Zemplén, 1910. július-december (41. évfolyam, 53-102. szám)
1910-11-12 / 90. szám
Sátoraljaújhely, 19ÍO. November 12. 90. (5001.) Negyvenegyedik évfolyam. Megjelen hetenkint kétszer szerdán és szombaton este. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Bktoraljanjhely, Főtér 0 szám. Telefon: 42. szám. Kéziratokat nem adunk vissza. Nyiltlérben minden garmond sor 40 fill. Zemplén POLITIKAI HÍRLAP. Előfizetési ára: Egész évre 10 korona, félévre 5 kői negyedévre 2.60 korona. — Egyes szám ára 10 fillér. —— Hirdetési díj: Hivatalos hirdetéseknél minden szó után 2 fill. Petit betűknél nagyobb, avagy diszbetükkel, vagy kerettel ellátott hirdetések térmérték szerint egy négyszög centim, után 8 fill. — Állandó hirdetéseknél árkedvezmény. A létszámemelés. — nov. 12. Bizonyára senki sem áltathatta magát azzal, hogy a katonai létszámemelés kérdése — mely még Széli Kálmán miniszterelnöksége idején merült fel, de amely aztán épen az e kérdésből keletkezett sok évi politikai válság miatt nem volt elintézhető — elintézetlenül maradhasson, amint ismét normális állapotok állanak be hazánkban. íme a normális állapotok meg vannak és ime újból felbukkant a létszámemelés nagy kérdése is. Még nem konkrét formában, még nem a közös hadügyminiszter kézzelfogható előterjesztése alakjában, de itt van és a magyar hadügyi albizottság szerdai tanácskozásán már tárgyát képezte egy beható vitának, amelyben nem kisebb kaliberű államférfiak vettek részt, mint Tisza István, Apponyi Albert és Kuhen- Héderváry miniszterelnök. Tisza azzal a visszarettenést nem ismerő szókimondással, melytől még akkor sem tekint el, ha mindjárt a népszerűtlenség is az ára az őszinteségnek, úgy vetette fel a témát, hogy igen határozottan mutatott rá a létszámemelés elmaradhatatlanságára. Ez egy régi szükséglet, egy régi nagy szükséglet, melynek eleget kell tenni. Eleget kell tenni egyrészt a saját erőnkre alapított biztonságunk kedvéért, mert — mint Tisza kifejtette — nekünk magyaroknak a legnagyobb érdekünk, hogy ez a monarkia katonai nagyhatalom legyen. Hiszen csak nemrég a Szerbiával való háborús veszedelem idején tapasztalhattuk, hogy a katonai nagyhatalom milyen súlyos jelentőségű. Mikor a béke temploma már minden oldalról recsegett- ropogott, mikor már mindenki azt várta, hogy eldördüljön az első ágyulövés és a tömeggyilkolás rettenetes nyitányaként levegőbe repüljön a zimony—belgrádi hid, akkor Németország, ez idő szerint a legelső katonai nagyhatalom Európában, felemelte erős szavát és egyetlen vétójával vissza tudta riasztani a háború démonját. Vájjon a kötekedők, a kik minden áron háborút akartak, lecsendesedtek volna akkor is, ha Ausztria-Magyarország nem tagja a hármas szövetségnek, mely immár évtizedek óta, igaz, hogy folytonos fegyverkezések és folytonos óriási pénzáldozatok árán nagy sikerrel tartja fenn a béke áldásait? Bizonyára nem! És amidőn Tisza István igen helyesen utalt rá, hogy a hármas szövetség folytán kevesebbet kellett tennünk ma is, mint ameny- nyire biztonságunk szempontjából feltétlenül szükség lett volna, ha a hármas szövetség nem léteznék, úgy legyünk belátással és becsüljük meg ezt a ránk nézve mérhetetlenül értékes szövetséget azzal, hogy hadseregünk létszáma, felszerelése, berendezése tekintetében lépést iparkodunk tartani a modern korral, a modern hadi- technikával. Hát persze, hogy ez pénzbe kerül, sok pénzbe. És bizonyára jobb volna azokat a milliárdokat, amiket a hadsereg elnyel, kultúránk fejlesztésére, közegészség- ügyünk javítására, tisztviselőink jobb dotációjára fordítani. De amig be nem következik az, amit Tisza beszéde után Apponyi olyan óhajtásként hangoztatott, melyben együttérez vele minden kulturember, hogy a civilizált államok kölcsönös egyetértéssel iparkodjanak túlfeszített hadügyi kiadásaikat apasztani, addig értsük meg, hogy újabb és újabb áldozatokat kell feláldozni a nagy- torkú molochnak. És ne feledjük, hogy a milliárdok árán megvásárolt fegyveres béke még mindig olcsóbb, mint a legrövidebb háború, amely pénzbe, de vérbe is kerül és irtózatokat involvál. Hogy a kormány meg akarja valósítani a kilences bizottsági programmot, mely tagadhatatlanul óriási haladást jelent a nemzet szellemében, azt nyilvános módon kifejezte a szerdai vita során Khuen-Héderváry miniszter- elnök, aki kilátásba helyezte azt is, hogy ebbeli előterjesztéseit a jövő év első felében szándékozik az országgyűlésben megtenni. Azt pedig már tudjuk, hogy Hhuen-Héderváry nem tartozik az üresen Ígérgető államférfiak közé. Amit ő vállalt, azt meg is valósítja, mert — mint maga mondta — abban az órában, amelyben programmját nem tudná megvalósítani, nálánál veszeke- dettebb és gyorsabb lábú embert alig lehetne találni. Tehát meg lesz a nemzet szellemben való haladás a katonai téren is. Ebben bizhatunk. De ez különálló kérdés és nem áll tulajdonképeni összefüggésben a létszámemeléssel, mely utóbbi halaszthatatlanul kielégítendő és az egész monarchia érdekében való szükségletet jelent. fi „nagy-orosz“ röpiratok.*) Irta: Bíró Pál. II. Az osztrák birodalmi diplomácia campagneának az előző közlemény- ben ismertetett fejezeteibe ékelődik „a gyakori felkinálkozás“ is, a melylyel az orosz diplomácia „a magyar mozgalmak ellen“ ajánlja Ausztriának a fegyveres segítséget. Az „europäische Pentarchie“ adata szerint egyik legdühösebb röpirata a nagyorosz pártnak figyelmezteti a szláv testvéreket arra, hogy „ez a nép (t. i. a magyar) históriai erővel viheti előre a dunai birodalmat Szaloniki felé“, tehát mindent el kell követni, hogy „megnyomorítsuk őket.“ — Az osztrák diplomácia, érthető okokból, mindenkor fázott a goadolattól, hogy ezt a segítséget igénybe vegye. Az első ajánlkozás idején, az 1837-iki magyar mozgalom erősebb lendületekor olyan komoly már a dolog, hogy ez évi naplójában Széchenyi is megemlékezik róla és ugyanez évben Guizot figyelmezteti Londonban Sza- lay Lászlót, hogy „nyakukra jön a muszka.“ És még sem jön. Csakis a negyvenkilencediki események hozzák ide. És itt úgy tapasztalják, hogy a moszkvaiak „jól elhintették a jövő aratás magvát“ Az orosz veszedelem előrenyomulásának komoly árnyékát látja e tényben Bismarck Ottó is, a mikor a porosz kamarában sajnálkozik azon, hogy az orosz haderő vonul Magyarországba. Égy nevezetes cikk, Bismarck beszédének hatása nyomán írja, hogy a „cyrill-betük ostroma után ez a kozák felvonulás Napoleon jóslatának ijesztő árnyképeit festi Európa mappájára.“ Az események igazolják is aztán, hogy az oroszbarát irányzat nem verhetett mély gyökeret az osztrák diplomácia törekvéseiben. Dacára annak, hogy Miklós cár még 1853-ban is annyira egynek tekinti Ausztriát Oroszországgal, hogy ezt meg is mondja Hamilton-Seymour angol nagy követnek ; már a jeruzsálemi szenthelyek afférja során is mutatkozik a nagy hajlandóság, mely a második keleti háború porosz-osztrák egyezményével nyilvánvaló is lesz, hogy Ausztria szabadulni akar az orosz bűvkör kábító levegőjéből. Két oldalról jött, de egy irányban haladt az a politikai felfogás, mely egyrészről porosz, másrészről magyar oldalról figyelmeztette az osztrák diplomáciát, hogy ez az oroszbarátság lejtőre viheti exisztenciáját. Deák Ferenc a negyvenes évek elején, főként a harmincas évek tapasztalatainak nyomán idecélozóan is Írja Wesselényinek, hogy „amely órában a magyar megszűnik nemzet és pedig magyar nemzet lenni, azon az órán túl halálos sebet kap Ausztria független fenállhatása — una dies utri- usque dúcét ruinam.“ Ez az osztrák diplomáciához adresszált figyelmeztetés jórészben a föderalista irányzatok ellen volt kihegyezve, mert hiszen ez a kor igen éles vonalakban látta a bécsi koronatanács körül gomolygó felhőzetet. Ám éppen azért, a magyar politikai életben is felülkerekedni látszik az irányzat, mely kiakarja ragadni a nemzetiségeket „az álmok és ábrándok csalogató ingoványálól.“ Wesselényi szerint a butitó röpiratok- kal szemben „meg kell győznünk a szlávokat, hogy a szolgaság vár rájuk, ha velünk összekülönböznek.“ Erre még erősebb visszhangot adnak a nagyoroszok. Durván és kíméletlenül. A Kárpátok felől és a balkáni hegyekből egyszerre tüzelnek. — De amig a század derekán, három évtized eseményeinek legforróbb forgatagában tart ez a magyar állam egységére törő tüzelés, a magyar politikai élet irányitó vezérelve következetesen az, hogy : béke a nemzetiségekkel. Minden mérges és kevésbbé mérges röpiratra ez az egyetlen válasz, mert egyébként ez időtájt „cyrill-betüs magyar érdekű ellenirat alig lát napvilágot“. De minél igazabbaknak látszanak Tkalcic emlékiratai, hogy „a szláv kultúra jól dolgozott, mert a müveit szláv ifjúság már ekkor él és mozog és később „mind nagyobb szenvedély- lyel kezdi keresni az összeköttetést a többi szláv nemzettel“, minél kitö- rőbb örömmel adják meg erre az uj visszhangot „frissebb orosz nyomtatványokkal“ minél hangosabban kiált vissza Moszkvából Csaplovits, hogy a „szlávokban áll Magyarország ereje“ : a magyar politikai élet vezető irányelve annál következetesebb nyugalommal hirdeti a békét a nemzetiségekkel. Ez a nyugalom, mely az igazság erejéből táplálkozik, nemzetiségi politikánk egyik legjelentékenyebb fejezetét teremti meg, amidőn közvetlenül a provizórium előtti diétán Tisza Kálmán, mint a határozati párt vezére indítványára „elhatározták a nemzetiségek lehető kielégítését.“ A magyar nemzetiségi politikának ez a szilárd biztonsága, igazsága hitében való ereje vezeti a monarchia politikáját is arra a mesgyére, melyen Belcredinek már azért kell buknia, mert szlávokkal akarja lehetetlenné tenni a kiegyezést. Ám ezután már szinte nevetséges színpadi hatásvadászatnak látszik Riegernek, a csehek vezérének sietsége Moszkvába, hogy „hódolatát fejezze ki a szláv szellem előtt“ és egy szekéralj legfrissebb nyomtatvánnyal próbáljon ,,uj lelket önteni a szláv törzsekbe.“ Kállay szintén nem egyszer hallja, sőt látja is még a szláv röp- irat-eső zuhatagát Boszniában, mélyen szántó munkásságát azonban ez az eső már meg nem ronthatta. A sajtó erejének megnövekedésével a tisztább kultúra szele különben is háttérbe szorította az egyoldalú „vásári portékákat“ ... *) Az első közleményt a Zemplén előző számában adtuk közre. Reggeli és uzsonna kávéra elfogadtatnak ....... - FREUNDLICH DEZSŐ cukrászdájában. ..............Lapunk mai száma 8 oldal,