Kir. kath. nagygymnasium, Selmecbánya, 1886
7 azokat az arczvonalakat, azokat a síkokat, a melyek lényegesek. A jó megfigyelő egyszer nézi meg a képet s felfedezi épen azokat a vonalakat és síkokat, melyeket más, egyáltalában nem fog felfedezni. Innen van, hogy ugyanazt a tárgyat a különböző emberek különbözőképen látják. Az egyik olyan dolgokat lel rajta, a mire más csak rávezetés, megmutatás által jut. A mint festő és rajzoló csak az lehet, a ki a tárgyak formáját, színét, térbeli viszonyait élesen tudja megfigyelni, a mint szobrász csak az lehet, a ki alakot és plastikát jól tud megfigyelni, s a mint zenész csak abból lesz, a ki a hang képek különféleségét jól megfigyeli; úgy okosan gondolkodó, gondolatait megfelelően előadó csak az lesz, a ki a tárgyakról és azok viszonyairól magának helyes képeket szerez. A jó megfigyelés rendkívüli fontosságát csak a legújabb időben kezdik kellőleg méltányolni. Belátták különösen a német paedagogusok, hogy a jó megfigyelés által származott tiszta kép az ember fejlődésére igen nagy befolyással van. Tudva levő dolog, hogy a tárgyak viszonya, illetve ezen viszonynak felfogása alkotja Ítéleteinket. Ha a viszony felfogása helyes, helyes az ítélet, helyes ítéletekből helyes következtetések származnak. Miután pedig egész gondolkodásunk csupa Ítélet és következtetés, miután minden cselekvésünk, gondolkodásunknak is eredménye, igen világos, hogy a jó megfigyelés az a fa, melyen a jó gondolat terem. Az embernek az élet minden körülményei között csak is olyan gondolatokra van szüksége, melyek a tárgyak való viszonyát ábrázolják, tehát az igazságra. Az igazság keresése, kimondása az előadónak első aranyszabálya. Minden egyéb tekintet csak másodrendű. Hogy ez aranyszabályt megtarthassuk, kettőre van szükségünk, az igazságra magára és annak nyílt, őszinte bevallására. Ez utóbbi egyenesen jellemünkkel van összefüggésben s hogy a felismert igazat nyíltan kimondani, nem könnyű feladat, azt a mindennapi élet eléggé bizonyítja. Az, a mit Goethe a lángészre mondott hogy: „Az első és utolsó, a mit a lángésztől megkívánunk, hogy igazságos legyen“ még inkább áll a szónokra. A midőn a szónok az igazságot takargatja, hogy a nem igaz ügyet védelmezze, az bűn az emberi társadalom ellen, melynek fel- világositójaul tolja fel magát; nem más ez mint a csalásnak egyik neme. A szónok mindig bizonyos többséghez szól s igy a hiba is, melyet elkövet, sokszorozódik.
