Zemplén, 1902. július-december (33. évfolyam, 64-140. szám)
1902-08-16 / 83. szám
Harmincharmadik évfolyam. Sátoralja-Ujhely, 1902. augusztus 21. 85. (2225.) Megjelen minden második napon kedd, csütörtök és szombat este. Szerkesztőség és kiadóhivatal; Sá,toralja-TJjh.ely, főtér 9. szám. Kéziratokat nem adunk vissza. Apró hirdetéseknél minden garmond szó 4 fill., vastagabb betűkkel 8 fill. Nyílttériben minden garmond sor 30 fill. POLITIKAI HÍRLAP. ifj. Meczner Gyula Bíró Pál dr. Hám Sándor főszerkesztő. felelős szerkesztő. főmunkatárs. Előfizetési ára: Egész évre 12 korona, félévre 6 kor negyedévre 3 kor. —- Egyes szám ára 8 fillér. — Hirdetési díj: Hivatalos hirdetéseknél minden szó után 2 fill. Petit betűnél nagyobb, avagy disz- betükkel, vagy kerettel ellátott hirdetések térmérték szerint egy négyszög centim, után 6 fill. — Állandó hirdetéseknél ár- kedvezmény. fi viöéki sajtó. — aug. 21. A szomszéd városban: Kassán megint háborgottá „közvélemény“. S két kassai lapban igen furcsa hangú nyilatkozat látott napvilágot. Olyan nyilatkozatok voltak ezek, melyek szomorú bizonyságai annak, hogy a vidéki sajtó minduntalan lesülyed arról a nívóról, melyre a derék, ízléses és intelligens vidéki újságírók nagy erőfeszítéssel akarják felemelni sajnos, sokszor sikertelenül. A kassai eset nem speciális tünet. Inkább — és ezt szomorú szívvel konstatáljuk — általános. Az „Arizona Kicker“ c. rokonszenves amerikai újság, melynek vérmes szerkesztője revolver lövéssel fenyegeti a nyájas kartársat, sok méltó társra akadt szép hazánkban. Mert a vidéki sajtó sokszor háborog és pedig nem mindig a közérdek, elvi szempontok magas politikai hullámjátéka miatt, hanem csúnya személyes polémiák alkalmával, amikor egyik újságíró a másik újságíró szenyesét mutogatja a mélyen tisztelt közönségnek, amely mulat a „heccen“, mert az ujságiró ellenszenves alak és a t. c. publikum örül, ha a toll emberei ütik egymást; mikor pedig — mint egy aradi szerkesztő nagyon okosan megállapította — két ujságiró azt igyekszik bebizo- nyitani, hogy kettőjük közül melyik a gazember, a közönség rendszerint azt a véleményt szűri le, hogy mindakettő az. Felette sajnálatos állapotok ezek, s roppant mértékben csorbítják a vidéki sajtó tisztességét, tekintélyét. Ama sajtóét, mely hatalmas, kulturális munkát végez s gyönyörűen halad, de egy-egy ilyen eset mégis kellemetlen világításban tünteti fel. S azt eredményezi, hogy a közönség hite meginog az ilyen sajtóban, a főváros pedig gúnyosan nézi le a marakodó vidéki kollegát. Valóban itt az ideje, hogy a a személyes gyülölség hangja ki- küszöböltessék a vidéki zsurnalisztikából. A derék újságírók a maguk ügyét-baját végezzék el maguk közt, ne tálalják fel azt azon melegében a közönségnek. Ám mérjék össze tollaikat nemes és közérdekű kérdésekben, harcoljanak azon a területen, mely nekik megadatott, de harcoljanak tisztességes fegyverekkel és olyan hangon, melytől nem fordul el undorral a közönség. De hagyjanak békét az egymás személyes dolgainak. Ne éljenek vissza a hatalommal, mely nekik adatott. Mert bizony mondom, ez a visszaélés mindannyiszor megbosszulja magát. Persze, az ujságiró is ember, akinek féltékenyen őrködni kell a maga tisztességén. Am a kölcsönös piszkolódás két perlekedő fél közül egyiket sem mossa tisztára soha, hanem ellenkezőleg, mindakettőt befeketíti. Ilyen fekete álarccal pedig nehéz ám a kötelességet teljesíteni : informálónak s itélőbirónak lenni közérdekű ügyekben. Itt elérkeztünk ahhoz, hogy miként lehetne e nagyon elterjedt bajt orvosolni, mely — sajnos — a sátoraljaújhelyi sajtóban is már nem egyszer felütötte fejét. Nézetünk szerint csak egy módon. A Vidéki Hírlapírók Országos Szövetsége révén. Ama testület hatalmas fórum, és a vidéki sajtót illető minden ügy oda tartozik. Ama nagy és hatalmas testületnek a feladata Ítélkezni olyan ügyekben, melyek a kollegák civakodásából kerekednek, tisztán személyi jellegűek s mint ilyenek, erősen sértik a sajtó tekintélyét. Mert az újság a közélet tükre, nem pedig privát passiók kielégítési helye. Az ujságiró foot- bal-játékot pedig, amelyben a felek vastag gorombaságokat vágnak egymás fejéhez, egyszer s mindenkorra be kell szüntetni. Emelkedjünk már egyszer magasabb néző-pontra. Apró-cseprő személyi ügyeket ne hurcoljunk az az újságba. Becsüljük meg ezzel a közönségünket, ezt a lelkes, derék és kedves magyar közönséget, melynek pártolása segíti a vidéki magyar sajtót a grandiózus emelkedésre. Mindez pedig, jól tudom, akadémikus beszéd. Mert ha arra kerül a sor, a nyájas, a derék, a jó kollégák megint vígan gázolnak majd az egymás becsületében. Mikor az olyan pompás passió s az újságpapír oly türelmes. De vigasztaló tudat, hogy vannak már intelligens, derék és jóizlésü újságírók, akik irtóznak az ilyesfélétől és felette rosszul érzik magukat, ha ilyet olvasnak. Majd ha ez a fiatal ujságiró-nemzedéke a vidéknek felcseperedik s okul a sok elriasztó példán, akkor talán lehet remélnünk, hogy a sajtó teljesen nemes hivatását fogja szolgálni: a személyes gyűlölködés nélkül való közérdeket. — augusztus 21. A bírák és ügyészek fizetése. A tisztviselők fizetése emelésének terve hova tovább a megvalósulás stádiumába jut. A bírák és ügyészek fizetésének felemelését akkópen tervezik az illetékes körök, hogy a pótlék címén élvezett javadalmazás megszűnik, úgy, bogy a főváros területén működő birák és ügyészek pótlékát eltörlik s a vidéken működő ügyészek és birák fizetését a fővárosi pótléknak megfelelő arányban felemelik. Útlevél a külföldre. A belügyminiszternek tudomására jutott, hogy a törvényhatóságok sok esetben olyan egyének részére is ajánlatba hozták a küllőidre szóló útlevél kiadását, amikor az illetők, a fönálló szabályok értelmében, útlevelet nem kaphattak volna. A belügyminiszter ezért most körrendeletét adott ki, amelyben szigorúan elrendeli, hogy a katonaköteleseknek a külföldi útlevél iránt való kérelmük tár A ZEMPLÉN TÁRCZÁJA. Egy románc. Irta: Mok Ferencné. (Folyt, és vége.) II. AZ., .-utca egy kerttel köritett villájának egész emelete pazarul volt kivilágítva, a tágas legénylakás előkelő eleganciájába a virágok és pálmák halmaza különös, rikitó színezetet vegyitett. Az ebédlő hosszú asztala körül, már félig mámoros társaság ült. Fiatal emberek és ifjú nők. Utóbbiakon látni lehetett, bogy a szinész- világ kórista karából kerültek ki: merészen kivágott ruhaderék, túlságos pazarlás a kendőző szerekkel, hangos kacagás jellemezte őket a legjobban. A házi bazda: Bánhidy Miklós lázas pirosságú arccal, különös csillogó szemmel nézett végig vendégei arcán. Majd felkapott egy habzó po- bárt, od^szólt a cigánynak: — Ácsi! azt az én legkedvesebb dalomat húzzad! A társaság kacagott, a leányok összedugták fejüket: „Miklós mulat!“ A cigány a házigazda mögé sompoly- gott s a nóta zokogó áriája belevegyült a társalgás vig morajába. Bánhidy keze közé temette arcát s úgy hallgatta a kedves dalát: „Boldogságról beszélsz ? ne szólj 1 a napsugár Nem rengetegbe — virágoskertbe jár; S az lett az én szivem, sötét nagy rengeteg, Min át csupán a kin villámi fénylenek. Maradnom nem szabad, elválnom kárhozat, Óh miért Is hagytam ott kicsiny tanyámat!“ Midőn a nóta utolsó akkordjai felsírtak, Miklós hirtelen felugrott az asztal mellől s néhány perc múlva citterájával tért vissza vendégei közzé. Gúnyolódó mosoly ült a férfi arcán, amint a mámoros társaságnak odaszólt : — Leányok — fiúk! ide telepedjetek körém s hallgassátok meg dalomat. Nektek még úgy sem játszottam soha, hadd daloljak el egyszer nektek is valamit. Fedóra, régi ideálom, ülj mellém! Hangos „hurráh“-val fogadta ez indítványt a kis társaság. Egy része a kerevetekre, lábzsámolyokra telepedett, mig a másik része a vastag szőnyegre ült le. A szobában kábitó parfüm és virágillat, borgőzzel, szivar- füsttel telitett nehéz meleg, forró levegő volt. Egy-két vendég fáradtan, álmosan hajtotta fejét kezére, a cigányok meg egy sarokba húzódva, szorgalmasan hozzáláttak a pezsgőmaradékhoz. Bánhidy szeme végigröppent a társaságon, majd halkan játszani kezdett citteráján. Nehány rövid futam után belekezdett egy románcba. Eleinte halk dúdolással kisérte. Később csengő férfi hangjának minden zenéje zokogott a dalban. Dalolt egy bohémről, egy vig, könnyelmű ifjúról, kinek vig és keserves napjait ecsetelte, majd szivettópően festette az utolsó órája szomorú végét. A társaság megbüvölve, kijózanodva, szinte visszafojtott lélegzettel hallgatta ezt a szép férfihangot s a citterajáték édes, fülbemászó zenéjét. Bánhidy megfeledkezett környezetéről. Önönmagának dalolt, ott volt a lelke, vonagló, küzködő lelke abban a zokogó dalban, minden áriájában ott volt meggyötrött, szerelmes, elkeseredett szive panaszszava ! Az utolsó akkordnál egy húr pattant el a hangszeren s ez a pattanás kellemetlen, dissonáns hangot vegyitett az édes, busongó melódiába. Miklós letette a citterát. Hideg kezével végig simított homlokán. Nyugodt, hideg volt az arca, nem rebbent azon a szép, érdekes arcon az idulatnak egyetlen árnyéka sem. Halk zokogás ütötte meg fülét. A bohém, könnyelmű társaság majd minden tagja zokogott. Az ifjak révedezve néztek maguk elé, a leányok meg fázósan, könytől csillogó szemekkel húzták össze fedetlen vállaikon a sált, a csipkét. A szoba forró levegőjébe mintha valami tiszta áram szűrődött volna be: a pezsgő mámora, a könyelmüség hangos kacaja eltűnni látszott innen, meghatott volt itt minden arc. A rizspor és festék alatt sá- padozni kezdtek a leányarcok, amint a „bohém“ halálának szomorú és kegyetlen tragikumát lelkűk befogadta magába. Miklós nesztelen léptekkel ment ki az ebédlőből, otthagyta a léha, élvezetnek élő s most bűnbánó társaságot : szobájába tért. A vendégek lelkében még visz- hangzott a románc szomorú melódiája, megindító meséje, midőn egy pisztoly- lövés sivitottbele a nagy csendességbe. A vendégek arra a helyre néztek, hol percek előtt házigazdájuk ült, a másik pillanatban már ott tolongtak Miklós dolgozószobájában. Bánhidy nyúlánk alakja a szoba szőnyegén feküdt végigterülve. Piros, meleg vér borította a fehér mellényt, az ajkak keményen összezáródtak, a szem megtörtén merevedett a félig behunyt pillák közül. Fedóra, az a könnyelmű, kacagó kórista leány, hangos jajszóval borult az ifjú kezére, könytől ázott arcát odaszoritotta a sápadt férfiamhoz. • Bánhidy Miklós sápadt feje ott pihent az ágy párnáján. Nehezen lélegzett, a homlokán izzadtságcseppek gyöngyöztek. Egy fehér hajú urinő, remegő kezekkel törülgette a beteg homlokát. Szeretetteljes, agodó tekintete végigsimogatta a halavány, sovány arcot. Most felpillantott az ifjú, mereven nézett az idős nő gondteljes arcába s ajkai alig hallhatólag suttogták: „édes anyám !“ Pillanatra öröm- fény gyűlt ki a nő világos szemeiben, majd szelíd mosolylyal mondotta; „édes fiam! itt van a te szegény öreg anyád, most már jó lesz minden!“ A beteg szemei lecsukódtak, nemr I»apnu* *i mai ««Ama 4 oldal. r%m
