Református Székely-Mikó Kollégium, Sepsiszentgyörgy, 1912
4 útjából s midőn az ő földi elmúlta felett csak nemrég kesergett szívünk ismét megtelik fájdalommal, szemeink könyekkel, — kihez mennénk, kihez mehetnénk máshoz, ha nem Tehozzád jó Atyánk, édes Istenünk, óh, hisz Te vagy a mi „erős várunk !“ Atyánk ! Te hasonlatosságodra, képedre teremtettél bennünket, a Te örökkévaló lényednek egy szikráját oltván belénk földnek gyermekeibe! Azt a szikrát, a mely aztán, mint fénylő világosság tárja fel az utat a föld porában utazó vándor előtt, mely egyedül Tehozzád vezet 1 Szikráját annak az élő hitnek, melynek bár gyökerei e földbe hajtanak, e földi életből táplálkoznak, hatalmas karjai átölelik az eget és Téged, óh Isten, Téged, óh örök Szeretet! És mégis, óh jó Atyánk, emberi gyarlóság, az uralkodásnak bűnös hajlama hányszor homályositották el rajtunk embereken a Te képedet 1 Önző, egyéni érdekek gyarló szolgálása hányszor igyekezett gonosz emberi kézzel oltogatni ki a szent tüzet, a szent lélek tüzét, a hitnek tüzét, állítván Isten és mi közénk gyönge embernek homályos bölcsességeit. Te adtál jó Atyánk prófétákat és az ember meg nem becsülte azokat, elküldéd a Te szent fiadat és őt be nem vevék, vagy ha bevevék is, meg nem becsülték, nem követték. Hangzott a mi Urunk Jézus Krisztus szava: „Én vagyok a világnak ama világossága ! A ki én utánnam jön, az nem jár sötétségben 1“ és az ember mégis inkább hallgatott a testiség szavára, engedett a „bűn törvényének“. Te Istenünk lelki szabadságra hívtál el, Fiad által „fiákká és örökösökké“ tettél lelki országodban és az ember mégis inkább hordozta a lelki szolgaságnak súlyos bilincseit. Bizony nagy a Te kegyelmed óh Urunk, végeden a Te szereteted szent Istenünk, ki megáldottad az embert mindennel, mi őt igazán nagygyá teheti, felmagasztalhatja, mi ezt a maroknyi port égbe emelheti, mi az ember szivét boldoggá teheti, törekvéseiben, életcélja elérésében megsegítheti. Megáldottad őt az értelem világosságával, hogy lássa az erény és bűn útait, lássa az erénynek áldásait, bűnnek pusztító átkait, lássa az eget, hová amaz vezet és az égető tüzet, melyben emez megemészt. Megáldottad őt az akarat szabadságával, hogy emberi méltóságához illendő módon választhassa meg életének útait, cselekvésének eszközeit. És az embert, kit ennyi ajándékoddal ingyen kegyelmedből körül vevéd, akkor sem hagytad magára, mikor az elhomályositá önmagán a Te képedet s a világosságot, melyet szent fiad evan- gyéliumában értelme számára felgyújtál, a véka alá rejté, midőn
