Evangélikus lic. főgimnázium, Selmecbánya, 1904
18 nyitjuk előttetek az utat, de a kincsért magatoknak kell fáradnotok. A mi lelkünk szárnyain fölemelünk titeket a föld alacsony rögétől, föl, hogy lássátok mily magasan repül a tudomány géniusza, jobbjában tartva a nemes lelki eledelt tartalmazó edényt. Legyen a ti ifjú lelketek, mint líceumunk címere mutatja, sebesszámvú turulmadár, mely fölrepül a géniuszig, hogy étkéből elvegye a maga részét. S ha lankadna a szárny, ha erőtök cserben hagyni készülne s ti már lemondanátok amaz étekről, — óh akkor támasszon visszahangot kebletekben nemzeti prófétánk ihletett szava, midőn Isten akaratát közli velünk, mondván: Küzdj és bízva bízzál! Ha mást reméltél és mást találsz, ha eszmei magaslatodról le akarna húzni a csábító lemondás, ne engedj a kisértőnek, hanem küzdj és bízva bízzál, hogy ami eszménnyel megtelt a kebeled, az nem lehet csalóka délibáb, tűnő szivárvány, hanem testet kell öltenie annak. Mert ha nem volna igaz e gondolat, úgy nem lett volna soha nagy ember széles e világon és ha nem volnának nagy emberek, úgy hiú beszéd volna szólani nemzetek nagyságáról, a civilizáció hódításáról, a jó diadaláról. Pedig erről nem szabad lemondanunk, mert sírunkat ásnók meg vele; nem szabad kicsinyhitűén keresztbe fonni karjainkat, mikor azok cselekvésre, küzdelemre teremtvék; nem szabad elfojtani a szív lélekzetét, a reménységet, mely bízni tud ott is egy szebb, dicsőbb jövőben, hol a gondolkozó ész már hitvány mankónak se jó, hogy egyik göröngyről a másikra segítsen. Nemes ifjúság, nemzetemnek ifjú gesztje, küzdj és bízva bízzál, töltsd be szent hivatásodat! Szorítsd magadhoz testvéri öleléssel eszményeinket. Leheld magadba lelkünket, hogy nemzeti nyelvünk ne legyen űzőbe vett királyi vad. szabadságimánk ne legyen kiáltó szó a néma pusztaságban, lobogónk igéit ne moshassa el durva kéz szivetekből. Óh magyar ifjúság amiért a magyar nemzet a jelenben megujra síkra száll, az nem mesterségesen felidézett ábránd, hanem történelmi valóság. E gondolat vonja be glóriával kibontott zászlónkat, mely emlékeztessen honfiúi kötelességtekre, amíg csak átlépitek líceumunk küszöbét, de tartsa kötve lelketeket akkor is, ha búcsút mondtok e falaknak, mint a madárfiók elhagyván a fészket, melyben felnevekedett; buzogjon érte szivetek mindég és mindenütt, mígnem koporsótokra tompán húll le a sír göröngye.-----------
