Református Székely-Mikó Kollégium, Sepsiszentgyörgy, 1881

12

aMetamorphoses (Átváltozások) ez. e 1 s Ő r e g é n y e a római irodalomnak, melyben személyek átalakulásai fordulnak elő a világ kezdetétől J. Caesar csillaggá változásáig, s melyben éppen ennélfogva a mythologiai világ ismereteinek bő forrása buzog fel, a költő sajátságos versalkotásával s az egyes bitregéknek mesteri összeszövésével, úgy bogy méltán volt mindezideig kedvelt olvasmánya a klassikusok barátjainak és az iskoláknak egyformán.

Mellőzve Ovidius további méltatását, valamint a lantos költészet e korbeli művelőit: Catullust, Propertiust s a mi irodalmunkba Dr. Csengeri Jánostól éppen most átültetett T i b u 11 u s t, hadd rekeszszem be Tacitussal a latin classicus irodalom végpontját, ki P e r s i u s, S e n e c a és a két P 1 i n i u s után killömben is jóformán bezárja egy, a hanyatló korban sírja felé siető dicső nemzet halhatatlan irodalmát. Tacitusról szólva azonban, vele párhuzamban tulfelől megemlékszem az egy időben élt s kora leggenialisabbszatíra-írójáról, Juvenalisról is (42—122.)

Tacitus (54—116), a rómaiak legnagyobb történetirója, jellem, műveltség s világnézlet tekintetében úgy tűnik fel, mint a kihalt dicső köztársaság nemzetségének egyetlen még élő tagja, vagy mint egy szétrombolt épület utolsó, erős oszlopa a császárságnak zsarnoki és tehetetlen hatalmával párosult erkölcstelensége és mély sülyedése közepette, mely korszakot ő oly mély emberismerettel, nyíltsággal és művészi tökélylyel ad elő Annaleseiben és Históriáiban, azonkívül, hogy neki köszönhetjük J. Caesar rövidke, hézagos ismertetése után az akkori Németország, jobban mondva, Hennáiba felőli első tudósításokat, azon nyílt szándékkal Írván ezeket, hogy korának elsatnyult iradéka — látván az erötelyes germán népnek romlatlan erkölcsét, edző életmódját és a szokások által szentesített nemzeti intézményét — mintegy tükörben ismerje fel saját gyengeségeit, hibáit s iparkodjék azokat jóvá tenni. De már minden késő: a régi római szellem halálküzdelmet viv a folyton terjedő romlással, s Tacitus ez állapotnak csak kifejezője, de nem egyszersmind meg gátlója müveiben. Hanem azért a rohanó ár ellenében ő folyton küzködik, s nem szűnik meg a szabadságot hangoztatni, mely nála is, éppen mint Juvenalisnál „hússá és vérré“ változott, hogy haláluk után a halotti lepel legyen a zsarnokok előtt meg-megjelenő í’ettenetes Ítélet tógája! Egy egész nemzet fenkölt lelke él e g y e m herben, ki nem más, mint Juvenalis, ki ismét megjelenik Tacitusban is ! Az e 1 i t é 1 ő törvény-