Evangélikus lyceum, Selmecbánya, 1897
23 királyunk. Rokon az ő lelke a vallási türelmesség nagy bajnokáéval, s azért emel neki szobrot. Végiggondolva még egyszer a szeptember 25-iki nagy eseményt, felmerül bennünk az a kérdés, hogyan hálálhatjuk meg Ő Felsége gazdag ajándékát. Hűséggel? Hazaszeretettel? De hisz ezek kötelességek. Kötelességeink teljesítése által pedig nem róhatjuk le a ránk halmozott kegyet. Felséges Urunk maga nyújtja a visszonzás módját. A legkegyelmesebb leiratban nincs említve egy király sem- Tegyünk tehát fogadalmat, hogy csekély erőnkhöz képest mi is azon leszünk, hogy fővárosunk minél rövidebb idő alatt fel- ékesíttessék minden jeles királyunk szobrával. Csak egygyel teszünk kivételt. Mert arra kérjük a Mindenhatót: ne engedje, hogy ezen királyunknak is hamar állíthassunk emléket, hanem ellenkezőleg, intézze az ő bölcs végzését úgy, hogy a legalkotmányosabb magyar király még soká, soká éljen! Igen tisztelt tanártársaim! Kedves tanulóifjúság! Harcz és küzdelem az élet; az egyes élete épp úgy, mint a népeké. De másrészt élet volna-e az élet, ha harcz és küzdelemből nem állana ? Hisz ez az alapja minden haladásnak, s így csak ennek segítségével közelíthetjük meg a végczélt: a végtelen haladást. Csak az a sajnos, hogy ez az életet jelentő harcz sokszor sok életbe kerül. A végczél érdekében sok egyesnek, sok népnek el kell hullania. De a kik megmaradnak, annál inkább magasan lobogtatják a tovafejlődés zászlaját. Ilyen megmaradt, a haladás zászlaját lobogtató nép a mi népünk is. Harcz és küzdelem tartotta ugyan fenn; azonban, midőn humánus érzületünk fellázad minden olyan harcz ellen, mely
