Evangélikus lyceum, Selmecbánya, 1897
11 Romhányban N földbirtokos, négyes fogatára mutatva, mosolyogva mondta: kivánom, legyen magának is ilyen. Miért ne lehetne, gondoltam magamban. íme, nekem már van, neki már nincs.« A nemzet ellen elkövetett megbocsáthatatlan bűnnek tartotta a magyar nemesek tékozlását. 1891-ben nagy csapás érte a csabai népbank bukásával. Sok részvénye és betéte volt neki, sok a lyceumnak és a kerületi gyámolónak. A bukás megrendítette, de igazi vallásos megnyugvással viselte a csapást. Első gondja volt, hogy a lyceum és a kerületi gyámoló veszteségét pótolja, meg is tette, amikor a port is elveszítvén, birtokának egy részét eladta. Amidőn félszázados tanárkodásának évfordulóján az oskolai tanács nevében, minden külső tüntetés nélkül üdvözöltük, többi között ezt mondta: »nagyon örülök, hogy nagy birtokom életmódomnak megváltoztatására el nem ragadott; nehezebben viselném a veszteséget, most csak az bánt, hogy kevesebb jót tehetek.« Csodálatos puritán jellem! Kezei között a tőkék, mintha földből nőttek volna, úgy gyarapodtak. 1863-ben Székács József superintendens jött Sel- meczbánvára. Kachelmann Károly felügyelőnél, a superintendens, az ő tiszteletére adott vacsoránál, szokása szerint, hogy a vendégek ingyen ne lakmározzanak, gyűjtést indított; 13 frt volt az eredmény. »Legyen ez a lyceumi tanárok nyugdíjalapjának a kezdete« e szavakkal adta át az összeget Breznyiknek. 1894-ben harminczezer forint volt a tanári nyugdíjalap tőkéje. Ez, és csakis ez tette lehetővé azt, hogy a lyceumi tanári kar minden baj és nehézség nélkül beléphetett az országos tanári nyugdíjkötelékbe. E tőke kamataiból fizettük és fizetjük a »párt- fogóság járuléka« czímén köteles évi járandóságot. Az egyházi fentartö pártfogóság nem lett volna képes a terhet magára vállalni; e tőke nélkül a lyceumra nézve megoldhatatlan lett volna a nyugdíj kérdése. És Breznyik János volt az első, aki 1500 forinttal lépett nyugalomba. »Amikor dolgoztam, akkor adtak ezer forintot, most, amikor semmit sem dolgozom, adnak ezerötszázat.« Igénybe vette a kerületi gyámolóból is a neki járó száz forintnyi évi segélyt. »Igénybe veszem, mert jogom van hozzá, —- írja a püspöknek — azért, hogy ott, ahol még reám szorulnak, jót tehessek.«
