Református Székely-Mikó Kollégium, Sepsiszentgyörgy, 1911

I.

Báró Bánffy Dezső egyházkerületi főgondnok emlékezete.

Irta és a Székely Mikó-Kollégiumnak báró Bánffy Dezső emlékezetére október 31-én rendezett ünnepélyén felolvasta Sz. Szász Béla vallástanár.

Mélyen tisztelt ünneplő közönség!

Nemes ifjúság 1

Van-e halandó, kit mindennapi, szakadatlan küzdelmeiben, — ha pillanatra is — de megállásra, magába szállásra ne késztetne, mikor évente születésének fordulójához ér ? Sebesen röppenő tekintettel néz végig élte folyásán, eredményein, miket az egymástól egyre távolodó két határkő között megért; majd a múlt emlékein megtisztult, megnemesbíilt szívvel veszi fel újra rövid megszakításra letett keresztjeit, hogy újult erővel, hűséggel hordozza őket uj utakon tovább, tovább.

Valami ilyenforma érzés ereszkedik lelkünkre nekünk: protestánsoknak, valahányszor a reformáció születésnapja ránk köszönt. Megindultan fordítjuk vissza szemeinket annak fényövezte hajnalára, mérjük meg a sok emberöltőt meghaladott tért, mit maga mögött hagyott s mindenek felett: áldjuk az Istent a gyümölcsökért, miket gyümölcsözött. E szent napon újra és újra megelevenednek a nemes eszme első hősei, a kiknek bensőjében az Úrnak lelke olyan volt, mint a próféta „csontjaiba rekesztett égő tűz,“ hogy hordozván, nem hordozhatták azt, tettekben tört ki belőlük. Mint a messze ködéből égnek emelkedő templomtorony, úgy magaslik elénk ama három nagynak szentesült alakja. Az érzésekben oly gazdag wittenbergi prédikátor, ki hosszú tusakodásban nőtt benső törvénye ösztönzésére szegzi ki a vártemplom ajtajára világrenditő tételeit. A kristálytiszta látású, mély elméjű zürichi pap, ki vére hullásával pecsételi meg hithüségét. A testet öltött vasakarat: Genf reformátora, ki inkább a hontalanság, a száműzetés kenyerét eszi, hogy-