Református Székely-Mikó Kollégium, Sepsiszentgyörgy, 1904
10 Az ifjú sötét sírját leli a habokban ; mert ha az ember túllépi a kört, melyet az istenség vont köréje, ha beleny i avatatlan kézzel az isteni jogokba, akkor próbára teszi az istenséget s fölidézi maga ellen bosszúját. Ezt az eszmét szemlélteti e költemény, mit a költő igy fejez ki: S ne kisértse az ember az isteneket És soh’se kívánja felfödni a titkot, Mit mennyei jóság iszonyba borított. A Kesztyűben is nevezetes erkölcsi tételt állit fel és bizonyít be Schiller: Életét föláldozni ott, hol a szerelem, az igazi szerelem parancsolja ezt, a lovagias, fenkölt gondolkozásu ifjú jogos tette — de hol a férfiú s lovag szerelmét hitvány szívtelenséggel a hiúság, a szeszély teszi próbára, ott a férfiú s lovag méltósága parancsolja ugyan a próba megállását, de egyúttal azt is, hogy a méltatlan iránt való nemes érzelmeit szivéből kitépje s őt megvesse. Kunigunda ily silány hiúságból teszi próbára lovagját s ezért bűnhődik: Ekkor az erkélyszélről Egy kesztyű esik le gyönge kézből, S ott feküdött A tigris és oroszlán között. S Délorges lovagnak tréfálva mond Ily szókat hölgye, a szép Kunigond: „Lovag, ha szerelme oly hő s tiszta, Mint annyi Ízben esküvé, Szálljon le s hozza a kesztyűt vissza 1 Feláll a levente, siet lefelé, Odamegy a porond közepére, Léptét nyugodtan mérve S hol a szörnyek ziháltak együtt, Merész fogással fölvette a kesztyűt. A diadalmasan visszatérő lovagot kegyesen fogadja hölgye. Szeméből édes ígéret csordul. De a lovag sarkon fordul, A kesztyűt szeme közé dobja: „Nem kérek hölgy a jutalomból!“ S ott hagyja nyomba.
