Zemplén, 1905. július-december (35. évfolyam, 70-145. szám)
1905-12-23 / 143. szám
Sátoraljaújhely, 1905. December 23. 143. (4496.) Harmincharmadik -évfolyam Hegjelen minden második napon kedd, csütörtök és szombat este. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Sátor alja- U jnely, ifitér 9. szám. Kéziratokat nem adunk vissza. Apró hirdetéseknél minden garmond sző 4 fill., vastagabb betűkkel 8 fill. Nyílttérijén minden garmond sor 30 fill. iij. Meczner Gyula főszerkesztő. POLITIKAI HÍRLAP. dr. Perényi József főmunkatárs. Előfizetési ára: Egész évre 12 korona félévre 6 kői negyedévre 8 kor. — Egyes szám ára 8 fillér. — Hirdetési dij: Hivatalos hirdetéseknél minden sző útin 2 fill. Petit betűnél nagyobb, avagy disz- betükkel, vagy kerettel ellátott hirdetések térmérték szerint egy négyszög centim, után 6 fill. — Állandó hirdetéseknél árkedvezmény. A szeretet ünnepén. — dec. 23. Az öröm, a gondtalanság derűje aranyozza be az arcokat. Az emberek közlékenyebbek, egymáshoz közeledőbbekké válnak ma. Elfeledi mindenki a napi élet terhét-gondját; időre-órára lerázza magáról a bilincseket, amelyek őt különböző módokon kötik. Ma örvend mindenki, vagy legalább is — mások kedvéért — színleli az öröm látszatát. De miért is ne? Hiszen ma a szeretet ünnepe van; ma a béke jö a földre; ma az egyenlőség hirdetőjének születése napját üljük. Ma elcsendesülnek a szenvedélyek hullámai, medrébe tér az indulatok fel-fel csapó árja. Ártatlan gyermekarcok, gondtalan ifjú korban élő reménységeink, pályafutásuk befejeztéhez, közelgő öregeink ma mind, mind olyan különösek, olyan — a napi élet.keretétől elütő képet mutatnak, hogy mi, komoly férfiak idegenekké válunk közöttük, mintha nem abban a világban élnénk, amelyben élnek ők. Óh ! mert mélyen érzi a mi szivünk valaminek a hiányát! Öröm helyett csak tusakodás, kétségeskedés dúl a mi lelkünk mélyén. A ZEMPLÉN TARCAJA. A színésznő karácsonyestéje. — Elbeszéli: ö maga. — Az orvos morfiumot fecskendezett a bőröm alá és fájdalmaimtól szabadulva, mereven és némán fekszem ágyamban. Másokat elkábitanak az ily mesterséges altatószerek s nehány csepp belőlük elég, hogy őket álomba ringassák. Nekem nem osztályrészem az ily szerencse! Amint egyéb érzőtehetségem eltompul, agyamban tovább ker- getődznek a gondolatok; a képzelet derűs délibáb képeket varázsol elém, s félálmomban az emlékezés tarka képei vonulnak el előttem. A közeli karácsonyra gondolok — némely már elmúltra — és világosan, mintha csak tegnap lett volna, felbukkan képzeletemben egy karácsonyest, minőt csak szinészgyermek érhet meg. Alig nehány napja, hogy a fővárosba érkeztünk; atyám müveit és becsületes jellemű férfiú volt, kit a művészetért rajongó lelkesedése vitt a színi pályára. Még őszszel szerződött, mint rendező egy vidéki színtársulathoz. A városban, hol ez a színtársulat működött, a megelőző nyáron dühöngött a kolerajárvány, ennek utóhatása és szeMi is úgy vártunk valamit, mint a boldog kicsi gyermek az ó karácsonyfáját, az ö ajándékot hozó kisded Jézuskáját. És mily nehezen vártuk! Mi, akiknek erkölcsi kötelességünk, velünk született feladatunk a napi élet nehéz és legnehezebb terheinek viselése; akiknek dolgoznunk kell hazáért, családért, közjóért, utódainkért; akikre kö- vetelöleg néz vissza a múlt, várakozással tekint a jövő; — a kik érezzük feladatunk nagy súlya mellett annak értékét is: óh! gondolkozzunk csak mi is a szeretet e nagy ünnepén, — mert tenni nem vagyunk képesek, legalább gondolkozzunk tehát. Erkölcsi kényszer, vad erőszak, durva elfogultság által megláncolt kezeinkről rázzuk le ma, ezen a szent napon a bilincseket és kiszabadított kezeinket emeljük ég felé, intsünk a szeretet kutforrásának, hívjuk őt ide magunk közzé, — óh! mert árvákká lettünk nála nélkül, idegenekké váltunk otthonunkban, a mi örökünkbe pogányok jöttének. De vájjon aggódjunk-e? Hát elhagyott talán minket az, akinek szentséges nevével, eszméinek hűségével évezreden át megbirkóztunk ezernyi ellenféllel? Csüggedjünk-e, mikor erőinknek fogyatkozását nem látjuk, de annak növekedésében gyönyörködünk ! ? Ha történelmünk lapjait ütjük fel, ott is minden betű csak a rai erősségünkről regél; ha a jövőbe lát szemünk, ott is csak erősségünk tudata vigasztal meg. Nem veszhetünk el, nincs okuuk aggódni. Ma, a szeretet magasztos ünnepén magasztosul a mi lelkünk is, érezzük, hogy nem lettünk hűtlenek annak a véghetetlen szeretetnek eszméihez, aki elhintve tanát közöttünk és ezermilliók közt, öntudatra hozott népeket és nemzeteket, emberi méltóságuk tudatára emelte országok és világrészek lakóit. Ha nem bántják ezt a jó magyar népet, ha csak egyetlen jó szóval közelednek hozzá: ez utólsó cseppig oda adja vérét azért — akitől ö egy kis jóindulatot tapasztal. De veleszületett nemes büszkeségénél fogva kufárokkal alkudozni nem fog, lenézést, gúnyt nem tűr. Megtörhetik, de meg nem hajtják; ezt szívósságával, lángoló hon- szerelmév el, íörvénytiszteletével már biztosította magának. Életereje azokban a tanokban gyökerezik, amely tanoknak hirdetője 1905 évvel ezelőtt a betlehemi istálló rozoga jászolyából mosolyogva tekintett az előtte térdre borult királyokra. Ott is azt mondá a szótlan, gyönge kisded világrészek urainak : mik vagytok ti ? Miért hulltatok porba előttem, aki szólani sem tudok ? Miért reszkettek előttem? Miért járja át szelíd tekintetem lelke- tek mélyét, — miért vagytok kicsinyek ti hatalmasok, én előttem, a szegény, tehetetlen koldus gyermek előtt ? Es ha azok a bölcs fejedelmek megértették a betlehemi kisded eme kérdéseit, csakis ezt felelhették rá: Hálával, szívesen borulunk le előtted, noha tehetetlennek látunk is testileg; de mi, akik magas polcon állunk más szemmel uézzük a világot. Azért borultunk le előtted, mert nagy vagy, fölséges! Már látja prófétai szemünk, érzi ihletett lelkünk f a te tanaid rettenetes erejét. Erezzük, tudjuk, hogy a te eszméid fogják uralni a lelkeket örökre. Erezzük, hogy múlandó a királyok hatalma, de szent, örökkévaló a népek joga. Mi elmúlunk, a nemzetek élnek. Minket elfelednek, de a nép jobbjainak igéit nem feledik el soha. Isteni kisded! küldj világosságot a te áldott születésed napján népek és királyok, hatalmasok és kicsiuyek szivébe! Küldj világosságot ennek a sokat szenvedett magyarnép hívatlan vezetőinek elméjébe is, küldj segítséget jobbjainknak, áldást népünknek. De küldd áldásodat nagy választékban és jutányosán kapható HRABÉCZY KÁLMÁN gyógyáru üzletében (DROGÉRIA.) Sátoraljaújhely, Főtér. Lapunk mai Nzitina 12 oldal. rencsétlen viszonyok következtében a színházat csak gyéren látogatták és az igazgató kénytelen volt a tagjaival kötött szerződéseket felbontani. Tél derekán kenyér nélkül maradtunk. A tagok elhatározták, hogy osztozkodásra tovább játszanak és a vezetéssel atyámat bízták meg. Nehány hétig tengődtek igy, de végül a színházakra oly válságos idő véget vetett a legbuzgóbb erőlködéseknek; atyám kijelentette, hogy tovább nem győzi és szétosztotta az utolsó bevételeket. Sőt még megtakarított pénzéből is adott kinek-kinek. A kollégák a szélrózsa minden irányába elszéledtek s minthogy nekünk sem volt maradásunk, elköltözködtünk Budapestre, a jó Istenre és a színházi ügynökökre bízva, hogy egy családapát szerződéshez juttassák. Eddig minden igyekezet kárba veszett és szüleimnek nem is volt reményük, hogy egyhamar szerződtetik atyámat. Így jött meg december 24-ike. Olyan fagy volt, hogy még a miskolci kocsonya se reszketett volna. Tizenkét éves voltam akkor s rendkívüli tehetséggel megáldva, mert gyermekszerepekben még nagyobb vidéki színpadokon is rohamosan meghódítottam a közönség tetszését. De nem voltam szüleim egyetlen gyermeke. A Mester-utca egy sötét udvari szobájában laktunk, az olcsóság kedvéért. De menhelyünk oly komor és sötét volt, aminő rettenetes helyzetünk. A kályha hideg, egy falat kenyér sincs a házban; mama — egykor ünnepelt színésznő — ágyban fekvő beteg, gyermekszülést várva. Szempilláin könyek csillogtak — óh, csak alig nehány nap előtt elvesztettük drága Pistánkat, négy éves öcsémet. Egy torokbaj ragadta el tőlünk a szőkefürtü, bájos fiúcskát, védő angyala elvitte a menyekbe, hogy ott a ragyogó karácsonyfa előtt ünnepelje a kereszténység legnagyobb ünnepét. Fázva ültem a szeretett anya fekhelye mellett; négy húgom és két öcsém sírva és énekelve altatták el önmagukat, gyengéd arczocskáik és kacsóik félig lefagyva, kandikáltak ki a szűk takaró alól. Még csak gyertyánk se volt, hogy ezt a nyomorúságot megvilágíthattuk volna. A ferenc-városi templom órája hatot ütött és anyám halk hangon mondá: — Már sötét este van ! Eredj ki az utcára Klárika s nézd meg, nem-e jön már apád; megígérte, hogy esté itthon lesz. Adja Isten, hogy szerencsés hirt hozzon. Fejemre és vállamra vetettem édes anyám kendőjét és miután anyámat megcsókoltam, kimentem az utcára. Atyámat nem láttam; a lámpák csak pislogtak, s itt-ott egy ablak fényesen ki volt világítva. A karácsonyfa fér sugárzott ki az utcára. Szerencsés, b dog emberek állták körül; feltekint tem, az otthon uralkodó nyomorusáj gondoltam s nehéz könycseppek gi dűltek le arcomon. Szinte tévelyegve és álmodva b lagtam a vásártérre. A karácsonyi izg mozgás pillanatnyilag lebilincselt, m jobbról is, balról is, a vásárolt holm kai tele rakva, siettek el mellőlem emberek. Fáztam, dideregtem ; ekkor egy torsor végén kis asztalkát pillantott meg, melyen fehér báránykák és mécs álltak. Az asztalka mögötti zsámolj hét vagy nyolc éves lányka gugg lenge ruházatában reszketett és szi félve kínálta a járókelőknek játéka „Tíz fillér egy bárányka!“ Elfelejtettem saját bajomat, amil ezt a halvány, elaszott arcocskát látt, és a lágyan rezgő hangot hallotté Oh, mily szívesen adtam volna a lánykának egy-két tizfillérest, de s nos, nekem se volt. Ekkor hirtelen e sen oldalba löktek. — Hát mi ez? Nem tudsz kitéri hangzott felém s elestem, belebotlott egy nagy zöld fenyőfába, mely egy fi váíláról lecsúszott. Egyidejűleg egy I tonatiszt arcába néztem. A tiszt fel hajlott s felszabadított önkéntelen, mi lehetősen karcoló takaróm alól, mia
