenyhitett az élet vizével.