Zemplén, 1909. július-december (39. évfolyam, 53-103. szám)
1909-12-24 / 102. szám
14. oldal. ZEMPLÉN. December 24. Sötét Karácsonyest. Karácsonyest. Ünnepel az Egész világ, Minden lélek Dicsőíti Dávid fiát. A világnak megváltója Ma született, Szent ünnepet Ül a béke, a szeretet. Zeng az ének : „Dicsőség a Magasságban ! . . .“ Öröm s vigság A kunyhóban, palotában. Hejh csak az én bús, magányos Kis szobámra Borult rá ma A búbánat sötét árnya. Körülöttem nyomasztó csend, Mély setétség, Tört szivemben Lélekölő, kínos kétség. A szent estén magányomban Mit is tegyek ? Mit tehetnék ?! Sorsom felett elmerengek. Bus szivemmel hosszan, hosszan Eltűnődöm, Borús lelkem Szárnyal a múlt szép időkön... Egykor én is a sugaras Szép napokban Boldogságról, Szeretetről álmodoztam. S most szivemet kin és nehéz Kétség marja, Tört lelkemet Gyötrő gond és bú takarja. Reményimnek összetépve Lombos ága, Lelkem felett Sir a bánat éjszakája. Nehéz sorsom, sötét sorsom Éjjelére Nem dereng egy Kis halovány sugár fénye. Bolyongom az élet útját Búval, bajjal, Golgotámra Sose derül többé hajnal! Hol pihenjek meg, Istenem, Ugyan hol hát ? . . . Csak űz, csak űz Bús végzetem : tovább! tovább! . . . Mig borongok sorsom felett Kis szobámban, Zeng az ének: Dicsőség a magasságban ! . . .“ Szeneiről Holozsnyay Cyrill. Karácsony este. Alkonyodon . .. Nelly az ablak mellett állt s a hulló hópelyheket nézte. Apró, fehér kis pely- hektől hogy lesz majd hófehérré minden. A nagy fák kopár ágai, a puszta virágágyak, a kavicsos ut, minden, minden .. . Nézte és egyszerre könyes lett a szeme. A nagy fehérségtől, a merev nézéstől, vagy más valamitől, de könyes lett és a köny lassan végighult az arcán, a Nelly rózsaszín, szelíd, szép arcán, lehullt a ruhájára, az egyszerű fehér batiszt blúzra, amiben azonban olyan volt Nelly, mint egy uralkodónő, egy hatalmas és mégis szelíd, szép mesebeli királykisasszony. Hulltak, hulldogáltak az apró kis hópelyhek s Nelly tágranyilt szemekkel nézte őket. Ma nézi itt utóljára. Holnap, holnap már messze lesz innen. Elmegy és nem jön ide vissza soha. Soha. Pedig olyan jó itt lenni; olyan nagyon jó. Olyan szép itt minden és ő úgy szeret itt mindenkit. És mégis el fog menni. Talán épen azért. El kell mennie, nem maradhat itt tovább. Pedig, — de nem, ez még álomnak is balga — el, el kell mennie. Hát el fog menni. Hát miért ne menne ? A cseléd is felmond, ha megunja a szolgálatot és elmegy. Ő is el fog menni. Hiszen ő is csak cseléd. Annyival különb a többinél, hogy az ő cime más, „házi- kisasszony“, de azért ő is csak cseléd, fizetett cseléd. Összeszoritja az ajkát, mert úgy érzi: rángatózni kezd. Pedig nem akar sirni. Hát miért is sírna ? Azért mert nem mesebeli királykisasszony ? Vagy mert még csak nem is „méltóságos“, csak egyszerű szegény fizetett cseléd. Hát nem tehet róla. Hiába. Pedig volta- képen úri leány, de hát szegény, magának kell megkeresnie a kenyerét. De már megszokta. És itt nem éreztette vele senki, olyan jó volt itt hozzá mindenki ; az öreg méltóságos asszony, a kis Bébé, az mindig édes, aranyos, cukros Nellykémnek szólította s az apja ? hát az sem bántotta és mégis ... Nelly az ablaküveghez szorította a homlokát. Láza volt. És sirni szeretett volna. És elfeledni egy percre mindent, még azt is, hogy él. De mindenre emlékezett. Amikor ide jött, épen egy évvel ezelőtt, a méltóságos asszony egyedül volt Bébével. A fia utazott. Bébé rakoncátlan, rossz fiú volt. Ő lassankint megszeliditette. Amikor Kovách Ödön, a méltóságos ur haza jött, alig ismert a gyermekre. Szelíd, engedelmes, kedves, jó gyermek lett. Emlékszik, már napokkal azelőtt készültek a karácsony estére; akkor jött haza. A nagy ebédlőben, a karácsonyfa mellett látta először ... Ott állt az öreg méltóságos asszony mellett. Sötét szemű, fekete- hajú, szép erős ember; az arcán valami mély bánatnak a nyomával. A szája szögletén keserű vonás és mégis szép volt, nagyon vonzó és amikor először ránézett, úgy érezte, hogy ez az ember nagyon boldogtalan és egyszerre fojtogatni kezdte a torkát valami és könyes lett a szeme. Bébé kacagott és boldog volt. Csak ő, a többiek hallgattak. Olyan szomorú volt minden, mintha nem is karácsony este, de temetés lett volna. Temettek valakit szomorú csöndes temetéssel. — És csak nézte, nézte azt a szomorú arcú szép embert és lassankint oda képzelte mellé azt a szomorú arcú sápadt asszonyt, a feleségét, akit ő soha sem látott, csak a méltóságos asszony leírása után ismert. Micsoda ellentét! Ez a szép erős ember és az a betegesen vézna asszony. És mégis, hogy szerette. Nem tudott abban a házban maradni, ahol az asszony meghalt. Utazott. Már több mint egy éve. Feledni akar, de nehezen megy. Még most is gyászol, még mindig beteg. Emlékszik, akkor este egy szót sem szólt hozzá, sőt még azután sem sokáig. Komoly volt s a legtöbbször visszavonult. A méltóságos asszony sokszor panaszkodott, hogy nem tud feledni. Aztán lassan változni kezdett. Nem kerülte a társaságot, sőt már ő is eljárt egy nehány helyre. A lányos mamák már tervezgetni is kezdtek: kitűnő parti, a leányok gyakran ellátogattak az öreg méltóságos asszonyt és a kis Bébét meglátogatni. Ő ilyenkor sokszor mosolygott, vidám volt. Néha már dalolt is s ha Nelly zongorázott, odaállt hozzá s a kottát forgatta. Dicsérte, hogy szépen játszik. Kottákat hozott s kérte, tanulja meg; szereti hallgatni a játékát. Azután sétálni is ment velők. Bébével meg vele. Ki az erdőbe. Együtt szedte velők az ibolyát. Később a gyöngyvirágot. Néha még pillangót is kergetett a Bébével s ilyenkor olyan vidám volt, mint egy gondnélküli bohó gyermek. Lassankint egészen más ember lett. Az öreg méltóságos asszony boldog volt s ő is arra gondolt, elég volt már a gyászból, most már jöjjön a boldogság. De ő nem kereste a boldogságot. Velük volt mindig. Velük kocsizott, sé tált s teljesen kielégítette a társaságuk. Tegnap pedig ... tegnap . . . Az ezüstöt rendezte az ebédlőben, amikor bejött egy nagy rózsacsokorral. — Nellyke 1 Maga mindig dolgozik. A szalonban társaság van, miért nem szórakozik maga is? — A kötelesség az első, aztán meg őszintén szólva, jobban érzem magam itt, igy, de nini milyen szép rózsák! Marchal Niel ... — Magának hoztam, tudom, hogy szereti. — A legjobban valamennyi között. Amikor elvette a rózsákat, véletlenül a kezéhez ért a keze. Csak egy pillanatra, de úgy érezte, mintha tűzhöz ért volna, megborzongott, de valami különös, eddig még soha nem érzett édes borzongással... A tekin- tetök is egybekapcsolódott s abban a pillanatban szerette volna, ha az az erős, szép ember a karjaiba vonja s csókolja hosszan, hosszan, szerelmesen .. . De csak abban a percben, a másik percben már tudta mit kell tennie, el fog innen menni. Nem szabad itt maradnia. Halálos veszedelem minden perc, amit ebben a házban tölt ezzel az emberrel egy fedél alatt. Mert szereti, szereti forró, végtelen nagyszerelemmel. Hogyan, mikor jött ez az érzelem, nem tudja ; talán csak most ebben a percben, lehet, hogy lassankint, de talán már attól a perctől kezdve, amikor először meglátta. Tegnap jött a tudtára és elhatározta, hogy el fog menni. Itt nem maradhat. Pedig olyan jó itt lenni. A szive visszadobogja: jó, nagyon jó és jó lenne itt maradni mindig, örökre, vele, azzal a szép, sötétszemü emberrel, milyen boldog lenne, ha átölelné, ha megcsókolná, ha a fülébe súgná halkan, szerelmesen: édes, édes szeretlek. Nelly elpirult. Hát már ennyire van ? Hát ilyeneket gondol ? Hát szabad ez? Hiszen még álomnak is balga, mi, mi lenne ennek a vége? Megborzadt a gondolatától, nem, ettől Isten mentsen, ennek nem szabad megtörténnie, el, el fog innen menni, aztán vége lesz mindennek. * — Még ide egy gyertyát Nellykém, erre az ágra pedig egy aranyos csillagot tegyen, aztán felgyújthatja a gyer- tyácskákat, a Bébé nagyon türelmetlen. Nelly reszkető kézzel fogott a dologhoz. Háromszor is hozzá vitte a gyújtót, mig sikerült meggyujtania az apró, színes gyertyácskákat. De azért mégis csak elkészült vele és csillogott a pompás, díszes nagy karácsonyfa. És alatta a sok játék. Hat gyermeknek is elég lenne. Nagy szürke hintaló, kard, puska, csákó, egy nagy doboz katona, aranysujtásos csillogó ruhában, karddal az oldalukon. Akárcsak az igazi katonáknak. És a képeskönyvek, egy egész halmaz. Hát még a többi drága ajándék. Egy aranycsattos gyönyörű imakönyv, ez a méltóságos asszonyé, a fia vette: kedves meglepetés lesz, ez meg egy hímzett fali szőnyeg a méltóságos urnák, ő hímezte, a méltóságos asszony választotta hozzá a mintát. Körülnézett, rendben volt minden. Csengetett. Felnyílt a nagy szárnyas ajtó s Bébé boldogan nézte a sok, sok kincset. Gyermekszíve megtelt nagy, nagy örömmel, körüljárta, nézegette a nagy karácsonyfát, a játékokat. A méltóságos asszony könyes szemmel csókolta meg a fiát, milyen kedves figyelem, milyen figyelem. Nelly meg úgy érezte, hogy fojtogatja a torkát a sirás. Ez az este az utolsó amit ebben a házban tölt. Holnap, holnap mehet ki a nagy világba ismeretlen, idegen emberek közé. Ki tudja milyen sors vár reá ? Mehet majd egyik helyről a másikra, keresni melyik a kevésbbé rossz ? Mert olyan kegyetlenek, durvák az emberek, olyan rosz- szul bánnak a szegény fizetett cseléddel. De hát mégis csak el kell mennie, itt nem maradhat. Hiába. Ez a sorsa, küzdeni, dolgozni. És a szerelem, a boldogság? Eh, neki erről álmodnia sem szabad. El fogja felejteni ezt a szerencsétlen álmát, leküzdi az érzelmeit, erős lesz és boldogtalan. A Nelly szelíd szép szeme nedves lett s végighullt az arcán két forró könycsepp. Kovách Ödön éppen akkor nézett reá. Közelebb ment hozzá és azt mondta neki: — Nellyke! Maga szomorú és sir. Magának valami bánata van. Ma karácsony este van és nem szabad sírnia senkinek. Ma, a szeretet szent ünnepén le kell törölni a könyeket. Vidámnak, boldognak akarom látni, de nemcsak ma este, de mindig, mindig, örökre. — Nellyke! Maga szép, jó és ne- meslelkü leány, maga arra született, hogy boldog legyen és boldogítson — mondja, tudna-e engem szeretni ? akar-e a feleségem lenni? Nelly azt hitte, hogy álmodik, valami csodaszép, még álomnak is nagyon merészet, nagyon szépet, lehunyta egy percre a szemeit, hogy föl ne ébredjen, a sötétszemü szerelmes szép ember pedig a karjaiba vette és úgy susogta neki: — Szeretlek, nagyon, nagyon szeretlek — édes, édes . . . * Kint hull, hulldogál az apró fehér hópehely. Fehér már minden, a fák kopár ágai, a puszta virágágyak, a kavicsos ut a kertben, erdő, mező, ameddig a szem ellát, minden hófehér. És csend van. Nagy, mélységes csend. És egyszerre a nagy csöndben megszólal a harang: bim-bam, bim-bam. Éjféli misére hívja az embereket, ma született a kisded jászolyban a világ Megváltója. Karácsony este van. Főnyi Ilonka. Káromlás. Fáradt lélekkel, szárnyszegetten Vergődöm itt a földi létben ; Kiért küzdöttem, kit szerettem, Lesújtott szivemből kitéptem. Magasra törtem lankadatlan, Egyszerre aztán lezuhantam És kérdem a mélységbe lenn : Mért van ez igy, én Istenem ? Mért ültetsz a lelkekbe vágyat, Hogyha beléhal a valóba, Vagy ha a kéjt, amit a vágy ad, A teljesülés meg nem óvja? Azért lendül a szív az égig, Hogy a bukást szenvedje végig ? Hogy kiábrándulás legyen, Azért van ábránd Istenem? Ha titkot rejtegetsz előttünk, Minek az elme tudománya? Amit mi lassan egybeszőttünk, Egy mozdulásod szertehányja. Hány büszke cél sírját megássa Karod egy szeszélyes csapása! Remegve, de szeretve nem, Szólok tehozzád, Istenem. Belédobsz a nyüzsgő világba, Hol a lelket a test lenyomja, Hol a szabadság rongyos, árva S az ihlet elfúl a gyomorba. És ha panaszkodunk miatta, Reámutatsz az akaratra, Mely lelkűnkben önként terem — Kicsufolsz minket, Istenem ? Játékszerek vagyunk kezedben, Most összetörsz, majd meg becézel. Szemöldököd, Uram, ha rebben, Mit érünk mi a szívvel, észszel ? Félve borulok le előtted S ha ajkam hő hálát erőltet, Nyomasztó súly van lelkemen, A te hatalmad, Istenem. Bródy Mihály.
