Református Székely-Mikó Kollégium, Sepsiszentgyörgy, 1881
13 b i r ő mellett fellép a büntető történeti r ó, ki a lángész cimili székébe ülve ítéletre vonja szörnytetteik elkövetéséért a császárokat, kiknek uralkodásuk egy átkos nagy tévedés vala! — A kegyetlen Domitianus Tacitust száműzi, s c tekintetben Domitianus magához következetes; mert oly emberek, mint Tacitus is, gyűlöletesek szoktak lenni a népszabadságot tipró zsarnok uralkodók előtt! — Tacitus irályának bélyegét a császárság homlokára siité, s e bélyeg századok óta is épen áll. A sebet a kellő- helyen vágja ki, s az mély forradást hagy maga után. Mig Juvenalis, az omnipotens költő, sokfelé terjeszkedik, sokfelé aprózza magát; leereszkedik, hogy annál jobban felemelkedjék; száz csapást mér jobbra és balra: a törvényekre, az erkölcsökre, az alacsony büszkeségre, a nyomorult verselésre, az ürcsfejüségre, a tunyaságra, a császárokra, a népre, és mindenkire; pusztít, mint a jégeső; sújt, mint a korbácsütés: addig Tacitus az izzó bélyegző-vas pörkölő ereje — mint Hugó Viktor találván jelemzé.*) 2. Az elmondottak után, azt hiszem, a mélyen tisztelt hallgatók türelmetlcnkedése nélkül eléggé megoldottam abbeli kitűzött czélomat, hogy kimutassam: minő tényezők közrehatásával kik fejlesztették ki a római irodalmat a classieitas eddig sehol utói nem ért mértékéig. Hátra van ebből kifolyólag, hogy megfeleljünk ama jöhető kérdésre: befoly-e hát a latin classicus irodalom a müveit népek mai szellemi életére, és hogy ennélfogva van-e és minő szerepe van a latin irodalom tanításának a gymnasiumi középiskolákban? E kérdés megoldásánál annyival rövidebb lehetek, a mennyiben e kérdéshez már a fennebbiekben is hozzájárultam egygyel s mással. Éppen azért a fennebbi eszme-kör középpontja körül csoportosuló gondolat menetet megragadva fussunk lelki szemeinkkel végig azon egyes, a szellem világában teremtő individualitásoknak belvilágán, kikről a latin műremek-irodalom terén megemlékeztünk. S ügy találjuk, hogy csakugyan igaza van az eszmék nagy emberének, az imént hivatkozott Hugo Viktornak, midőn ő a teremtő nagyszellemek feletti elmefuttatásában, többek közt, ezeket mondja: „Vannak emberek, kik az Oczeánhoz hasonlítanak ; kiknek lelkűkben lakoznak mindazok, mik egy Oczeán sajátságai, *) Lásd idézett műve VIII. 73—78 1.
