Zemplén, 1904. január-június (34. évfolyam, 1-69. szám)
1904-04-02 / 37. szám
2. oldal. Z E M I- L E N. Április 2. Busüéf. Zengjen öröméneket ma Minden igaz, hivő kebel! Fényben ragyog az egész föld : A természet is ünnepel. Dalló madár vig énekkel Köszönti a kelő napot; Hegyek, völgyek, rónák zengik: Feltámadott! Feltámadott! % Feltámadott Ö, a Dicső, Ki küzdött az igazságért, Megvívta a kemény harcot, Melyet a rossz világ rámért. Kereszten halt, de sir ölén Nem töltött csak harmadnapot, Hegyek, völgyek, rónák zengik: Feltámadott! Feltámadott! Érettünk halt, érttünk küzdött, S bár elejté is az ármány: Bár ujongott a vad tömeg Sötét mélyre sírba zárván; Az igazság szent bajnoka Elhagyta a siri lakot . . . Hegyek, völgyek, rónák zengik: Feltámadott! Feltámadott! Újul a föld, palástja zöld, Virágtenger borítja el; Patag csörög; felhők fölött Mosolygó ég is ünnepel. Csak a bosszú vérebei Rettegnek mostcsak ők maguk . . . Hegyek, völgyek, rónák zengik: Feltámadott! Feltámadott! Magyar népem! Kit már régen Fed az átok nehéz súlya! Légy te újra a haladás Fénytüzétől lángra gyulva. Eljő akkor a szebb jövő, Mely dérit rád örömnapot; Hegyek, völgyek, rónák zengik: „Él a magyar!“ Feltámadott! Színi Péter. feltámadás. — ápr. 1. A kereszténység legszebb, leg- magasztosabb ünnepe a húsvét. Együtt ünnepli ébredését az anya- természet és a lélek; amaz a tél dermesztő halálából való feltámadását, emez a síron túl kezdődő élet reményét. Ezen a napon még az istentagadó is kételkedővé válik, megszólal benne az örök élet ösztönszerü reménye: hátha mégis. Akaratlanul is magával ragadja a lelkesült hivek ünneplő sokasága, s mikor a szivek mélyéből az ajkon keresztül fölzendül az ének: Föltámadt Krisztus e napon! együtt énekli ő is a magasztos alleluját. Ez nem egyedül a kereszténységnek, ez az egész emberiségnek közös ünnepe. Nincs ember, akit a halál gondolata meg nem remegtetne, bár- mint mutatja is egykedvűségét. Mint a szellő fuvalmának nem tud ellenállni a falevél, igy van a lélek is, ha arra gondol, hogy talán csak néhány óra az élet s itt kell hagyni mindent, de mindent, ami életünknek, szivünknek drága és kedves. Borzasztó gondolat, rettentő valóság a halál: meghalni és soha többé nem létezni . . . Ezért olyan szomorú az ősznek az alkonyi napsugárban fürdő képe minden szépsége mellett is, azért oly megrendítő a földtől búcsúzó nap haldokló bíbora. Az utolsó sugárral együtt az a sóhaj lebben el ajkainkról: ime igy tűnik le egykor életünk napja is s abból a halálból lesz-e feltámadás? Ez a gondolat vigasztalója a hivő szegénynek, kinek fűtetlen szobájában a szegénység rongyai között neje és gyermekei a nyomorral küzdenek; rájuk nézve megváltás a halál s drága kincs a hit, a túlvilági boldogság reménye, hol nem kell éhezni, nem kell nyomorogni. Ez a gondolat rémitője a hitetlen gazdagnak, mikor végig tekint az összegyűjtött kincsek halmazán: ezt mind itt kell hagyni, itt az életet annyi édes gyönyörével, mert kincs és gyönyör, pompa és élvezet nincs a hideg, a nyirkos sirgödörben. Ezen a gondolaton tépelődött az emberiség elméje sok ezeréves múltjának minden percében a trónok bíborától kezdve a szegény viskójáig; s akit nem tudott meggyőzni a hit, a túlvilági élet reménye, millió számra kereste a pusztulást, a földi élet nyomorától való szabadulást. Pedig a hit nem nehéz. Nem kell elmélyednünk a bölcsek ész- ficamitó theoriáiba, melyek a lét kérdésével foglalkoznak; maga a körülöttünk levő természet tesz bizonyságot túlvilági életünkről. Milyen rideg a tél dermesztő hidege, mint a sirgödör mélye; milyen kihalt, élettelen minden, mint a temető csendje; jég és hó takar mindent, mint a hullát a szemfedő : — s meddig tart mindez; jön az enyhe napsugár, eltűnik a hó, lélegzeni kezd a megdermedt föld, életnedv száll a növények gyökerébe; s nehány hét alatt újra zöld, virágos minden, az élet vidám zaja váltja föl a halál borzalmas csöndjét. Ez a halál és a föltámadás legegyszerűbb, legma- gasztosabb képe. A föld, a fű, a fa, a virág nem hal meg, hanem újra éled, s az ember, a teremtés dísze, koronája, az Isten képmása örökre elpusztul? Hisz akkor még az utszéli kavics is tökéletesebb. Időnek, természetnek volna felujulása, s csak az eszes, az öntudatos ember lenne az örök megsemmisülés áldozata? Nem, ezt még az sem tudja elhinni, aki Isten és a túlvilági élet létét tagadja. Az örök megsemmisülés tanát csak elvetemült, gonosz ember találta ki, akinek érdekében állott félni attól a másik élettől, ahol talán számot kell adni az örök biró előtt a földi életről. Aki becsületesen él, annak nincs oka félni a másik, a síron túl váró élettől; arra nézve nem balgaság a hit, mert nem vészit vele semmit. El hitének tanítása szerint, mely azt parancsolja: légy becsületes és szeresd felebarátodat; s ha van tul- világi élet, nyugodtan néz eléje s ha nincs: jó emléke élni fog azok lelkében, akik között itt a földön élt. Ebben a pár szóban benne van a vallásbölcselet minden tanítása, az erkölcsi élet minden törvénye. De jaj annak, aki elvetve a hitet s annak parancsait, halála után egy másik életre ébred. Ott nem menti meg a bölcselkedés, nem az istentagadás. S ki mondhatja azt, hogy nincs túlvilági élet, ki tud az emberről, a lélek sorsáról a síron túl bizonyosat mondani, minden tagadás mellett is megmarad a túlvilági élet lehetősége, s mi hívők erre a lehetőségre készülünk el s ez a hit, ez a remény megédesíti számunkra a halált, a válás fájdalmát. Nekünk még a síron túl is van egy drága kincsünk: hitünk a föltámadásban, a túlvilági életben, ahol újra látjuk szeretteinket, akik előttünk szállottak sírba vagy utánunk jönnek, ahol a szenvedő enyhülésre s mindenki boldogságra talál, ha jámborul élt. A mohamedán a gyönyörök országának, az indián örökszép vadászmezőnek, őseink dicsőséges harci síknak, a kereszténység az örök boldogság honának nevezi azt. Ez a hit, ez a remény minden ember szivében megvan, s ha egykor egyesülni fog az egész emberiség hitben és szereidben, az egyesitő erő csak egy lehet: a föltámadás reménye! Andor Károly. Öntözködés. Öntözködők jártak a házban, Ahol lakom. S én nem tudom, úgy elméláztani A múltakon, Hajh be is gyorsan szált fölöttem El az a kor, Mikor még én is öntözködtem . . . Hej rózsavíz, hej rózsakor! Szivemnek ezer édes álma Száll, száll felém. Pajkos mosoly egy barna lányka Két szép szemén. Piros tojások . . . tőle kaptam Valamikor. Széttördeltem, elhagyogattam. Hej rózsavíz, hej rózsakor! Hej rózsakor, te földi éden, Csodás világ. Hogy szinezgetett nem is régen Egy vén diák. Megváltoztál — most más a nóta, És más a sor . . . A lányból asszony iett azóta . . . Hej rózsavíz, hej rózsakor! Farkas Alajos. Rózsavölgyi Márk. „Addig hívtam, hogy sírjából megjelent, Megjelent, de csak addig volt idefent, Mig kezével hajlékára mutatott. Mi volt benne? Hegedű és koldusbot. Hegedű és koldusbot.“ Petőfi. Petőfinek Rózsavölgyi Márk halálára cimü költeményének utolsó vers- szakát idéztem. Idéztem pedig azért, mert e néhány sorban teljes jellemzését kapjuk e minden izében magyar, rokonszenves zenészünk pályájának. Élete viszontagságteljes, hányatott. Olyan, mint a legtöbb magyar zenetörténeti alaké. Kevés benne a vigasztaló, de annál több az elkeseritő. Csodálatos, hogy nemzeti zenénk művelőinek oly sivár élet jutott osztályrészül. Gondoljunk csak Lavotta, Csermák vagy Bihari sorsára. Ha Fortuna istenasszony néha-néha feléjük tekintett is, rögtön el is fordította kedvrederitő, búfelejtő tekintetét. Egyedüli vigasztalásuk a nóta, az igazi magyar lélekben fakadt dal. Sok elismerésre a maguk korában sem számithattak. Múlandó siker, elhangzó tapsok volt a jutalmuk. Az utókornak azonban elengedhetetlen kötelessége, hogy emléküket életben tartsa, s igaz érdemeiket méltányolja. Rózsavölgyi Márk a magyar zene fejlettebb müformáinak megteremtője. Körmagyarjaival megjelölte azt az irányt, „mely szerint a magyar műzene igen előnyösen illeszthető bele a nemzetközi zene Suite műforma keretébe.“ „Kár, hogy a későbbi kiválóbb magyar zeneköltők az ő nyomán nem ragadták meg az alkalmat tovább folytatni a kezdeményezést, mert a magyar zene forma- tágitása és hangulati tartalmasságára nézve semmi sem lenne alkalmasabb, mint a Rózsavölgyi körmagyarjainak a mintája“ — mondja id. Ábrányi Kornél. Bizony kár, hogy zeneköltőink eltértek Rózsavölgyi nyomdokaitól. Ma már volna tökéletes, fejlett magyar műformánk. Eddig csak kísérletek történtek. Hatalmas alkotó tehetségek, mint pl. a fiatal Bartók Béláé, megküzdőitek a magyar stilü symphoniával, de vájjon lesz-e a szép reményekre jogosító kezdetnek méltó folytatása? A Suite (olv. szvit) formája igen alkalmas a magyar motívumok földolgozására. Tartalmát általában különféle nemzeti dallamok és tánczenék teszik. Már a XVI. században divatozott. Nálunk azonban mindezideig nem alkotott tökéleteset e műfajban senki (nemzeti formában) zeneköltőink közül. Pedig rendelkezésünkre áll Rózsavölgyi körT magyarjainak gyűjteménye. * Rózsavölgyi csupán körmagyarjaiért megérdemli a külön lapot a magyar zene történetében. Kisérjük végig élete pályáját. Rózsavölgyi Márk (családi nevén Rosenthal) Veszprémben született 1790- ben szegény szülőktől. Szülői kereskedőnek szánták. Sok sanyaruság és nélkülözés közt tölti ifjúsága napjait, mig 1806-ban Pestre letelepedik. Szabad óráit a zene múzsájának áldozza s kitűnő he- hedüssé képezi ki magát. Játékával nemcsak hazájában szerez nevének hirt, de Bécsben is elismeréssel adóznak művészi játékáért. Sorsa 1843-ban Bajára vezérelte, ahol megnősült. Gyermekeinek növekedíével Pestre költözött azok neveltetése céljából. Innen indult ''h művészi körútra az egész országba s mindenütt babérokat aratott. Hangversenyeit, amelyeken rendesen régi hallgató nótákat és saját szerzeményű magyar ábrándjait és csárdásait adta elő, kiséret nélkül rendezte; nagy ritkán használt csak zongora kíséretet. A folytonos vándorlást csak 1837- ben szakította meg, de csak rövid időre. Midőn ugyanis ez évben a magyar nemzeti színház megnyílt, ide szerződött első hegedűsnek. Egy évig itt működik. S most újból nyakába veszi az országot, újból hangversenyezik, de nem éri el azt a nagy hatást, amely először kisérte minden útjában. Anyagi helyzete napról-napra rosszabbra fordult. Sokat küzdött az ínséggel és az élettel, mig végre 1848-ban elhagyottan, a legnagyobb nyomorúságban halt el. Petőfi siratta el remek költeményében : „Vén muzsikus, mit vétettem én neked, Hogy mindig csak szomorítasz engemet? Keseregtem, mikor szólt a hegedűd; Hejh nem szól már, s ez nekem még keserűbb, Ez nekem még keserűbb.“ Furcsa, de mégis való, h gy Rózsavölgyi pártolás hiányában alig adhatott ki valamit műveiből. Életében alig jelent meg néhány darabja. Előfizetési iveit üresen kapta vissza. Összes magyar zeneműveit fia: Rózsavölgyi Gyula, ki 1850-ben alapította a Rózsavölgyi és társa zeneműárusi és kiadói céget (Grin- zweil Norberttel) adta ki Bartay Ede átiratában az ötvenes évek elején. Sic fata tulere. Rózsavölgyi korában is szívesebben áldoztak az előadó hegedűsnek, mint a szerzőnek. Rózsavölgyi Márk nem volt oly teremtő szellem, kinek működése uj korszakot alkotná zenénk történetében, de hivatását úgyis mint előadó művész és mint zeneszerző, ki lényeges újításokat hozott a magyar zenébe, egyaránt eredménynyel töltötte be. Az ő működése arra az időre esik, amikor a XIX,
