Evangélikus lyceum, Selmecbánya, 1899
dályozás: alig lehet megítélni«. De azért örül, hogy a külöm- böző irányok hivei vetekedésre kelnek s védik álláspontjukat »mert az efféle értelmeknek összeütődéséből az igazságnak fényes szikrája pattan ki, mely egyebeknek is világot gyújt.« S e vitatkozásoknak szerinte nem is lesz vége mindaddig, mig nincs egy jó magyar nyelvkönyv (grammatika), »mely nyelvünk tulajdonságait nyilván előadván, azon fundamentomra épített versírásunk útját és módját is mind kivilágosítva s egyengetve rajzolná.« Földinek ez a kijelentése nemcsak annyiban fontos, hogy egy jó magyar nyelvtan mellett szót emel, hanem az ő prosodiája szempontjából is, mely az idegen nemzetek verseléséből csak annyit fogad el, a mennyit a magyar nyelv szellemével és természetével megegyeztethetőnek tart. Ez az elv vezérli őt mindig verselésében s ezért Ítéli el a görögöt és latint majdnem mindenben szorosan követő Rajnist. Három nemét külömbözteti meg a verselésnek. Minden versnek szülő anyja a gyönyörűség. Az emberek bizonyos szabály szerint történő mozgásokban, a tánczban és a zenében élvezetet lelve s észrevéve ezekben a gyönyörködtető rhythmust, ezt alkalmazták a beszédre is. Innen ered a hosszú és rövid szótagok váltakozása, melyeket azután külömböző csoportokban állítva egymás mellé, külömböző versfajokat alkottak. Ez az eredete szerinte az antik verselésnek. Nézetét é tekintetben sokkal helyesebben fejezte ki Horváth Ádám, ki Földi felszólalására felelve,1 megengedi, hogy a versek szülője a gyönyörűség ugyan, mint Földi állítja, de azt véli, hogy a vers közvetlenül az éneklésből ered. Mikor az emberek a nótákra már értelmes szavakat kezdtek alkalmazni, kénytelenek voltak a hosszú vagy rövid hangokra hasonló szótagokat ejteni. így tehát a görög és a római versek nem egyebek, mint az akkor szokásban volt dallamokra költött énekek.1 2 Földinek az Ítélete eszerint nem esik igen távol a Horváthétól, a mennyiben ő a tánczban és zenében nyilvánuló rhythmikus mozgást tartja az eredő oknak, ép úgy, mint Horváth az ének rhythmusát s ennek alapján mondja Toldy Földiről, hogy »az 1 Magyar Músa. 1787. 42—45. sz. 2 Ezért jelzik a régi költők mindig »ének« szóval a költészetet: Arma virumque cano . . . MíjVtV aetSs 0£a . . .
