Zemplén, 1904. július-december (34. évfolyam, 70-142. szám)
1904-08-13 / 88. szám
Harminckettedik évíolyaa.. Sátoralja-üjliely, 1904. augusztus í3. 88. (4310.) Megjelen minden második napon kedd, csütörtök és szombat este. Szerkesztőség- és kiadóhivatal: őitoralja-TJjnely, íötér 9. szám. Kéziratokat nem adunk vissza. Apró hirdetéseknél minden garmond szó 4c fill., vastagabb betűkkel 8 fill. Nyílttériben minden garmond sor SO fill. POLITIKAI HÍRLAP. iíj. Mecansr G-yula dr. Molnár János dr. Ferényi József főszerkesztő. felelős szerkesztő. főmunkatárs. Előfizetési ára: Egész évre 12 korona, f évre S kos negyedévre t) k >r.-m. Egye? szám ára S fillér. — Hirdetési díj: Hivatalos hirdatéseknéi minden szó után 2 fill. Petit betűnél nagyobb, avagy'dísz- betűkkel, vagy kerettel ellátott hirdetések térmérték szerint egy négyszög centim, után (> fill. — Állandó hirdetéseknél ár kedvezmény. Politikai karcolatok. — aug. 13. Fáradságos, végtelennek tetsző ülésszak után rövid pihenőre térnek a képviselők. Abba a nyomasztó csendbe, amely szinte szokatlan volt az obstrukeióval felavatott ülésteremben, mint a kimerült viharfelhő utolsó moraja, hangzott bele a különböző pártok megbízott szónokainak beszéde. Olyan ünnepélyes záróülésféle volt ez s mert egyrészről változatos politikai harc után s az újabb, készülőben levő harcok előjeleiként hangzottak el a beszédek, mi is elmélkedhetünk röviden azok felett. A különféle pártárnyalatok szónokai bizalmi kérdést csináltak a mai kormány minden intézkedéséből. Legtöbb joga volt ehhez Barabásnak, aki pártja nevében kijelentette, hogy egy hatvanhetes alapon álló kormány iránt sincsen bizalommal. -Ez legalább következetesség s nem a kormányelnök személye, hanem a tőle képviselt eszmék és elvek, egyszóval az egész kormány- rendszer ellen irányul. Ugrón Gábor beszéde inkább theoretikus jellegű gonddal készült szónoklat, de megtagadja a kormánytól annak még a lehetőségét is, hogy nemzeti célokért tudna lelkesedni. Megszokottak már Ugrón Gábornak a szóuok- lás hevében mondott túlzásai; de mikor azzal a váddal áll elő, hogy a miniszterelnök határozott Programm keresztülvitele helyett egyik napról, hónapról másikra tologatja az állami élet szekerét; ezzel csak az ellenzék fölött mondott Ítéletet. Az ellenzék tette lehetetlenné az országos ügyek rendes elintézését, az ellenzék sodorta bele az országot a törvényen kívüli állapotba s most mikor az egész nemzet érzi, nyomasztólag érzi annak súlyos anyagi következményeit, amikor a nemzet szegénysorán polgárai a legnagyobb nyomor előtt állva silány termésükből két év elmaradt adóját kénytelenek fizetni: akkor természetesen a kormány az oka mindennek s nem azok az igen tisztelt képviselő urak, akik ezt a szomorú állapotot előkészítették minden reális alapot nélkülöző, üres beszédáradataikkal. De hát igaz az, hogy bajnak, kárnak nincs gazdája. A felelős kormány szidása pedig, mig egyrészt hálás téma Magyarországon, másrészt setn pénzbe, sem szellemi megerőltetésbe nem kerül. Legérdekesebb volt Bánffy Dezső nagyfontosságunak jelzett beszéde, nem érdemi oldalát tekintve, hanem mint a politikai beszédek szörnyszülöttét. Az önálló vámterület mellett állott sorompóba s a legsajnálatraméltóbb vergődéssel morzsolta le eget-föl- det megindító, nyakatekert okoskodásait. Szegény, gyatra párt az, amely ilyen beszélni sem tudó férfiú zászlaja alá gyülekezik s a legnagyobb nyegleség, hogy Bánffy az egész ellenzéket egyesülésre akarja bírni az önálló vámterület mellett. Hová vezetné Bánffy az egyesült ellenzéket, amelynek legifjabb tagja is több politikai tapintattal és tudással rendelkezik? Diadalra bizonyára nem. Igen szépen jellemezte őt e tekintetben Tisza István miniszterelnök, akinek beszédéből, bár csak röviden fejtegette, sokkal jobban s érthetőbben domborodott ki az önálló vámterület eszméje, mint Bánffy rengeteg, rendezetlen szóáradatából. Igen megneheztelt Bánffy azért, hogy a miniszterelnök az ö „múlt“ szereplését a „jelen“ szereplésével összehasonlította s a jelenből vett adatokból bizonyította, hogy Bánffy ma sem következetes önmagához, de erről Tisza István nem tehet. Csodálatos emberi jellem az, mely rövid hét alatt annyi változáson menjen keresztül, mint Bánffy jeleme. Ő vádolja a miniszterelnököt a fölfelé simulás politikájával s két év előtti szereplésekor a csúszómászó politikusok prototypusává ő maga lett. Ö a nemzet jogos követeléseinek apostola s elfelejti az alatta lefolyt véres választások rémes árnyait. Ő akar nemzeti eszmékért küzdeni, kinek a politikából csak a gyászos emlékű múlt jutott, de ahoz sem tudása, sem eszköze nincs. Azonban nem akarok mindent elvitatni a saját tükre előtt ,nagy“ államférfiból. Hiúsága, az mindenek felett nagy van. Ez vitte arra, hogy kormányelnök lehessen mindenáron, ha kell nemzete összes jogainak feladásával s mikor fent és alant egyaránt megismervén lehetetlenségét, kegy- vesztett lett: újra csak hiúsága viszi arra, hogy a tőle letiport s vérrel áztatott ellenzéki zászlóval, nálunk könnyen lelkesítő hangzatos frázisokkal legalább egyet megmentsen magának: nagy nevének forgalomban maradását. Azt hiszem : hiúsággal tehetség és változatlan jellem nélkül senki- sem fogja nemzetét boldogítani. Vagy határozottan rossz politikus, vagy gyertnekeseu naiv gondolkozásu ember Bánffy, aki nem látja be, hogy nevének némi tiszteletet csak az elvei mellett való következetesség szerzett volna. A félrevonult nagyságnak mindig nagyobb értéke volna, mint van a köpönyegforgató szerencsevadásznak. o Kairos. Ab.-Torna és a kassai Rákóczi- szobor. — Saját tudósítónktól. — Kassa, 1904. aug. 12. Abauj-Toraavármegyo alispánja, dr. Rakovszky Endre igen szép körlevelet bocsátott ki, a melyben Abauj- vármegye közönségét is felkéri, hogy a kassai Rákóczi szoborra adakozzanak. Á ZEMPLÉN TÁRCÁJA. Magány .. . A lombsátor felettem összehajlik, Mint uralkodón zöld selyem palást. S benyúl’ előttem messze, végtelenbe A vadvirágok borította pást . . . A rengetegnek mélye megmorajlik És véghetetlen bánatról beszél, S a jaj erősbül, hogyha uj rohammal A szélnek újabb rebbenése kél. S a mig mélyén az ősi rengetegnek Zajlik, morajlik annyi szenvedély: A pást nyugodt. Enyelgő szökkenéssel És nyomtalan fut rajta át a szél. S a szenvedély, mely átviharzik erdőn S nyomán feltámad annyi indulat: A pást felette nyom nélkül fut által És változást a jötte nem mutat. Az élet képét látom én e pástban És annak képe ez a rengeteg, Az indulatnak, melynek száz a rabja Mig másnak szivét sem rezditi meg. A nagy titkokra itt lelek megoldást, És igy értek meg sok tragédiát, Ha minden szív egyazon érzelemnek Hullámverését máskép érzi át. S mint más a vágya erdőnek s a pástnak S csupán a hely, hol együtt élnek: egy, ügy az életben vágyak ébredése Ennek játék, s annak üdvére megy. Az erdő mélye ime zug: megettem És porbasujtó bánatról beszél . . . S a pást felett, mely itt előttem ömlik Minden nyom nélkül száldos át a szél... Németh Pál. Napló töredék. A »Zemplén« számára irta: DiószegKy Mathild. Darnay Márta elgondolkozva ült íróasztala mellett. Előtte feküdt kinyitva naplója; a tollat is kezében tartotta, de nem irt; fejét balkezére fektetve, gondolataiba elmerülve nézett ki a messze távolba anélkül, hogy látott volna valamit mindabból, ami szeme előtt elterült . . . Gondolatai tovább vitték őt. A bánat egész súlyával nehezedett lelkére. Úgy ült ott, mint aki nem vár a sorstól semmit s nem is reméli már, hogy napja még valaha ragyogva keljen fel. Azt a kevés, azt a csipetnyi boldogságot is, amit sivár életében feltalált, a saját lelki világából mentette, mint azon lények, akik leikök kincsénél egyébbel nem bírnak. És az ily lelkeken, ha a szerelem hatalma erőt vesz: szerelmük egész világuk, s leikök csak e világban él és ha viszont szerelmet soha nem nyernek is boldogok, hogy szerethetnek és a léleknek ez a kis boldogsága is képes felderíteni olykor-olykor lótöket. Most is, hogy Márta ott ül Íróasztala mellett gondolataiban elmélyedve, ily félboldogság lehet az, mely ajkára mosolyt csalt és szemeiben egy fénysugarát csillogtatta meg a reménységnek. Olyan e mosoly, olyan e szemnek ragyogása, mint mikor a napnak sugára felhőn keresztül tör elő és egy néhány percre bearanyozza a beborult eget. Tehát nincs lélek, melyet az abszolút boldogtalanság kötne le és nincs lélek, melyet — habár akaratlanul is — olykor a reménynek egy gyönge fénysugara ne aranyozna be... így volt ezzel Márta is. Ő se remélt és mégis . . . Hosszas gondolkozás után elővette naplóját s tollával gyorsan haladva, a papirosra ezeket irta abba: „Ti, kik a sorsnak kegyeltjei vagytok, ti, kik az élet boldogságát ös- meritek, ösmeritek a viszonzott szerelem üdvét és éltek az élet napfényében ... ti nem értitek meg a meg nem értett lélek keservét. Ti mosolyogtok a panasz felett, hisz a ti lelketek boldogsággal van tele és aki boldog: szánalmat ritkán érez a boldogtalanok iránt. Ne mosolyogjatok hát, mert mosolyotok, mit az élet boldogsága csal ajkatokra, még kínosabbá teszi a meg nem értett lélek fájdalmát . . . Nem is ti hozzátok szól hát lelkemnek panasza, mert azt, amit e lélek érez és szenved, csak azok képesek megérteni, kik hasonló fájdalmakon mentek keresztül az életben ... Hasonló ? Igen, hasonló, csak hasonló, mert oly mélyen, oly fájóan senki sem érezhetett még e világon, mint én! Hol van ajk, mely az én fájdalmamat kitudná fejezni? Hol van toli, mely azt letudná Írni? A rajz, amit róla adnának, mind színtelen lenne... E nagy, e végtelen nagy fájdalmat csak egy rokoniélek lenne képes megérteni. De hol van e rokoniélek, mely elfogadja az én lelkem rokonságát?! Eddig holt szivvel éltem ... Hogy önmagam voltam szivemnek gyilkosa, nem tagadom, de féltem . . . Féltem a viszonzatlan szerelem gyötrelmes keservétől, féltem ennek nagy bánatától. Oh! mert én ösmertem az én lelkemet és megakartam menteni azt a legnagyobb fájdalomtól! És talán jobb is lett volna örökre holt szivünek maradni; akkor megkímélt volna tán a sors a lelki szenvedéstől s nem ösmertem volna az életnek kegyetlenségét, őrült játékát; mely mutatja, hogy hol a meny és amidőn vágyva vágyunk oda bejutni: becsapja előttünk az ajtót. Ti, kik szintén ki vagytok e menyből zárva, ti, kiknek számára nincs boldogság e földön, ti tudjátok megérteni csak, mit tesz az: boíyon- gani az élet pusztaságában egyedül! Soha napnak fényében meg nem meHapiHik sasai 6 oldal,
