Zemplén, 1908. január-június (38. évfolyam, 1-52. szám)

1908-04-18 / 32. szám

14. oldal.

Z E M P L E’N.

Április 18.

Tavasz.

Mintha napsugárba tévedt pille módra Ezer forró szikra égetne apróra,

Remegve simulnék a május karjába Vörös rózsaszirmok hullnának arcomba.

TTlintha ezer csóknak helye égne rajtam, Elfogyna az álmom, nagy hideg nyugalmam. Körül ölelne a káprázatos fénye Valami vak vágynak hullanék elébe.

Valami, a mi nincs, a boldogság napja Forrasztana, égve, kínozva magába,

A mi nincs, a mi lesz, a tavasznak fénye Csókolt ennyi vágyat, álmot a szivembe.

SZÜTS IBOLyA.

Cgy végzetes nap.

Irta: Wlczmándy Jenő.

Vécsei Imre korán reggel ébredt föl, sebesen ugrott ki meleg ágyából, de lába megakadt az ágy mellett álló székben és ő végig vágódott a padlón.

Csöndesen káromkodott és dörzsöl- gette megütött tagjait.

— Ez a nap is jól kezdődik — mormolta maga elé.

Pedig ez a nap fontos nap volt az ő életében, ma kellett oltárhoz vezetnie a szépséges Lőrincz Annát.

Vécsei Imre a napokat, a perceket számlálgatta a mai napig, forró óhajtása volt bár már túl lenne ezen a napon és az övé lenne a szép leány.

Lőrincz Annának sok kérője volt, anyagilag sokkal tehetősebbek, mint ő és mégis ő volt a kiválasztott, a szép, a daliás Vécsei Imre. Elégülten nézett a tükörbe, miközben dús, fekete haját hullámosán rendezgette.

— Csak valami baj ne legyen — monologizált ismét.

Ösztönszerü balsejtelem üldözte és nem tudott tőle sehogysem szabadulni.

Nem mintha a lelkiösmerete bántotta volna, nem volt neki sem egyéb hibája, mint más fiatal embernek.

Elkészült az öltözködéssel, még a nyakkendőjét igazította meg, fölvette felöltőjét, begombolta keztyüit s egy utolsó pillantást vetett a kis hónapos szobába.

Búcsúzott a kis szobától, a hol annyi évet töltött el, csöndes, egyhangú megelégedettségben. Mától kezdve a saját, illetőleg a felesége házában fog lakni.

Lőrincz Máté, Annának az apja, kis korcsmában kezdte egymásra rakni a garast, a kis korcsmából vendéglő, a vendéglőből szálloda lett és Lőrincz Mátéból háziúr, sőt mert földet is szerzett, földesúr.

Most falusi birtokán volt a család, ott akarták megtartani az esküvőt, csöndben, mint szerény emberekhez illik.

Lőrincz Máté nem avatkozott a leánya házasságába, a maga egyszerű, keresetlen modorában kijelentette:

Ő megy férjhez, nem én.

Anna még csak most lépett a 18-ik életévébe s ezért az anyja figyelmeztette is, hogy ráér még a házasságra.

Fiatal leányoknál az ellentmondás olaj a tűzre, most már semmi áron sem engedett az ő szép vőlegényétől.

Az ő fiatal szemei nem vettek még mást észre a férfin, mint a külsőt.

Vécsei Imre csinos külsője megett nem rejtőzött gonosz lélek, jó, becsületes fiú volt, de erről mit sem tudott Anna és nem is törődött vele, ha Isten őrizz, elváltozott volna Imre fekete hullámos haja, vagy baleset eléktelenitette volna az arcát, az Anna rajongása bizonyára elpárolgott volna. Vécsei Imre is jól tudta ezt és gyakran szomorko- dott fölötte.

A fiatal lányokat a formai tökély vonzza, nem szabad nekik túlságosan fölróni ezt a hibát. Ki kívánhatja tőlük, hogy bölcselkedő szemekkel kutassák annak tartalmát is.

Vécsei Imre korai kelése dacára, éppen csak idejében érkezett a pályaudvarra, a mint becsapta maga után a vasúti kocsi ajtaját, a vonat dübörögve elindult.

Fáradtan ült le a kocsi párnáira, egyedüli gondolata volt a kis szegcsői állomás, a hol várni fogja a leendő apósa fogata.

A vonat menése túlságosan lassúnak tűnt töl előtte, pedig az ő útja nem volt rövid. A belépő kalauzt figyelmeztette is a lassú járásra, aki azonban udvariasan mosolygott és csöndesen azt volt bátor megjegyezni, hogy az uraságnak talán nagyon sietős a dolga.

E megjegyzés fölött a kocsiban ülő két nő is elmosolyodott, Vécsei Imre pedig bosszúsan húzódott a sarokba.

Lassan emelte föl szemét utitársaira és magában megállapította, hogy a szőke nő csinos. Könyvet húzott elő zsebéből és olvasni próbált, ami azonban sehogyan sem sikerült, ismét eltette a könyvet és a tovarohanó vidéket szemlélte. Három órája utazott már s még ugyanannyi volt hátra, azt hitte lehetetlen kivárni az utazás végét.

Egy ideig hallgatta a vonat kerekeinek zakatolását, majd ezt is megunta és ismét föltekintett a szőke nőre.

Az épen reá függesztette nefelejts- kék szemeit s mikor nézésük találkozott, megszólalt, kérte, legyen szives kölcsönözni az olvasmányt, amit úgy sem használ.

Vécsei Imre készségesen nyújtotta át a könyvet s udvariasan bemutatkozott.

A szőke nő egy darabig olvasott, majd fölnézett.

— Sajnos, már olvastam ezt a könyvet, mondotta zengzetes hangon.

Vécsei Imre ismét zsebébe sülyesz- tette a könyvet és hasonlóképen sajnálkozott.

A szőke nő beszédesnek mutatkozott s Imre rövid válaszai sem riasztották el, kénytelen-kelletlen társalgás indult meg közöttük.

Imre mogorvasága lassankint fölengedett és bevallotta utazásának célját.

A szőke nő kifejezte szerencseki- vánatait s egészen bizalmába fogadta Imrét.

Elmondotta, hogy ő magyar származású, de amerikaihoz ment férjhez s mert férje meghalt, ismét visszatért hazájába, örülni fog, ha a jövőben többször találkoznak.

Úgy látszik, Amerikából hozta magával a szokást, vasúton kötni ismeretséget.

A bájos mrs. csevegését a vonat éles füttyentése szakította félbe s az összes kocsik nagy zökkenéssel megállották, a hálóban elhelyezett pakktáskák pedig az utasok fejére potyogtak.

A többé-kevésbbé megsérült utasok kitódultak a kocsikból és tudakolták a baj okát.

A vonatvezető egykedvűen vono- gatta a vállát, a töltés uj, nem elég szilárd, a vonat kisiklott.

— Mikor megyünk tovább — faggatták többen.

— Ha ideje korán segítség jön, holnap reggelre helyre lesz állítva a pálya, felelte röviden és faképnél hagyta a kiváncsiakat. Vécsei Imre megsem- misülten bámult maga elé.

— Mit fognak gondolni ? ismételgette folytonosan.

Tépelődéséből fölriasztotta a mrs. hangja.

— Jöjjön mr. — mondotta amerikai nyugalommal, ott messze házakat Iátok, itt nem várakozhatunk holnap reggelig.

A kazán mellett haladtak el, mely nagyokat fújt a maga által vájt sírjában, mögötte a fölborult postakocsi hevert.

Lassan haladtak előre a hebe-hupás talajon. Imre szótlanul, leverten, a mrs. vidáman.

Iza, igy hívták a szőke nőt, hirtelen hátrafordult s társa kétségbeesett arcát látva, hangos kacajra fakadt.

— Mire való a kétségbeesés, kiáltotta, ha ma nem, hát holnap megesküsznek.

Imre nem mentegetődzött, beismerte nevetségességét, de viszont elmondta balsejtelmeit, még a reggeli accídensét sem hallgatta el.

Iza még jobban kacagott.) v $§

— Milyen babonásak maguk férfiak.

Imre védekezni próbált.

— Higyje el, ez inkább ösztön, mint babona.

— Legalább emlékezetes lesz magának ez a nap, mondotta a mrs. megfordulva és sebesebben haladt előre az útra.

Kicsiny városka tűnt föl előttünk.

Az utitársak kimerültén állottak meg a városka első házánál.

— Látja amott azt az épületet ? mutatott egy emeletes házra a mrs.

— Kétségtelenül ez az egyetlen vendéglő — felelt kedvetlenül Imre.

— Valóban úgy néz ki, mintha kisértetek járnának bele és nem vendégek, beszélt a szőke hölgy s a nevezett épület felé irányitá lépteit.

A potrohos tulajdonos a kapu alatt pöfékelt.

— Kaphatnánk-e szobát ? kérdezte Imre barátságosan.

— Talán csak lesz egy, felel a kérdett, nem szívesen vevén ki szájából a pipát.

— De nekünk kettő kell, szólt ismét Imre.

— Kettő ? meresztette ki szemeit a jámbor lélek. Azt már tudom, de minek a tekintetes urnák két szoba ? — Mert az egyik őnagyságának szükséges, felelt bosszúsan Imre.

— Ha uraságod elfogadja a toronyszobát, — úgy nevezte a becsületes ember a padlás közvetlen-közeiében levő helyiséget, akkor szívesen. Föltolta fején a sapkáját és megvakarta a tarkóját — de megmondom őszintén, bár rontom az üzletemet, annak a szobának véres históriája van.

— Bánom is én kiáltott közbe Imre, én meg leszek benne reggelig.

A potrohos ember mit sem felelt, de elcsoszogott és nemsokára hallani lehetett a kulcs nyikorgását a zárban. A vendégek egyedül maradtak a dohos szagu vendéglőben.

Izának egyszerre fölvillant a szeme.

— Tud billiárdozni ? nézze amott van az asztal s egy vizözönelőtti tekeasztalra mutatott.

— Szolgálatára igen — válaszolt nehezen palástolt rossz kedvvel Imre.

Izának már kezében voltak a labdák és estig valamennyi játszmát Imrére verte.

Vacsora után vidáman nyújtotta feléje a kezét.

— Meg kell szenvedni a boldogságért kedves barátom. A viszontlátásra holnap reggel 1 Azután eszébe ne jusson valami véres história abban az elátkozott szobában. Még egyszer visszafordult, azután eltűnt az ajtó mögött.

Vécsei Imre kellemetlen érzésektől zaklatva haladt föl a toronyszoba kacs- karingós lépcsőjén.

Mintha az ördög kibérelte volna ezt a napot ő ellene.

A folytonos izgalomtól egészen kimerült, most az alacsony toronyszobába lépett, meggyujtotta az éjjeli mécsest és ruhástól lehevert a rozoga ágyra. Idegei tulfeszültek voltak, szemeit kerülte az álom.

Lassan teltek az órák, hallatszott az éjféli harangszó.

Vécsei Imre nyugtalanul hánykolódott az ágyon, hirtelen elcsöndesedett; nini! mintha valami neszt hallott volna az ágya alól.

Valaki nyújtózott, mintha elő akarna bújni, gondolta magában Imre.

A rémregényekben olvasott összes szellemek fölvonultak előtte, a szeme káprázott, a szive erősen vert, nem volt gyáva ember, de nem birt mozdulni helyéről.

A baljóslatú mozgás ismét hallatszott az ágy alól. Imre lassan kihúzta egyetlen fegyverét, hosszú nyelű kését a zsebéből s az ágy szélére húzódott, készen az ágy alól előbujni készülő ellenfelét leszúrni.

A perczek órákként teltek. Imre homlokáról nehéz izzadságcseppek gördültek alá.

Nyilvánvaló volt, hogy az ágy alatt van valaki, a nesz félreismerhetetlen volt, sőt az illetőnek szabályos lélek- zetét is hallotta Imre.

Lélekzetét visszafojtva várakozott s magasra emelte kését, valahányszor a nesz hallatszott.

Imre gyakran gondolta, hogy leugrik az ágyról s igy végez az ágy alatt rejtőzködővel, de lehet, az ideges kimerültségtől nem volt hozzá ereje.

A nap első sugara Imre támadásra emelt késére esett, a nesz mindig erős- bödött az ágy alatt, de nem merészkedett elő senki.

Alulról mozgás hallatszott és emberi hangok, mintha megtört volna a varázs, mely őt lenyűgözte, hirtelen leugrott az ágyról és alája nézett.

Az ágy alatt kinyujtózkodva feküdt a korcsmáros hatalmas kutyája, miután vendégek nem szívesen foglalták el ezt a szobát, a kutya töltötte benne éjjeleit.

Vécsei Imre idegesen kaczagott, felcsapta kalapját és mosdás nélkül futott le a lépcsőkön, levegőre volt szüksége.

A lépcsőn találkozott az útra kész mrs.-el.

— Az Istenért, mi történt Önnel ? kiáltott föl az meglepetten.

Imre röviden elmondta az esetét, még nevetni is próbált, de Iza komoly arcza megriasztotta, hirtelen elhalgatott.

— Szegény ember — hallotta az Iza lágy hangját s mintha egy köny- csepp is meghúzódott volna a nefelejts- kék szemek sarkában.

— Isten Önnel — mondotta mrs. és búcsúzóul nyújtotta kezét — ne felejtsen fölkeresni, ha Pestre jön.

Imre nem tudta mire magyarázni a dolgot, azt hitte Izának rendetlen ruházata tűnt föl és vissza sietett a padlásszobába, amint a tükörbe tekintett, lábai meginogtak alatta, a haja és bajusza hófehér volt s szemeit mély barázdák árnyalták. A fiatal leventéből aggastyán lett. Nem birt megállani lábain és a végzetes nap leteritette.

*

Vécsei Imre sokáig feküdt ideglázban, mikor meggyógyult, csakugyan visszakapta a jegygyűrűjét, de a bájos mrs. nem restéit a fehér hajú ifjúval oltár elé lépni.

„Mariska-dalok“-ból.

i.

Ajkidon a szó zene,

Lehelleted illat;

Ha fölnyitod szép szemed,

Rá az éj is virrad.

Lépted nyomán virág nő,

Játszi szellő támad;

Cseng az édes madárdal S mosolyog a bánat.

II.

Felőled álmodom Minden éjjel, lányka,

Édes álmaimnak Legédesebb álma.

Bár egész életem Ilyen álom volna,

S édes álmaimból Ne ébrednék soha 1

III.

Fejem fölött siró darvak szállnak, Hej ma-holnap sírba visz a bánat 1 Mire lehull erdő, liget lombja, Messze száll a lelkem búja, gondja.

Hervadt levél hull a hideg sírra,

Rá van az én bus végzetem írva, Gyászbetükkel az van írva rája, Temetőbe visznek nemsokára.

Szeneiről Holozsnyay Cyrill.