Evangélikus lyceum, Selmecbánya, 1900
Az a »tintás«tanár kardot fogni sem félt, S tanszékébe állva Hívta tanítványit a szent szabadságért Csatába, halálba. Közrendű szüléktől, nem magyaros névvel, S milyen magyar lettél. Hányat! — hivalkodót ősi nemzetséggel Megszégyenítettél. Selmeczi iskolánk a magyarság vára Lett a te kezedben. A nemzeti zászlót te tűzted ormára S hagytad ott védetten. Szerény a tanári tóga, mit viseltél, Szárnyai porosak. Oh! de mily magasztos ez állás, mily szent czél S melyik áldásosabb? Tanult nemzedéket adni a hazának, Lelket nemesítni Nem több-é, mint lenni fényes katonának S népeket veszítni? Dús gazdag ember lett a szegény tanárból, Hangya szorgalommal, Itt hagyhatott volna, s megélt volna már jól, Teljes nyugalommal. De nem ültetett fát, hogy csak maga élje, S pihenjen alatta. Tudása gyümölcsét köztünk szórta széjjel Földjét közre hagyta. Emléket emeltünk, nagy hálánk jeléül, Időt állót neked. Tanítványid közt bár anélkül sem évül, A te jó emléked. Megőrzi azt bennünk minden kőnél jobban, A mit értünk tettél, Mégis e jel láttán érző szivünk dobban Mint a feszületnél. Nyugodj hát sírodban a nagy ébredésig! Nem éltél hiába! Földi érdemeid az égben bevésik A főkönyv lapjára De szellemed éljen köztünk s nem nyughatván Taníts tovább kérünk S hogy el ne merüljünk a lét forgatagján Légy mindig vezérünk!
