Evangélikus lic. főgimnázium, Selmecbánya, 1904
19 Elmúlni elmúlunk, a legerősebb is kidől a sorból. A vihartépte ág elszárad és a fiatal hajtásra is ugyanez a sors vár. Az enyészet e szomorú törvénye körül lengi akkor-akkor a leghivőbb kebel reményét is, hogy hideg ajkával elfagyassza azt. Nemzetünk egére, melyet beragyogott lángsugaraival igazságunknak napja, ráborulhat lomha felhők sötétje és félve dobban meg szivünk: lelkesedésünk tündöklő csillagát elnyelheti vigasztalatlan éj és titkolt fájdalmunk remegő sóhajtásba fúl; büszke önérzetünket összezúzhatja idegen hatalom kegyetlensége s mint törött cserépdarabokat széjjelhányhatja a porba és mi vérbe kevert könnyel megsiratjuk mindazt, mi legszentebb volt előttünk. És nékünk mégsem szabad kétségbe esnünk, bár lelkünk összetörni látszanék is a balsors súlya alatt; és nekünk mégsem szabad gyáván lemondanunk, bár szivünkből kialudni készülne az utolsó biztató szikra is. Ha már eleddig is annyi vihar zúgott el felettünk és mégis — megfogyva bár, — de törve nem, él nemzet e hazán, reánk terhülhet-e olyan átoksúly, mely végkép leszoríthatná eszményeinket, hogy az soha többé föl ne viruljon ? Jöhet-e »A nagyszerű halál, Hol a temetkezés fölött Egy ország vérben áll. S a sírt, hol nemzet sülyed el, Népek veszik körül, S az ember millióinak Szemében gyászköny ül« ? Ilyenkor érzem, — de nem érzet ez, hanem lángtűz borítja el egész valómat, elfojthatatlan erővel, orkánt túlharsogva fölzúg hitem, reményem, egyházam diadalmas harsonája: Erős vár a mi Istenünk! Erős vár, mely megvéd mindenkit, ki sáncain belül áll; erős vár, mely meg nem dől soha és rendületlenül áll, bár ég és föld összeomlik is! A múltban, midőn egyházunk Lázárként mezítelenkedett és Pilátus szolgái arcul csapdosák, mint egykor Krisztus urunkat, a magyar alkotmány védői megvédték egyházunkat. De ha e nemzet igaz törekvései ellen föltámad a pokol minden hatalmassága, miként védője volt, úgy védője lesz mindenha az a 2*
