Zemplén, 1908. január-június (38. évfolyam, 1-52. szám)
1908-04-18 / 32. szám
Április 18. ZEMPL'ÉN. 13. oldal. L.: Soha. F.: Akkor hát elmegyek. (Megint az ajtó felé indul.) L.: Menj. F.: (megint visszajön) Pedig én nagyon szeretlek. L.: Tudom. F.: Még most is szeretlek. L.: Lehet. F.: És szeretni foglak, amig élek. Amig a szivem dobog, amig e földi téreken járok. L.: Jól teszed. F.: No ugy-e, hogy jól teszem. Akkor hát jól esik ez neked és ha jól esik, miért ne maradjunk együtt tovább ? L: Mert nem akarom. F.: Nem akarod ? L.: Nem. F.: Akkor hát elmegyek. (Az ajtó felé megy.) L.: Menj. F.: (mégis visszajön) Hát a szerelemért ez a hála, te csalfa. L.: Ne citálj a „Parasztbecsület“-ből. F.: Hát miből? L: Semmiből. F.: Jó, nem citálok. Látom ter- hedre vagyok! Ugye ? L.: Igen, terhemre vagy. F.: De hát miért ? L.: Azért. F.: Ez nem felelet. Mondd meg, miért vagyok a terhedre ? Utálsz ? Gyűlölsz ? L: Igen. F.: Gyűlölsz? L.: Igen. F.: Utálsz? L.: Igen. F.: Akkor hát elmegyek. (Úgy tesz, mintha végképpen távoznék.) L.: Menj. F.: Isten veled. L.: Isten veled. F.: (visszajön) Csak azt akartam még mondani, hogy megérem még azt az időt, sírva mész el házam előtt. L.: Hát megéred ! F.: Sírtam eleget utánad . . . L.: Csak nem akarod előadni a 101 magyar dalt? F.: Mért is szeretlek oly nagyon téged ? L.: Nem tudom. De azt tudom, hogy kezdesz nagyon unalmas lenni. Meg mondtam, hogy vége mindennek; hát ne kezd el mindég élűiről a dolgot. F.: Ne szóljak egy szót se többé ? L.: Egy szót se. F.: Akkor hát megyek. (Az ajtóhoz megy, a kilincset is megfogja, sőt a kalapját is felteszi.) L.: Menj. F.: (lassan visszajön) De ha egyszer meg bánnád a dolgot, hát csak üzenj értem. Én várni fogom az üzenetedet. L: Jó. F.: Ha holnap üzensz, éppen úgy meg találsz, mint ha egy hét múlva, egy hónap múlva, vagy egy év múlva üzennél I L.: És két év múlva? F.: Akkor is mindig. Mindörökké. L.: Amen. F.: Gunyolódol ? L.: Nem. F.: Magadban kinevetsz, kikacagsz. L.: Ah 1 F.: Jól tudom, hogy sóhajtozó, nyögdécselő férfi nevetséges. L.: Nem igaz. F.: Pedig én nemcsak sóhajtoztam, nyögdécseltem, hanem sírtam is utánad... sőt sírtam előtted. L.: Nem sírtál, csak könyeztél. F.: Nem sírtam ? Hiszen most is sírok. L.: Ne 1 . . . Ne! . . . F.: Siratom a boldogságomat, siratom a hitemet, siratom az elmúlt szép napokat. L: Ne 1... Ne 1... F.: De én sírok 1 L.: Ne sírj, nem akarom hogy sírj! F.: (Most már zokog.) L.: Ne sírj 1 Nem tudom hallgatni. F.: De sirokl L.: Ne sírj, ne sírj 1 Meghasad a szivem, ha siró embert látok. (Már ő is szepeg.) F.: (Egyre jobban zokog.) L.: Ne sírj; ne sírj! Ha egy kicsit szeretsz, nem sírsz. F.: (Most már úgy zokog, szinte csuklik bele.) L.: Ne sírj! . . . Ne sírj! . . . Hát nem szeretsz? F.: Nem. L.: Nem is szerettél soha ? F.: Sohasem. L.: Csak bolondítottái ? F.: Úgy van. L.: Hazugság volt a szavad, a csókod, az ölelésed ? F.: Hazugság volt. L.: Akkor hát vége mindennek. F.: Vége. L.: Pedig én nagyon szerettelek. F.: Tudom. L.: Még most is szeretlek. F.: Lehet. L: És szeretni foglak amig élek, amig szivem dobog, amig e földi téreken járok. F.: Jól teszed. L.: No ugye, hogy jól teszem ? Akkor hát jól esik ez neked és ha jól esik, miért ne maradjunk együtt tovább ? F.: Mert nem akarom. L.: Nem akarod ? F.: Nem. L.: Akkor hát vége mindennek ? F.: Vége. L.: Dehát miért? F.: Azért. L.: Ez nem felelet. Mondd meg, miért. Gyűlölsz? F.: Igen. L.: Akkor hát vége mindennek ? F.: Vége. L.: Csak azt akarom mondani, hogy megérem még azt azt az időt, sírva mész el házam előtt. (Sírva fakad.) F.: Megéred. .. Megéred . . . csak ne sírj! L.: De sírok. F.: Ne! . . . Ne! . . . Nem tudom nézni, nem tudom hallgatni, ha valaki sir. L.: (felzokog) Hát fordulj el. F.: Ne sirj már no! ... Ne sirj. Hisz szeretlek! . . . Ne sirj, ha egy kicsit szeretsz ! . . . L.: Már nem sírok ! Fi: (egy félóra múltán elmegy és a lépcsőn igy monológizál) Nem tudom elhagyni, nagyon szeret! . .. Tyüh, de elmúlt az idő. Már hét óra és hatra adtam randevút a — kicsikének 1 (Elsiet.) L.: (amikor egyedül marad) Nem tudom kiadni az útját, nagyon szeret.. . Mit szól majd az öregem, ha megtudja, hogy nem szakítottunk ? . . . Tlézz kék szemembe . . . Nézz kék szemembe s higyj igaz szavamnak: Te angyal vagy, — nem sejtelek csak annak 1 Szeretlek forrón, lángolón, imádlak, Mert szeplőtlen vagy, — nemcsak annak látlak! Szeretlek, ah 1 . . . őrjöngve, önfeledten; Szeretlek, mint ahogy sosem szerettem 1 Tiéd vagyok, te napkeleti álom, Te éltetőm, te korai halálom I — Tiéd az elmúlás, tiéd a lét; Tiéd vagyok, örökre a tiéd! Tiéd vagyok, csak a tiéd, te drága! Tiéd, te édenkert csodavirága: Tiéd agyamnak minden villanása — Tiéd szivemnek minden dobbanása — Teérted küzdve folyjon szivem vére, S enyém leszel ég és föld ellenére; Enyém leszel, korán vagy nagysokára: Legyen bár életem szerelmed ára I — Előre hát, a küzdelemre fel 1 Tiéd vagyok s te az enyém leszel I Táncoljon csolnakom forgó örvényen: Nem sülyed el: fenntartja szent reményem. Nem rémit engem szikla, zátony, orkán: Áthajtom csolnakom a vészek torkán; A rám szakadó égboltot kitartom. Ha érzem, hogy karodba vársz a parton 1... . . . De tán, ha már enyém lesz majd a pálma, Ha éltem álma már valóra válna, A célnál tán halálomat lelem: Megölt a hosszú, gyilkos küzdelem! . . . Ferke Ágost. # Paraszt életből.1 j Irta: |S. Low Róza. A nagy, hátulsó házban nyitva az összerakható asztal. Magas tollhalmaz körül sugár leányok állva fosztogatnak. Ringó csípőjükön tiz szál keményített szoknya, derekuk vékonyra beszorítva, hajuk nyolc ágba fonva, végén virágos pántlika és fehér nyakukon ragyogó kalláris selyem szalaggal. Csak néha váltanak bizalmas tekintetet a háttérben pipázgató deli legényekkel, kik igen komolyan veszik, ha egyik a másik rózsájára meri vetni a szemét. Ne nézegesd, semmi közöd hozzá — rivalja ilyenkor a féltékeny hős — csizmaszárába dugott bicskáját villogtatva. De most vasárnap esteli hangulat száll a pihékkel együtt a levegőben. Minden ajk lesi a szót. Minden szem a mesélő, fehér hajú asszonyra szeg- ződik, kinek pergamenszerü arcán fájdalom honol. Ki még koránál — a 90 évnél — is vénebbet mutat Olyan karcsú virágszál, valóságos liliom volt, a lelkem, mint ti. Mindig énekelt, mint a pacsirta. Csak dolgozni nem birt. Gyenge volt, mint a harmat. Nem is engedtem. Nem is kellett. Birt az apja szolgálót tartani. Szemünk fénye volt ez egyetlen jószágunk. El is kényeztettük rémmód. Az apja különösen rontott rajta. Mint aféle módos ember, a hetedik faluba is elvitte mulatságba. Ott érte az a szerencsétlenség, hogy megtetszett neki a hatalmas testalkatú, Biró János, kitől az egész falu rettegett, ha bepálinkázott. Kemény, garázda legénynek ismerték. Egyre mondogattam: Iluskám, otromba legénynek szive nem lehet. Csupa vér az. A nyakán, mint a bikának majd kifröcscsen. Hangja is olyan, mint az ítélet trombitája. Nem félsz tőle? Ném én édes anyám, mert szeretem, ezt fe- lelgette váltig ezer ellenvetéseimre. Megsajnáltam szerető szivét. Nem mertem összetörni. Összetörte a sors. A kis lányom is tetszett a kevély legénynek, mert ránézett a porta, a birtok. No meg szép is volt, mig a viru- lás zománcát le nem koptatta róla az a, az a haramia 1 Szelíd, halványrózsa- szinü bimbó volt, mikor elvette és rá egy esztendővel, mint az árnyék járt köztünk szegényke. Ő jött a házhoz — a legény — és majd kivert mindnyájunkat abból. Csak anyjukomat becsülte meg. Tán félt, hogy elviszi magával haragjában a másvilágra. Ha rákezdte ebéd közben a dörmögést: Ezleves ? Lötye. Ez hús? Akár a fa. Ez káposzta? Mint az ecet. Nem bir megtanulni főzni. Ilyenek a módos, kényes lányok 1 Illegetni, billegetni tudja magát ! De nem az életre való ám. Semmi örömöm, gyönyörűségem, ha a házba lépek. Nyávogós az asszony. Gyereket megtagadott tőlem az Isten. Kire küz- ködjem ? Még az a nyomorúságos étel sem rendes, hiába van három asszony a háznál. • Ilyenkor Illus rég nagyanyja mellé szorult, ki halkan suttogta: egyetlen galambocskám, életem. — A tomboló ember meg egymagában ült a hosszú karos lócán vérbeborult arccal és evett- evett esze nélkül. Mi meg jó öregemmel kanalat letéve gondolkodtunk, mit kéne tenni. Mi lelheti e fergeteg lelket ? Nem szereti a lányunk. Mást szeret? Mit akarhat? Ha elakartuk választani egymástól, a gyermekünk sírni kezdett és remélni: Hátha a jó Isten megadja azt, amit könyörögve kérek, akkor tudod szülém, elcsendesedik a vihar. A Szt. Antal kis keresztje sohsem került le asztaláról, párnájáról. A köny soha ki nem fogyott szeméből, még sem változott semmi. Sóhajjal volt tele a házunk, lelkünk mindig. A garázda nem hagyott itt bennünket, csak r békétlen- kedett. Mi tartotta nálunk ? Érdek, hiúság? A világ beszédjétől való irtózás? Sem szerelme, sem szeretete, sem jámborsága, mert ezekkel a lelkiismeret barátkozik. És ő benne az nem volt, mikor ijesztgette, kínozta a gyerekem. Két év alatt a sírba vitte. Változó láz, rémes álmodások ágyba döntötték. — Hiába volt minden kapkodásunk, költekezésünk, imádságunk. Elment tőlünk a csillagunk, az életünk. Elölte előlünk az a vadállat. Még rá mondta kegyetlenül : Amely fa nem terem gyümölcsöt, nem való semmire. A jó gazda azt kivágja, vagy elégeti. El is égette szenvedélyei tüzében. Én meg elkergettem nyomban, mint a pákosz ebet. Egy fityet sem vitt el a leányoméból. Mind a falu szegényeire írattam az örökséget. Fekélyt a szivébe. Úgy, úgy leikecskéim. Azután öz- vegykedett sokáig. Elszóltam tőle a fehérnépet sorban. Sokára, mikor már egész el volt hiresztelve, hanyagolva és csendesen, komoran járt a hetyke, piros, özvegy bacsóné rá vetette szemét. Nem, nem a borostás képire 1 A rangos portájára. Ö persze oly soká asz- szony nélkül lévén, szívesen csúszott ölelő karokba Épp neki való asszony volt. Puha, duzzadt, mint a pehely- párna. És dévajul tudott ugrani, mint a gummi labda. Ez babonázta meg.Rövidesen összekerültek. A nemes bacsóné mihamar megismerkedett nehéz állapotával is, nemcsak a gazdagsággal. Rövid pórázra fogta az uiát. Most az asszony szava pattogott, nem az uráé. Hol simogatott, hol legyintett. Hol turbékolt, hol teremté- zott. Az ajtót meg olyan emberül bevágta, hogy beleroppant a sarkvasa. Az ura pedig belegubbaszkodott a lóca sarkába, mint azelőtt a boldogult felesége. Jó az isten. Fizet becsülettel. Múltak az esztendők. Szaporodtak a gyerekek és egyben a dolog is. A bacsóné — most már Balázsné — neki dűlt a dolognak. Egyre sietett, nógatva párját. Űzte ekéhez, lóhoz. Nem volt annak maradása asszonyától a házban. A hús is lekerült az étrendről. Csak vasárnapra tellett. Úgy bizony I azt perditette oda neki bacsó Kati égő szóval, szaporán, hogy: Ki győzné magát zsírral, hússal! Megeszi mindenét, a mije van. Elpiédálná az úristen vagyonát kosztra. Ki látott ilyet! Hát zsen- dice nem jó kenyérrel ? Dara nem jó tejjel ? Nem szégyelné, hogy a falás pusztítana el mindenünket ? Mi maradna ezeknek? Nem sajnálná szegény gyerekeit ? A legkoldusabb koldus gyereke is épit ma házat, vesz ma földet, ha hazakerül Amerikából. A magáé meg kimenjen majd, hogy elüljön vele a hajó? Csak azért, mert kend urasan élne szegény paraszt létére. Elenné ezt a portát, földet, jószágot a saját köly- keitől, ha engedném. Az állatnál is állatibb. Imigyen pattog folyvást Kati szava. Emberének feje meg lekonyul mellére. Ölében, mellette, hátán teliképü mosolygósán hancuznak gyerekei. Szenvedélyesen öleli keblére, szorítja őszülő bajuszához őket. Az arca csöndes áhitat, a szeme, mintha könyes volna, ajka remeg, de hallgat. Nem ösmerne senki benne rá hangos Balázs Ferire. Igaza van az asszonynak, — gondolja — de azt szép szóval is mondhatná az embernek. De természete vad ennek az asszonynak. Egy órában kezesebb a báránynál, szelidebb, édesebb a galambnál. Utána meg uram bocsá 1 Olyan, mint az a tehén, a mely egyszerre kirúgja a sok tejet, a mit adott. Eszébe juthat a boldogult lányom, ki épp mindezeket tőle eltűrte. Szegény, boldogult öregem I Ha látná meghunyászkodva volt vejét, tán megnyugodna. Tán még mosolyogna is azon, hogy Katiban emberére talált Balázs. Gyűlölöm, — gyűlölöm lelkecskéim mai napig is, mi tagadás. De ha néha megpillantom gyermekeivel játszadozva, melegedik a szivem tája, megindulnak a könyeim és kérem az Istent, áldást küldjön e gyerekekre. Hisz azok ártatlan, édes jószágok.
