Zemplén, 1904. január-június (34. évfolyam, 1-69. szám)
1904-04-02 / 37. szám
Jtusvét ünnepén. Falkus, 1904. ápr. 1. Elmúlt a tél és új életre támadt'a mindenség. És föltámadt vele együtt az Ige, az Eszme, az Igazság, az örök Élet! . . . A királyok királya meghalt, eltemették, őröket állítottak sírja mellé, melyet le is pecsételtek. S ime harmadnapra üres lett a sir. Krisztus, aki mindnyájunk váltsága, reménysége, üdve, dicsősége: föltámadott halottaiból, aztán felment az égbe s ott országol felettünk, parancsol, sújt vagy kegyelmez. Ma ép oly Isten, mint akkor volt, midőn a földön járt s ma ép oly annyira szeret minket, mint mikor közöttünk élt. Feltámadt! . . . Rongyos istállóban született, mint csecsemő. Nyugvóhelye a barmok jászolában volt. Didergő testét a barmok párája melengető. És jöttek a pásztorok s a kisdedet leborúlva imádták. Angyalok kara menyei hozsannával hirdette születését. Égi csillag elhozta a napkeleti bölcseket az elhagyatott helyre s ezek hódoltak a csecsemőnek. Jézusnak, a Messiásnak, a világ Megváltójának! . , . És növekedők erőben, igazságban s az Isten lelke vala ő benne. Néhány év múlva egy 12 éves gyermek ül az iiástudók között és isteni ihlettel, bölcsességgel magyarázza a szentirást. S ismét néhány esztendő elmúltával feltűnik az emberek között a már férfiúvá fejlett gyermek. S csodák történnek Izráelben: a betegek meggyógyulnak, a halottak föltámadnak. És eddig még soha nem hallott eszmék, meg nem értett ideálok kerülnek felszínre. Tanít, oktat s ime megváltozik a föld színe, arculatja. Azután jön a diadalmas út — Jeruzsálembe! Ujjong, tombol a nép, ruháját teríti a városba vonuló örök tanitó-király útjára, virágokat szór eléje s kitörő lelkesedéssel „hozsannát“ kiált az igazság, a szeretet, a béke Istenének. És elcsattant orcáján az áruló Judás csókja! S bekövetkezett a legkeservesebb kínszenvedés s a terhes keresztéit után a legkínosabb kereszthalál. A királyok királya meghalt. Igen, meghalt és eltemettetett! A hamisság ujjongott, képzelt győzelmének örvendezve és a nap sugarai megsápadtak, gyászolva az igazság halálát. De oh csoda! fölséges, isteni csoda! a megölt igazság még is kitört sírjából, él, föltámadt és kiontott vére megtermékenyítette a világot. S lángba borult az egész világ. Krisztus sírjából kiáradt az emberiségre az áldások áldása, az üdvösség, a menyország! . . . Egyezerkilencszáz esztendő múlt el azóta. Birodalmak keletkeztek, népek, nemzetek jöttek-mentek, tűntek el; azóta nagyot fordult a világ, lehet mondani, minden megváltozott. Minden más, csak egy maradt mindig ugyanaz: a feltámadt Krisztus igazsága! . . . Igen a Krisztus által hirdetett örök igazságok ma is szentséges sértetlenségben állanak. Meghódolt előttük gazdag, szegény, koldus és király. Ez az oka, hogy ezen tavaszon, a megváltás tavaszán, ez ünnepen kimondhatatlan vigasság szállja meg az embert, a természet lelkét és egekig ér a hozsanna, az alleluja. Mintha érezné a föld, ez az érzéketlen csillag, hogy a napnak-napja, a világok fényessége tiszteli meg életével és szenvedéseivel. Gondolatok kelnek életre e napon az emberi szívben, gondolatok a szomorúságról és a békességről, a bűnről és a bűn kiengeszteléséről. Oda zarándokolunk lélekben a Golgotha keresztjéhez, szívben-lélekben összetörve, lesújtva, megszomorodva, — hogy azután annál édesebben essék, annál vigasztalóbban hasson a feltámadás dicsősége, öröme. Mert szokás az öröm ezen a napon . . . Nem, nem szokás, de lelki szükség . . . Hisz ragyogón kél a nap, a természet mély álmából; a hajnal sugarai fakadó bimbókra, fejledező rügyekre esnek s a természet szive megdobban, ajka hálás hangokra fakad, mint Memnon szobra az ébredő hajnal első éltetésére. A természet éled, az Üdvözítő föltámadt! A templomok homályos ablakain is átszűrődik a nap fénye, a hajnal mosolygása s a mystikus félhomályból fénykoszoru száll a boltivekre, ahonnan visszhangzik a hívők ezreinek dicsőítő éneke: Alleluja! Krisztus föltámadt! A nagy természet feltámadással ünnepli a természet Urának feltámadását. Az élettelen természet feléled; a hangtalan halott hála énekre fakad, a mosolygó ég legszebb sugarait ragyogtatja, a kietlen táj legélénkebb színeket ült magára s az egész természetben, annak minden egyes atomjában, lényében a leghatalmasabb erő lüktet: a szeretet! A természet nem tud színlelni, ez az igazság istenének örök képét hordja magán örökké. S az ember, a teremtés koronája, akit isten a saját képére teremtett? oh, ő is zengi az Alleluját, felölti ünnepi köntösét, mosolyog: de az ajk, mely alleluját zeng, ép úgy tud szitkozódni, amint magasztal; ép úgy tud piszkolní s a mint dicsőit ép úgy rágalmaz; az ünnepi köntös a legtöbbnél csak köznapi lelket takar, a fény a szív sötétségét, a külső tisztaság a belső szennyet; s a mosolygás, mely az ember arcán lebeg, nem a tiszta ég derűje, hanem a lenyugvó nap haragos piros fénye, mely vihart jelez, a vihart, melyet a bosszú idéz elő, s amelyre a gonosz lelkek káröröme mosolyog. Az emberek közül, aki legjobban tud színlelni, a legtöbbször az boldogul. Mosolyt hord arcán az ember, mikor szivét az irigység tépi; a szeretet csókját adja, mig kezében, palástja alatt szorítja a gyűlölet tőrét: puritán egyszerűséget mutat s rongyaiból a hiúság, a gőg kandikál ki; a becsület tiszta képét fitogtatja s azon van, miként tudja embertársát félrevezetni aljas hazugságokkal; szerény, hódoló, sima, udvarias, behízelgő, de a kigyótermészet kitör belőle s szorító ölelésével megfojt. De félre e sötét szemüveggel a mai nagy napon! Szegezzük szembe a gyűlölettel a szeretetet, az irigységgel az önzetlenséget, a képmutatással a nyílt, őszinte becsületességet, a cselszövést az egyenes lélekkel. Támadjunk fel bűnös lethargiánkból, ne sajnáljuk aktiónkat az eszmékért, a közjóért. Mert csak, ha ez az átalakulás, ez a föltámadás bekövetkezik, amint bekövetkeznie kell, a tiszta becsület fénye versenyt fog ragyogni a nap tiszta fényével s a szív őszinte Alleluja-éneke fog felhangzani a magasba, versenyezve a pacsirta dalával; az ártatlanság illata terjed szét s olvad össze a természet hamisítatlan üde illatával s a fény, a hang és illat e harmóniájában áldásthintőleg ölelkezik majd e két isteni örök eszme, ideál: a szeretet és becsület! Demeter János.
