Zemplén, 1910. január-június (40. évfolyam, 2-52. szám)
1910-03-26 / 25. szám
Március 26. ZEMPLÉN 3. oldal. intelligenciát, éles látást, tapasztalást és ítélő képességet igénylő, tehát nehezebb föladatát bizni a szakképzett birákra s a büntetés mértékének kiszabását az esküdtekre, mely föladat teljesítésénél, — melyet a törvény paragrafussá is körül határol, — még ha minden esetben a legenyhébb mértéket alkalmazták volna is, még sem történhettek volna oly megdöbbentő hibák, hogy a bűnös teljesen büntetlenül szabaduljon. Áz által, hogy a nagyobb, sőt teljes felelősséget a szakértő, hivatott emberek vállairól a laikus, hivatatlan s igazságosan felelőssé nem is tehető emberek vállára hárították, épp úgy az igazságszolgáltatás s igy a társadalom rovására lett a kérdés megoldva, mint ahogy az egyén rovására menne, ha például egy szem-operációhoz nem egy elismert specialista sebészt, hanem — abból a patriarkális fölfogásból kiindulva, hogy: több szem többet lát (8 többféle szem jobban) egy tucat belgyógyászt hívnánk. Habár ez a hasonlat is csak megközelítőleg talál, amennyiben a látóképességnél is becsesebb az embernek élete; s igazán a komikumig menő abszurdum erejével hat, hogy a fölvilágosodás korszakában, a müveit 20-ik században, amelyben talán még egy kutya- idomitónak is megfelelő diplomára kell szert tennie, lehessen két hivatás : a törvényhozóé és az esküdtbiróé, amelyhez semmiféle tudás és képzettség nem szükséges — nagyon természetesen: miután az egyik csak az állam, a nemzet s a másik csak az egyén: az ember sorsát, életét vagy halálát dönti el. S elfogadható-e váljon az esküdt- biróság megalkotásának vezéreszméjeként az az ideálisnak mondott elv, hogy ez igazságszolgáltatásban független polgárok döntsenek, akkor, amikor talán a szakbirák sem kevésbé független polgárai az országnak, mint az esküdtek. Vagy függetlenség alatt csakugyan azt a teróriát kell értenünk, amely a törvény tudásától való függetlenséget, azaz tudatlanságot tekinti az elfogulatlanság s józan Ítélőképesség forrásának? Hiszen előfordul — mint kivétel a szabály alól — hogy a legmagasabb műveltségű ember nélkülözi a helyes Ítélőképességet, amely esetleg egy egyszerű, falusi parasztgazdánál föltalálható, de nem szenved kétséget, hogy általában a helyes, elfogulatlan ítélőképesség mégis osak a műveltség, az értelmi konyhában. A spór alá feküdnék, aztán ... Ez is egyik vágyam. Valamikor igy szoktam, mindig ... — és itt szomorú lett egyszerre — mindig... Megragyogott a szép fehér szőröm a déli napsugárban és szeretettel simogattak: a szép asszony, meg a szép asszony gyermekei. A gyerekek közt nőttem fel. Akkor táplált engem is a jó, öreg kutya-anyám, mikor őket szoptatták és együtt próbáltunk meg ugrándozni később. A nyakamon ezüstkarika csillogott, az egész háznak kedvence voltam. Később okosodni kezdtem és még később vénülni. Egyszer az ezüstkarika nélkül kerültem haza és itt kezdődik a tragédiám. „Ügyetlen vén dögje“ — ez volt a vélemény — „le hagyja lopni a karikát magáról.“ Pedig hát hibás voltam-e? Egy vásott utcasuhanc megmarkolta a nyakamat, durván és erősen, hogy még most is érzem a szorítását és meglopott; meglopott a büszkeségemtől, az egyetlen ékszeremtől. Igaz, harapni kellett volna, de nem birtam és csak bután tűrtem a gazember gazdálkodását... Aztán az ugrándozásból is kivénültem lassan és egyszer csak kezdtek nem törődni velem: nem volt, aki sima fehérre kefélje a szőröm, nem volt, aki simogasson, dédelgessen és főleg nem volt, aki ennem adott volna. Megszöktem s azóta egyik rossz sorsból a másikba estem .. . Minek beszéljek még? Most idejutottam a hideg, havas éjszakába, a végnólküli pusztaságok közé. fejlettség, tisztán látó világos áttekintés, szóval az intelligenciának eredménye. Ha pedig az esküdtbiróság hivatása e jelszó keretében volna, hogy „a nép szava Isten szava“, úgy hogy ez ideálisan érvényesülhessen, vissza kellene tértünk a letűnt századok népitéleteihez. Az esküdtbirósági intézménynek tehát — melynek már létesiilése is, elfogadhatóan egyetlen szempontból sem indokolható meg — az eddigi tapasztalatok után létjogosultsága nincs; s ha jól magérdemelt sorsát: a halálos ítéletét elkerüli is, az minden józan gondolkozásu ember előtt kétségtelen, hogy mai formájában legalább is gyökeres és alapos reformokon kell átesnie. De rászolgál a reformokra az igazságszolgáltatás más tekintetben és téren is. Ennek igazolására klasz- szikus példát szolgáltat a közelmúlt szenzációja: a dánosi bünper. Talán éppen ugyan egy napon történt, hogy amikor Francziaország- ban kivégeztek egyszerre négy gonosztevőt, nálunk a Kúria jóváhagyta a dánosi cigányok bünperében az alsóbb bíróság enyhe Ítéletet. Ez a két tény ugyan semmi összefüggésben sincs egymással, de szembeötlő benne az az ellentét, hogy mig Francziaország — ahol a halálbüntetés eltörlése már csak hajszálon függött — még idejekorán belátván a túlzott humanizmus káros hatását, négyszeres kivégzéssel dokumentálta megváltozott véleményét, addig nálunk — ahol még a halálbüntetés hívei vannak többségben, — a négyszeres halált érdemlő gonosztevő is, bűnéhez képest enyhe büntetésben részesül, még akkor is, — mint ebben az esetben — ha az esküdtek igazmondása a vádlottak bűnösségét állapítja is meg. Élénk emlékezetében élhet még mindenkinek, hogy szemben azzal a bebizonyított ténynyel, hogy hat vérszomjas emberi szörnyeteg, előre eltökélt szándékkal, a legvérlázitóbb vadállati kegyetlenséggel s abban szinte kéjelegve s egymással versenyezve, hogy: „ki a legvitézebb“ — meggyilkolt négy ártatlan, nekik semmit sem vétő embert, anélkül, hogy — különben is rabolhatván — arra csak a legkisebb kényszerítő okuk lett volna — a bíróság azzal okolta meg általános megdöbbenésre hozott enyhe ítéletét, hogy azért nem volt halálra Ítélhető a három korosabb főbünös sem, mert a bíróság nem A vándorember nem birt tovább menni és leült a hófödte árokpartra: a kutyát is maga mellé kényszeri- tette s a fejét a kezei közé fogta, úgy beszélt hozzá. Gyorsan és kapkodva beszélt, mintha a kutyával szemben a maga igazát igyekezett volna bebizonyítani. Azt mondta ugyanis: — Semmi az, tisztelt kutya-társam ; maguknál, kollegám, csak vén- ségükre következik be a cudar élet, mig nálunk, embereknél... — mi emberek vagyunk ugyanis — tessék csak hallgatni. Engem selyem bölcsőben ringattak és a nagy iskolákat is kijáratták velem; pénz volt, amennyi csak kellett, mig egyszer, nagyon hirtelen egyszer, máig sem tudom hogyan, miképpen, elfogyott egy szálig. Ilyenkor rossz lemondani az úri tempókról, hát sikkasztottam egy kicsit. Nálam itt kezdődik, mig magánál, kutya ur, az ezüstkarikánál. Engem azonban be is csuktak, sötét, nyirkos börtönök lakója lettem, végtelen időkig. Mikor kikerültem, a hajam megszürkült és a szemeim alatt, a szájam körül szigorú és mély ráncok húzódtak végig. Harminc esztendős sem voltam és megöregedtem. Beszéltem tán az asszonyokról is ? Ah, a szerelmek ! . . . A forró csókos éjszakák I Mondhatnám, az asszonyok is egyengették az utamat, hogy mentül előbb ideérjek : a hóba, fagyba, az országút közepére .. . Most megint jobban összébb bújtak, a, kivert kutya, meg a kivert ember. És szeretettel melengették talált elég tárgyi bizonyítékot arra, hogy ki milyen mértékben vett részt a gyilkosságban s esetleg a kevésbé eredményesen működőt sújtotta volna jobban. Ha ebben a kérdésben a törvénykötötte a bírákat, úgy föltétlenül meg kellene azt változtatni. Mert abszurdum az, hogy amikor gyikos szándékkal ketten-hárman (mert az erőteljes áldozatok képzelhető védekezése bizonyossá teszi az együttes támadást) megrohannak egy védtelen embert, akkor a bűnösség mértékére nézve, — különösen oly helyzetben, ahol az áldozat nem menekülhet, — ne ez a szándék és akarat, hanem a buta véletlen: t. i. az a körülmény legyen a döntő, hogy a küzdelem hevében ki üt véletlenül nagyobbat vagy érzékenyebb helyen a fejére, vagy kinek a marka kulcsolódik utoljára a már közösen agyonkinzott és fojtogatott áldozat nyakára véletlenül abban a pillanatban, amikor a lélek kiszakad belőle. Hiszen, ha csakugyan ez a körülmény a döntő, hogy lehetett Húsz Ábrahámot és Papp Bélát felakasztani, akik személyesen esetleg nem vettek részt a gyilkolásban? S hogy lehet egyáltalán a bűntettnek csupán értelmi szerzőjét, aki nem sajátkezüleg gyilkol, halálra Ítélni ? Mily szörnyű ellenmondás 1 Vagy ha oly nagy súlyt fektet a büutetőtörvénykönyv annak — mint legsúlyosabban büntetendő cselekménynek — kétségen fölüli kiderítésére, hogy a halálthozó okot közvetlenül ki idézte elő, hogy lehetett annak idején Mailáth György kancellár gyilkosait mindhármat (noha egy, ha jól tudom, csak bűnsegéd volt) fölakasztatni, holott ez a döntő körülmény — természetesen — ott is homályban maradt. A büntetőtörvények természetesen nem egyes esetekre külön, hanem általánosságban alkotvák, de talán mégis úgy kellene megszerkesztve lenniök, hogy az ahhoz szabott Ítéletekben három szempont: az igazság, az igazságosság s az igazságszolgáltatás szempontjai mindig érvényesülhessenek. De ez ellentmondó ítélkezéseknél, hol az igazság ? Melyikben az igazságosság ? S elégtételt kap-e a megsértett erkölcsi jogrend és társadalom minden esetben? egymást. Áz ember rongyaiból juttatott a társának, a kutya meg nyaldosta a meleg nyelvével az arcát, a kezét, ott, ahol érte. A csavargó megint úgy hallotta, mintha kivert társa panaszkodott volna: — Nem jó nekünk igy, a ferge- teget nem sokáig bírjuk, s mi lesz aztán vélünk ? — Semmi se lesz — válaszolt az ember mogorván. — Egyszer egy tnlontul fagyos lehelet jön onnan fe- fülről és kővé fagyaszt minket. A hó, a fehérség meg ránk hull szép lassan és beborít bennünket ... Tavaszra, mikor köröttünk itt kizöldül a fü, majd megtalálnak a népek és beljebb taszítanak az árok fenekére. Pár percre elhallgatott, de aztán megint beszélni kezdett, némi keserűséggel most már. — Csak az a csudálatos, — mondta — hogy az a jó Úristen éppen minket választott ki többrendbeli férgei közül és éppen minket emészt el itt az árokparton. Miért ? Én imádkoztam mindig, még a börtönben is egyre, és te is, ugy-e, kutyám? Azonban láttam nagypotrohu és nagy- pénzű embereket, — a szomszédunkra, egy pékre mai napig is emlékszem — akik rendszeresen és napról-napra szidták az Istent és mégis ... Az a pék, teszem azt, a meleg szobában ül most és nem törődik a külső förgeteggel. A fagyos északi szél egyre nagyobb erőre kapott és mindjobban hordta a havat feléjük. Az ember í)z anarchia felé. — márc. 26. A legdühösebb, a legvadabb kor- tézia járja már. És mindjárt elöljáróban hangsúlyoznunk kell: a Búza Barna jóvoltából. Az aranjuezi szép napoknak vége, megint két kézzel kell verekedni a mandátumért és hogy egész röviden jellemzését adjuk a harcnak, Búza Barna előszedte a régi fringiákat s százszorta vehemenseb- aen, sokkal elkeseredetteben, mint annak idején, bocsájkozik bele a küzdelembe. És hűségesen, a legféktelenebb demagógia hangján verekszik az oldalán a Felsőmagyarországi Hírlap. A nemzeti munkapárt — férfiakhoz illő komolysággal és csöndben — Sátoraljaújhelyen is megalakult. Nem kereste az utcai lármát és sietett kijelenteni, hogy az ellenfelei politikai tisztességben hisz és csak olyan fegyverekkel akar küzdeni, melyeket az elvi harc megenged. S ezzel szemben a túlsó oldal szinte tajtékot hány abban az igyekezetében, hogy a bőrt leszedje minden munkapártiról. Ja- kabhfy Imre, belügyminiszteri államtitkár vállalja a sátoraljaújhelyi választókerületben munkapárti programmal a jelöltséget és biztosra vesszük, hogy rövidesen kikezdik a rágalmakat őt is és vad üvöltéssel esik majd neki a Fm. H. csak azért, mert Búza Barnával szemben — s itt nem az elveket nézik — el merte vállalni a jelöltséget. A terror, a megfólemlitós, a mos- datlan hang az egyetlen fegyverük. ~s komoly, érett emberek ezektől a fegyverektől nem félhetnek. S amikor lejegyezzük itt a szembeötlőbb tüneteket, tesszük azért, hogy megvilágítsuk és értékét adjuk annak a hadakozásnak, melylyel végiggázolva mindeneken, Búza Barna sikraszált az újhelyi kerület mandátumáért. Mit akar Baza Barna? A maga hite szerint: a hazát megmenteni. A mi hitünk szerint csak mandátumot. Hirt, dicsőséget és babért, mi csőstül jár ki a nagyságos uraknak. Nagyon szép, hogy Búza Barnának ilyen magasra törő ambíciói vannak, de már egy szuszra azt is elárulhatná Búza Barna, hogy micsoda címen és mely alappal kap azután a nagyon sóvárgott, ezerszer megáhüott mandátum után? érezte, hogy percről-percre gyengül, s a szemei káprázni kezdtek. Piros felhők úsztak a havas puszták fölött és feljebb megint lilába kaptak át a felhők. Végtelen nagy nyugalom szállotta meg mostan és higgadtan, szinte örömmel várta a véget. A kutya fejét kezei közé vette, s kicsit zavarosan, de nagy nyugalommal kezdett beszélni hozzá: — Már jön . .. Már megindult fagyos lehel ete az Urnák . .. Végigsurran a piros felhőkön .. . Csak jöjj, én várlak és magamhoz ölellek .. . Te is, édes társam ? A kutya ott guggolt egy hang, egy nyöszörgés nélkül. — Nem beszélsz, barátom ? — faggatta az ember. A kutya azonban nem adott hangott, a szemei színtelenül meredtek elő s amint a nyakát eleresztette, élettelenül vágódott végig a havas árokparton. Á csavargó rémülten ugrott fel. Egyszerre felocsúdott és valami kimondhatatlan félelem szállotta meg és vágy az élet, a melegség után. Egész testében megborzongott és nem a hideg miatt, hanem hogy itt, ilyen közelségben látta maga előtt a véget, a. fagyos halált. Felugrott és menekült a másik állat hullája mellől, végig a fehér országúton. Mintha a halál üldözné hátul, úgy tetszett neki, a mint eszeveszetten futott előre, beljebb a havas éjszakába.
