Kir. kath. nagygymnasium, Selmecbánya, 1879
19 — indulatokkal, a fön séges hatását teszi ránk. Erősebb indulatok jellemzetesebb kifejezésére való törekvés a költőt is föloldja a verselés szigorú szabályai alól. Egy Petur indulatos kifakadásait, egy Bánk kétségbe esett tépelődéseit sima iámbusok aligha fejeznék ki. Még szabadabb itt a prózairó, ámbár neki erre ritkán van alkalma, mivel az ő tárgyát inkább az ész művei, mint a szenvedély rajza képezik. Ha, mint regény- vagy történetiró, szenvedélyt fest is, sose adja azt annyi közvetlenséggel, mint pl. a drámairó. A prózát a vers szabályszerű, ritmikus menete egyhangúvá tenné. Talán ez oka, hogy a költők, kik a verselés egyforma lüktetéseihez szoktak, ritkán jó prózairók. Aranynak prózáját a világos, átlátszó gondolat- menet s nem azon tulajdonságai teszik kellemessé, melyek költészetét oly magasra emelik. A próza ritmusát numerozitásnak szokás nevezni, mely nem egyéb, mint a mondatok bizonyos egvensúl ya. Yégelemzésiben ez is a párosság törvényére vihető vissza, mint a ritmus, de ennek szigorú szabályszerűsége helyébe azt a követelményt helyezi, hogy a mondatok lendületessége a gondolatok emelkedése szerint alakuljon. Legszebb stílus az, mely a gondolatok hű képét adja. Komoly, méltóságos tárgyhoz inkább illik vontatot- tabb mondatszerkezet. A költő is más versnemet használ, ha eposzt, mást, ha lírát ír. A görög és római költő hexameterekben irta eposzait, de visszatetszettek volna ily mértékben az anakreoni dalok. A magyar alexandrin epikus költő tolla alatt remek, lírikus azonban nem sokra menne vele. Mi ennek oka? Alig lehet más, mint az a harmonia, mely a gondolat és annak nyilvánulata közt szükségképi. IV. Említettem, hogy a prózá numerozitása csak szabadabb alakja a versben nyilatkozó ritmusnak. Mindkettő az Írott művek csontvázát képezi. Valamint a test e váz nélkül alaktalan tömeg lenne, mely a szépség legkisebb nyomát sem mutatná föl: úgy a ritmus vagy numerozitás nélkül a legelragadóbb gondolat is elvesztené báját, elvesztené azt az elevenséget, mely a kedélyt és az elmét fogékonyságra ébreszti. Ki kell tehát magunkban fejleszteni azt a képességet, mely által gondolatainkat mintegy formába öntjük. Tanulnunk kell azt, mint érzékeink egyéb működését. Szemünk csak fokozatos fejlődés utján képes a színek különböző árnyalatait 2*
