Zemplén, 1904. július-december (34. évfolyam, 70-142. szám)
1904-09-03 / 96. szám
Sátoralja-üjhely, 1904. szeptember 3. 96. (43I8A Harminckettedih évfolyam. Megjelen minden második napon kedd, csütörtök és szombat este. Szerkesztőség és kiadóhivatal: ö&toralia-Ujnaly, főtér 9. szám. Kéziratokat nem adunk vissza. Apróhirdetéseknél minden garmon.i szó 4 fill., Vastagabb betűkkel 8 fill. Nyilttérhen minden garmond sor 30 fill. EMPLÉN iíj. Meezner Qíyuia főszerkesztői. POLITIKAI HXKLÄP. dr. Molnár János felelés szerkesztő. dr. Perényi József fómunkatárs. Előfizetési ára: Egész évre 12 korona, félévre 6 kői negyedévre 3 kor. Egyes szám ára 8 fillér. — Hirdetési dij: Hivatalos hirdetéseknél minden szó után 2 fill. Petit betűnél nagyobb, avagy disz- betükkel, vagy kerettel ellátott hirdetések térmérték szerint egy négyszög centim, után ti fill. — Állandó hirdetéseknél ár kedvezmény. Újhelyi dolgok. i. A Csalogány-utca. Ez is tengeri kígyó. Voltaké- pen pedig egy betű sem igaz belőle. Maga a csalogány egy rettenetesen buta szó. Az utca elnevezés pedig komisz hazugság. Mert utca alatt — már legalább városban, pláne rendezett tanácsú városban — olyas valamit szoktunk érteni, ahol a városi polgár, akitől adót — még pedig nem is épen keveset — követelnek, ember módjára érezheti magát. Ahol az adó-alany sárba nyakig nem gázol, ahol éjjel világítanak, ahol a csömörletes pocsolyából az apróbb házi állatok kadaverjei nem terjesztik a pestist, ahová legalább néha napján bekukkant a rendőr, hogy a csavargók és torkuk szakadtából trágárságokat ordítozó korhelyek egészen szabadon ne garázdálkodhassanak. Szóval európai értelemben az utca a városnak egy része s mint ilyen iránt a városnak érdeklődnie nemcsak illik, hanem muszáj akármilyen harmadrendű is, mert lakóit teherviselési képességük arányában épen úgy megadóztatja, mint a Fabourgh St. Weckerle tükörüveg kirakatos háztulajdonosait. Hallani véljük a hízott nyárspolgár hájfejü ellenvetését, hogy hát minek épit valaki oda házat, ha pedig odn épit, hát csak lubickoljon a sárba, ha meg éjjel nem lát, igyekezzék napvilágon az odújába jutni. Ezen a felfogáson mi nem csodálkozunk. Utóvégre is a hülyeség elemi csapás és a trottlik tótágast álló logikájával szemben a józan kapacitálás teljesen lehetetlenség. Hanem a tisztelt városhoz már van szavunk. Mert, aki tőlünk tetemes pótadót szed, attól követeljük, hogy nyújtson érte ellenszolgáltatást is. Ne csak a fertályesztendőnként pontosan jelentkező adóvégrehajtó juttassa eszünkbe, hogy újhelyi polgárok vagyunk. Nem kérünk mi sem aszfaltot, sem betonjárdát. Tudjuk mi jól, hogy utcánk mellékutca. De mert osztozunk a városunk közterheiben, osztozni akarunk a városi lét azon szerény méretű előnyeiben is, amelyet egy város általános emberiességi és köteles rendészeti szempontból meg nem tagadhat még proletár lakosaitól sem. Különben egy utcának olyan példátlanul botrányos elhanyagolása, aminő a Csalogány-utcának csúfolt posványfészekkel történik : a város szempontjából is kárhoztatandó rövidlátás. Mert hiszen a városnak minden újonnan épített k ZEMPLÉN TÁRCÁJA. Már hullanak . . . I. Már hullanak ránk levelek az ágról Ha együtt ülünk künn a fák alatt, Maholnap már mindegyik ág elárvul S a sok lombdiszből csak a rom marad. ügy erezem: szerelmed is fogyóba’ S a boidog órák maradéka rom, Csupán az emlék, hogy csókolt az ajkam, Csupán az emlék, hogy ölelt karom . . . II. Már őszre fordult sugaras nyarunk im’: Már hervadóba mind a levelek, Úgy bánt a színük, bánt a sárgaságuk, Hiszen egy nyár megy végkép el velek. Nem az a nyár, mely minden évben ujul, De az, melyik szivemnek volt nyara, A melynek többé nem lesz sarjadása S a melynek többé nem lesz illata. Oh! lesz még nyár, virágos, vágyfakasztó S a tar gályák még kapnak levelet: Ámde szivem nyarának minden éke, Érzem: hogy végleg elveszett veled. III. Ma még szivedben ezer színes álom Teljes díszében, virágjában áll; S holnap lehányja tán már minden ékét Mint díszeit a trónvesztett király. Ma még szeretsz és ajkad csókkal éget Mint fák lombját nyárvégi napsugár; S holnap talán már szétomlik szerelmed Mint szétomiott az ősz üzötte nyár. jjfémeth Pál. Mónika szeret. A »Zemplénc számára irta: Andor Károly. Cipőtisztító fiú volt ott a pályaudvar közelében. A hatalmas hirdetési oszlop mellett eltörpült amúgy is satnya, kis alakja. Szemeiből beteges fény pislogott elő. Oly kérlelően tudott ezekkel a szemekkel a járó-kelő, érkező és távozó utasokra nézni, hogy az ember csupa szánalomból is teltette lábát a fiú kis zsámolyára. Boldogan fogott ilyenkor a munkához s mig vékonyka kezeivel finoman megfogta a vendége lábát, mintha valami kedves régi, emlék volna az, lelkében talán ott volt a külvárosi piricelakásban, hol szegény édes anyja két kis nővérkéjével várja a hazaérkező Mónikát. Ez a lelki kép azután igyekvést hozott a kis kezekbe. Kalapját maga mellé téve, buzgón hozzálátott művészetéhez. V őrösbe hajló fürtéi ütemre mozogtak a kefével s pár pere alatt kiszolgálta vendégét s a kapott pár fillért gondosan tette el inge alól kivett kis tárcájába. Ennek az esetnek százszoros ismétlődése — egy kis cipőtisztító fiú története napról-napra. Mónika azonban érzékeny fiúcska volt. Úgy el tudott sirdogálni azokon a történeteken, amiket esténként édes anyjának felolvasott abból a füzetes szép regényből, amit a sarokházban ház egy-egy adó alapja. Ha tehát lehetetlenné teszi azt fonák, vagy bosszantóan együgyü intézkedéseivel, hogy egy újonnan keletkező utca mentői előbb kiépüljön, azonkívül, hogy polgárait károsítja, magának is kárt okoz. Amely városnak halvány ideája sincs a legelemibb kötelességéről, amely egyúttal nagy érdekét van hivatva szolgálni, annak csúfneve az, hogy „rendezett tanácsú“. És nemcsak az utca lakói érdekéről van ám szó e helyütt. Elvégre is kevés olyan naiv ember lakja a „Csalogány-zug“-ot, (vagy minek nevezzük) aki tisztába ne lenne azzal, hogy Ujhely- ben protekció nélkül utcát nem köveznek s utoljára is, aki megszokta a sarat, a sötétséget, a piszkot úgy, ahogy hozzátörődik a helyzet kényszerűségéhez. — Ámde a közkórház és az igazságügyi palota is oda építtetett! Az aztán már újhelyi specialitás lészen, hogy először is a törvényszék hátsó épületrészén az ablakokon át fog befolyni a viz és beömleni a latyak, mivel hogy az építész nem volt tisztában azzal, hogy palotát olyan városba tervezi, ahol kutyába sem veszik azt, hogy a tervezett utca akkorára készüljön el: amikorára a palota is felépül. Most aztán a földszinti ablakok alsó rélakó szenestől, a jó Samu bácsitól kapott. Almában sokszor fényes szobákban volt ő is, mint a regények bősei. Szép, magas, fekete hajú gróf volt ő is és a szolgák vártak parancsára. S ezek az álmok olyan boldoggá tették Mónikát. Ha munkája nem akadt, ott a kis zsámolyon is el-elgondolkozott az ilyenféléken s csodálkozva nézte a közeli hatalmas palotákat. Itt bizonyára mind olyan gazdag, hatalmas emberek laknak, meg olyan illatos rubáju szép nők, akikről odahaza olvasgatott. S nézte, nézte az ablakokat. Olykor, mintha ráismert volna a regény valamelyik bősére ott, az ablakokban megjelenő alakokban. Különösen a közeli palota egyik elsőemeleti ablaka tetszett Mónikának. Reggelenkint, amikor még az érkező utasokon kiviil alig van ember az utcán, kinyitották azt az ablakot. Szép, fehércsipkés ruhában egy szép nő nézett ki rajta. Haja szabadon lengett a friss reggeli szélben s arca olyan szelid, olyan jóságos volt mindig. Ilyennek képzelte a mesebeli, szép királyleányokat. A szokott időben már Mónika szemei várakozásteljesen tekintettek arra az ablakra, várva-várta, mikor hozza ki oda virágait az a jóságos arcú nő. Le nem vette volna róla egy pillanatra a tekintetét. Hát még ha véletlenül odaesett tekintete a kis cipőtisztító fiúra, boldog volt ilyenkor szei oly mélyen feküsznek, hogy az első zápor meg fogja tölteni a pinceházakat. De ez még nem minden: másodszor nincs olyan négy mecklenburgi ló, vagy uradalmi címeres négy ökör, amelyik télviz idején a Csalogány posványba egy szekér fát, vagy szenet bevontatni képes legyen a legfeneketlenebb dágvány miatt, afflinő valaha egy város utcáját rondította. Minthogy pedig a Ka- zinczy-utca felől nem nyílik jármüvei járható kapu az igazságügyi palotába, az tűzifával nem lesz ellátható. Harmadszor: a palota hátsó része előtt az utca any- nyira keskeny, hogy azon két szekér egymásnak ki nem térhet, tűz esetén semmiféle oltó-szerszámmal meg nem közelíthető. Hát még a kórház az lészen csak igazán ujhelyiesen. De hát ki az ördög törődik az ispotályosok- kal. Hiszen azoknak egy részét úgyis a Szentmihály lován fogják kihordani. Hogy miazmatikus fertőben fog állani a kórház! Hiszen ha kórház, hát arra való, hogy fogjon ki mindenféle bacilluson. Mire valók lesznek benne a doktorok. Hogy aztán a doktorok miképen jutnak be a kórházba, az megint az ő dolgok. Aztán épen muszáj a kórházba bejutni! Üljön mindenki otthon és punktum. Födónika. Egész nap vidáman fénye- sitgette a cipőket s közbe-közbe du- dolgatott is olyasféle nótákat, amilyeneket az a félkarú zongoraverklis szokott játszani annak a háznak a kapuja alatt. Egy napon azonban különös dolog történt. Amint Mónika cipőtisztítás közben föltekintett, ott az ő ablakában a mellett a szép nő mellett egy feketeruhás urat látott, amilyeneket ő a gummikerekü kocsikban szokott látni, s megcsókolta egyszer, kétszer, sokszor, nagyon sokszor azokat a szép fehér kezeket, amelyekkel reggelenkint virágait szokta simogatni. Mónika valami nagy szomorúságot érzett. Sirni szeretett volna, mint a kis buga, mikor játékszerét elveszik tőle. S arra, a feketeruhás urra megharagudott, haragudott nagyon. Izgatottan kefélte a cipőt, — de szeme mindig odatapadt arra az ablakra. Már nem volt ott senki, de ő még mindig látta, s szemei elhomályosodtak. A cipőre két könycsepp gördült alá. Gyorsan elkefélte s majdnem sze- pegve fejezte be müvét. Csodálkozva nézett rá az a magas ember, mikor fizetésközben könyben fürdő szemeit látta s azt gondolva, hogy bizonyosan éhes a szegény, egy húsz filléressel meg is toldotta a diját. De Mónika még köszönni is elEgyéves önkéntesek figyelmébe! Schneidig egyenruhák jutányosán készíttetnek egyenruházati intézetében ÜKI-A-SS^., Főutcza ©. szám. §§^p Négy kiállítón kitüntetett elsőrendű szabász. "HETfl
