Kir. kath. nagygymnasium, Selmecbánya, 1880

13

melyet Mesmerismusnak vagy Electrobiologiának, vagy állati delejességnek is neveznek. A delejes álmot a legújabb időkig szédelgésnek, mesének tartották, mig azt a lelki betegségek egyik legkiválóbb ismerője, a hires agyfiziolog dr. Maudsley, élettanilag meg nem magyarázta. A kísérlet tárgyául szolgáló egyén (medium) rövid idő alatt a delejezőnelc simításai és szorításai folytán az önkívület egy nemébe esik, melyben a szellem rendes működése szünetel, a gondolkodás és az akarat elvesztik uralmukat, s az illető teljesen a dele- jező akaratának tehetetlen szolgája lesz. Csak azt érzi, csak azt gondolja és teszi, a mit a delejező akar. Mindenről megfeledkezik, nem álmodik és mégis él. „A magnetizált egyén, írja Maudsley, akár hogy is erőlködik, nem képes lábát vagy kezét megmozdítani se, ha a delejező azt állítja, hogy arra nem képes. Természetesen azért, mert nincs meg benne a tudat, hogy azt tenni képes. A delejes álomba ringatott egészen elfelejti, vagy egészen összetéveszti a személyeket és neveket — a saját személyét és nevét sem véve ki — egy szóval nincsen olyan képtelenség melyre őt a delejező, mint valami gépet ne kényszeríthetné. Ha az idegrendszert bizonyos irányban túlfeszített módon hozzuk működésbe, nem csak rendes működése, de fogékonysága is megszűnik.“ Nagy szellemi munka s erős figyelemnél mindenről megfeledkezünk mi körülöttünk történik. Kant nagy gondolkozása közben, testi fájdalmairól is megfeledkezett. „Mind ez, írja tovább, igen természetes. Az agyműködés egyoldalú túlfeszí- tése tényleg bebizonyított, de eddig még anyagi okaira nézve fel nem derített akadállyá válik az ideg központok közti közlekedés rendes folyamában, mi által azok rendszeres fizologiai összmüködése megzavartatván, az agy általános tevékenysége egy időre kisebb vagy nagyobb mértékben megbéníttatik.“

Legnevezetesebb az emlékező tehetségnél, az úgynevezett képzettársulás (associatio idearum). Az egyik képzet ugyanis visszaidézi azon képzetet, mellyel már azelőtt valamely viszonyban állott. így a hasonló képzetek visszaidézik egymást. Valakinek arczképe pl. mindig az illetőt magát juttatja eszünkbe, a kit a kép ábrázol. Ha pl. hallunk oly eseményt elbeszélni, a milyet magunk is átéltünk, azonnal a mi élmé-