Kir. kath. nagygymnasium, Selmecbánya, 1886
8 Ha az előadó tudományos kérdést fejteget,, támaszkodjék a tudomány megdönthetetlen igazságaira; ha történetet beszél el, a tiszta valóság egymásutánja lebegjen szemei előtt; ha a szónok érdemet magasztal, vagy támad, legyen igazságos; ha jogot véd, sugallja szavait a jog szentsége. Hogy ez nem mindig igy van, ez egyrészt gyarló emberi természetünkön múlik, másrészt a traditióból származik. Kibújni valamely kellemetlen ügy alól, elnyerni avagy megtartani a hatalmat, hízelegni, hogy annak fejében nekünk is jusson valami, ezek és ezekhez hasonlók már sok embert tettek hamis szónokká, sok jót eredményeztek ugyan az egyeseknek, de annál több rosszat a társadalomnak. Hogy a traditio, a hagyomány hamis szónokokat nevel, és pedig rendszeresen még most is, azt az alábbiakban fogjuk beigazolni. A szónoklat kellékeit már a legrégibb időkben e háromba foglalták össze: bizonyítás, megindítás és rábírás. A bizonyítás a valóság megállapításán fárad s az értelemhez szól; a megindítás a szívre hat; a rábírás az akarati elhatározást czélozza. Ezen három követelmény a Kr. előtti 5-ik századtól kezdve egész napjainkig, mint lényeges kellék szerepel a szónoklattani könyvekben. Ehetorikáink külön fejezetekben akarnak arra megtanítani, miként kell a szívre hatni, miként az indulatokra. Megmondják, hogy hatni kell a phantásiára, hogy az élénk képek, a sententiosus majd körmondatos előadás, a beszédben nyilatkozó pathos, az erős indulatok tárgyszerű festése igen fontos a megindításra. Kérdés, van-e minderre az igazságnak szüksége ? Az igazságnak mindenek előtt való tényekre van szüksége, a belátást az indulatok csak elhomályosítják. Kell-e megindítani ott, a hol valamit észokok, igaz tények alapján beláttunk, és a mit igy be nem láttunk, helyes-e ott az ingadozó és még meg nem állapodott ítéletet, talán félre vezető elemek által elhomályosítani s a felkeltett phantasiára bízni azt, a mihez belátásunk nem elegendő? De a traditio másra is megtanított s ez: útmutatás arra, miként kell valamely ügy gyengéjét szép szavakkal takargatni. Kitűnő példáink vannak erre a görögöknél és a rómaiaknál. A még most is bámult és mintaképül feltüntetett Cicero beszédeinek olvasásánál inkább a phantasia képei, a szép csengésű körmondatok, az ügyes elmefuttatás lepnek meg, mint az igazság meggyőző ereje. Könnyen enged minden benyomásnak, s azért Ítéleteiben nem következetes. Épen azért mondja róla
