Zempléni Gazda, 1930 (10. évfolyam, 3-24. szám)
1930-09-20 / 18. szám
ZEMPLÉNI GAZDA 5. oldal. 18. szám. Baromfitenyésztési rovat. Rovatvezető: dr. Szén József esperes-plébános. A baromfitrágya legtökéletesebb hasznosítása. Irta: Matavovszky Ernő nyug. min. számv. főtanácsos. A faluban néma csend, alszik még minden, hiszen mesze még a hajnal. Az esthajnal csodaszép Vénusza még teljes fényében ragyog, de a Göncöl szekerének rudja már tűnőben. A házőrző kutya is keresi vackát: az ő hivatalos órái is letelnek lassacskán. Az erdő felett lilás párák lebegnek: ezekből születnek reggelre a csillogó harmatcsep- pek, amelyek virradóra ráülnek fűre, cserjére, fára. És nyugodt csend honol mindenütt. De ime, egyszerre csak ismerős hang hallatszik itt is, amott is a baromfitanyákon: megszólalnak a kakasok; előbb az egyik, majd a másik, végül a falu összes kakasai köszöntik a közeledő hajnalt hangos szavukkal: Kukurikú 1 A baromfiak apraja-nagyja felébred, álmosan tekint ki az ablakon s látva, hogy künn még sötétség honol, bedugja fejét tollai közé s tovább bóbiskol, amire a kakas észrevéve, hogy keltő szava hatás nélkül marad, szintén tovább szundit hogy kis idő múlva megismételje meddő kísérletét. Gondolkodóba ejti az embert a kakasoknak ez a korai keltegetése. Miért teszik, mikor tapasztalják napról napra, hogy hiábavaló munkát végeznek. A rejtély megfejtéséért elég messzire kell mennünk. A mai domesztikált házi tyúkjaink ősét a tudósok legnagyobb része az Ázsia steppéin ma is vadon tenyésző Bánkivá-tyúkban látják. Ezeken a steppéken a rendkívül forró nappalokat rendkívül hideg éjszakák váltják fel s a harmatképződés már korán, az éjfélt követő órákban megkezdődik. Ez az az idő, amikor a föld szárnyas férgei, a földi giliszták kibújnak magukfurta járataikból, hogy a hűs harmattal oltsák szomjukat. A földi giliszták ezen szokását tudják a Bankiva-kakasok is s azért keltik fel családjukat hangos szóval, hogy a korai legeltetés közben terítékre kerüljön a kitűnő csemege, a giliszta. A Bankiva-kakasoknak ez a szokása öröklődés révén átszármazott a mai házi tyúkféléinkre is s mint érdekes atavizmus jelenik meg ma is a korai kukurékolás jelenségeiben, holott ennek a mai változott viszonyokban semmi haszna, semmi értelme nincsen. De hogy a földi gilisztákról esett szó, érdemes ezeknél egy kissé elidőznünk, hiszen oly kevesen ismerik ezen állatoknak életmódját, táplálkozását s főleg azt a mérhetetlen hasznot, amelyet társaikkal, a többi földbenlakókkal (gacobionták) együtt a2 emberek, főleg a kertészek javára hajtanak. A halhatatlan Darwinig még a tudósok sem tudták, miből táplálkoznak a giliszták; azt hitték, hogy a furataikban sokszor található odahurcolt levelek, levélnyelek, avagy növények földalatti részei, gyökerek, gumók képezik táplálékukat. Pedig a gilisztának főtápláléka a föld, a televény, melyet szünet nélkül gyömöszöl nyelőcsövébe, hogy az abban millió és millió számban tenyésző növényi és állati egysejtű élőlényeket megemésztvén, a megmaradt földet felaprózva, kiürítse. De nemcsak egysejtű lények élnek a televényben, hanem többsejtűek is és az uj tudomány ág, az edafolőgia, a földben élő szervezetek tudománya, ma már több, mint 2000 fajtáját ismeri a gacobiontáknak. Mind ezek képezik a földi giliszták táplálékát s miközben a giliszták a földet habzsolják, gyűrik, gyömöszölik testükbe, hogy az edafonnal táplálják magukat, oly tökéletesen felaprózzák a földet, ahogyan azt emberi műszerekkel felaprózni lehetetlen lenne. Ezek a földben élő szervezetek csak ott tenyésznek, ahol a föld megadja nekik életük lehetőségeit: a humuszban, komposztban, tehát a trágyázott földben. Sivár homokban, savanyu, vizes földben hiába keresünk gilisztát, mert ott hiányzanak a gacobionták is Az embernek hasznos földbenlakók a föld felületétől néhány centiméternyire élnek; azok, amelyek mélyebb rétegben tenyésznek — a penészgombák, sirbogarak, stb. — már nem barátjai az embernek. A hasznos földbenlakók közül vannak, amelyek a földbe ható levegőből nitrogént gyűjtenek, mások televényt képeznek; de akár egysejtű, akár többsejtű állatokról vagy növényekről beszélünk, ezek mindegyike a legcsodálatosabb egymásrautaltságban él s olyan életközösségben, hogy egyik a másik nélkül nem tenyészhetne. E földlakók miriádjai fúrják-faragják, aprózzák és keverik a talajt s furataik nagysága sokszor csak a milliméter ezredrészeiben fejezhető ki. Számuk végtelen nagy, terjedelmük végtelen kicsi, mégis ezeknek köszönhetjük a talaj termőképességét. Ezektől függ a mindennapi kenyerünk, ezektől az életünk standardja, szórakozásaink, szellemi és fizikai erőkifejtésünk, egyszóval: egész földi életünk. És a hálátlan ember mily nemtelen módon uzsorázza ki az áldott, termő anyaföldet! Vet és arat és évről-évre szedi el a földtől azokat az al
