Zemplén, 1902. július-december (33. évfolyam, 64-140. szám)
1902-08-14 / 82. szám
82. (2222.) Harmincharmadik évfolyam. Sátoralja-Ujhely, 1902. augusztus 14. Megjelen minden második napon kedd, csütörtök és szombat este. Szerkesztőség és kiadóhivatal: SAtoralja-Ujhely, főtér 9. szám. Kéziratokat nem adunk vissza. Apró hirdetéseknél minden garmond sző á fill., Vastagabb betűkkel 8 fill. Nyilttérhen minden garmond sor 80 fill. Zemplén POLITIKAI HÍRLAP. iíj. Meczner Gyula főszerkesztő. Biró Pál felelős szerkesztő. dr. Hám Sándor főmunkatárs. Előfizetési ára: Egész évre 12 korona, félévre 6 kor negyedévre 3 kor. Egyes szám ára 8 fillér. — Hirdetési dij: Hivatalos hirdetéseknél minden sző után 2 fill. Petit betűnél nagyobb, avagy dísz- betűkkel, vagy kerettel ellátott hirdetések térmérték szerint egy négyszög centim, után 6 fill. — Állandó hirdetéseknél ár- kedvezmény. szeretnénk megmenteni. Nincs bennünk semmi kicsinyes elfogultság, semmi rosszhiszemű ellenszenv, még csak azt a lelketlen tanácsot sem harsogjuk a szerencsétlen teremtések felé, amit műkedvelő társadalmi tudósoktól oly gyakran hallunk, „menjenek férjhez!“ Nem beszélve arról a már sokszor emlegetett egyéni szabadságról, hogy mindenki úgy rendezi be életét, ahogy neki tetszik, hogy vénle- ányságra is joga van a nőnek — ha épen úgy akarja — azt hisz- szük minden épeszű ember tudja, hogy a leányok pártában való maradása többnyire nem is szándékos, hanem inkább kényszerű dolog. A házassághoz mindenesetre és múlhatatlanul férj szükséges. A férjjelöltek pedig tudvalevőleg nincsenek fölös számmal. A konyhába sem utasíthatjuk a kisasszonyokat, először, mert nincs reá jogunk, másodszor mert szerfölött sok konyhában nincs mit főzni. Ha csak egyetlen egy nő nem találná meg a helyét a mai társadalmi berendezésben, annak az egynek már joga volna protestálni, küzdeni és boldogulását más utón keresni. Am ugye jól tudjuk, hogy nem igy áll a dolog ? Hogy a női proletárok száma egyre nő. Látjuk, hogy a leány egy bizonyos koron túl mint válik terhére szüleinek, családjának, önönmagának, mint szenved, mint vergődik, mert nincs nyomorúságosabb, szégyenteljesebb érzés, mint a fölöslegesség érzése. Csodáljuk hát, hogyha az értelmesebb, okosabb, önérzetesebb lányfajta biztosítani akarja életét és önálló életcélt keres? Nem, ez a világ legtermészetesebb törekvése. Csak az ut, melyen járnak, nehezen visz célhoz. És évről- évre nehezebben. A kik tudomány- szeretetből, művelődésből mennek az egyetemre, azoknak szerencsés utat, szép sikereket, sok örömet kivánunk, de akik kenyérkereseti célból iratkoznak be, azokhoz lenne egy pár szavunk. Mielőtt leckekönyvüket megváltanák, gondolkodjanak egy kicsit a mai állapotokon, hányják- vessék meg a dolgot, nem hallomások és üres szavak, hanem szemlélődés és körülnézés után. Gondoljanak a sok férfi-kollegára, aki állás, foglalkozás nélkül ténfe- reg, gondoljanak a sok női proletárra, akik velük együtt hiába várják az égi mannát. E szerencsétlen ország, mely folyton kivándorlásról kesereg és bent élő gyermekeit sem birja eltartani, egy darabig nem igen lesz abban a helyzetben, hogy akár a férfi, akár a női proletárjaiért tehessen valamit. Gondoljanak a meddő várakozásban eltöltött évekre, egyre jobban összesorvadó lelkűkre, a keserűségtől megmérgezett szivekre és csak azután váltsák meg leckefi nők pályája. — aug. 13. (N-h.) A már-már közelgő, lomb- hervasztó ősszel megint beszámolnak az újságok arról, hogy hány nagy leány iratkozott be az egyetemre filozopternek, vagy medikusnak. Bizonyára mindnyájukat komoly szándék viszi előre útjaikon, bizonyára mi volnánk legnagyobb ellenségei annak az embernek, ki az egyéni szabadság joga ellen egyetlen szót merne emelni. Az élet legfőbb java, a miért bele lehet törődni minden földi nyomorúságba, az, hogy a törvény határain belül mindenki az ő egyéni ízlése szerint rendezheti be életét. Akik elszántan, erős lélekkel, előrelátó szemmel indulnak meg pályájukon, azokhoz nincs szavunk. Aki tettének következését előre látja, az nyugodtan viselheti el érte a felelősséget. Ám hány szerencsétlen női teremtést szédit meg a csinosan hangzó frázis, a nagy- képű, felkapott, hangzatos jelszó? Önálló, erős, logikus fő kevés van a férfiak között is, olyan, aki kitudná szabadítani magát a korszellem befolyása alól, talán egyáltalában nincs. Előre kijelentjük, hogy az asszonyi elmét csöppet sem tartjuk kisebbnek vagy alacsony- rendübbnek, mint a férfiét. Áz asszonyi agy nem hitványabb, mint a férfi agy, csak másforma. Ebben a másformaságban nincs sem reá, A ZEMPLÉN TÁRCZÁJA. Szabadság. Németből fordította: W. Janka. Éppen ma húsz éve múlt, hogy elítéltetett, és most húsz évi kínos rabság után megújította kegyelmi kérvényét. Minden szót előre meggondolt, az egészet kívül tudta úgy, hogy egyfolytában, anélkül, hogy tollát le tette volna, megírta azt az igazgató szobájában. Már az első időben, mikor még magánzárkában, vagy a nagy munkateremben munka mellett ült csendesen és elmerülve; remélt, de biztos cél nélkül. Képzelete gyermekes tündérmeséket varázsolt lelki szemei elé: hátba forradalom tör ki és a nép a kapukat betöri; vagy a fejedelem nagy csillaggal mellén a fegyházban körülvezetteti magát, s végre az igazgatóhoz fordulva kedélyesen szól: „Mit gondol igazgató ur, ne boesás- suk-e szabadon e fickókat? Emellett szökésre is gondolt; gondolkozott, mikép fűrészelje át a vasrácsokat, hogy le ereszkedhessék a szalmazsák foszlányain ... de ez csak álom volt, a szökést valóban nem merte megkísérteni. Panaszra sohasem adott okot, nagyon engedelmesen és csendesen viselte magát, s őt habozás nélkül a csizmaműbelybe helyezték át. sem a férfira nézve semmi megalázó, éppen csak azt akartuk mondani, hogy az asszonyi elme karakteréhez tudvalevőleg nem tartozik sem a nagyon erős önállóság, sem a túlságosan szigorú logika. Hogyan tudnák hát szegények kiválasztani a sok üres — megengedem, hogy jóhiszemű, de mégis hazug — frázis közül az igazságot? Megnyilt előttük egy hatalmas, óriási perspektíva és ők rohannak előre az utón. Egy pár közülök tudományszomját akarja kielégíteni, ezekhez sincs szavunk. A kultúra édes mindnyájunké, mint a viz, a levegő, a napfény, s akikben igazán ég a vágyakozás utána, azt oda kell ereszteni a patakhoz, hadd oltsa el szomját kedve szerint. S ki tudja, hány termelő, vagy éppen lángelme elől zárnók el az utat holmi kislelkü és avult kétségekkel? De különben is ez megint az egyéni szabadság dolga! A tudomány után szomjuzónak adassék annyi ital, amennyit kiván s amennyit el tud fogyasztani. /\mde itt van a kenyérkereseti kérdés, mert a kisasszonyok nagy részét mégis ez viszi az egyetemre s itt lehetetlen, hogy pár szót ne szóljunk azoknak, kiknek lelkét még nem hódította el a mérges maszlag. A jó Isten a megmondhatója, hogy mennyire nehéz a helyzetünk, mikor még jóakaratunkat is bizonyitgatni kell azok előtt, kiket egy nagy veszélytől Az idegenek, kik a fegyházat látogatták és mindent megnéztek, őt mint különös nevezetességet bámulták meg, szinte félelemmel nézték a hírhedt rablógyilkost, s ő mint egy ketrecbe zárt vadállat a reá bámulókat kész lett volna megfojtani! Mit tett ő többet rabtársainál? És mégis az nála máskép volt, érezte azt — tudta azt már akkor, mikor a törvényszék előtt állt. Hiszen ő tizennyolc éves korában gyilkolt és rabolt, iszonyatot keltve maga ellen akkor is, mikor a tényállást a törvényszék előtt elbeszélte s látva, hogy tagadása hiábavaló, először ballatá a düh és bor- zadály kitörését, mely a következő napokban annyi sokszor ismétlődött. Éppen a részletek voltak azok, a véletlen, közönyös részletek, melyek a hallgatóságot föllázitották ... az elhagyott, magányos malom, melybe betört, a csendes éj, a boldfény, mely sötét tettét megvilágitá, az álomba merült molnár, kit leszúrt, a csendes hideg boldfénytől a padozatra rajzolódott ablakfüggöny mintái a jelenetet még borzalmasabbá tették. Csak fiatalságának köszönhette, hogy halál helyett életfogytiglani börtönbe zárták. Mikor a nagy vaskapu bezáródott mögötte, a világra nézve megszűnt élni, az számára elveszett. . . És mégis élt. Elmúlt öt év, tiz év, aztán tizenöt év azalatt, amig az intézet lelkésze tanácsára kegyelemért mert folyamodni. Izgatott napok következtek mig feleletet kapott; mely tagadólag hangzott ugyan, de mégis biztatólag, hiszen ha tovább jól viseli magát, öt év múlva ismételheti kérését. Föllélekzett. Mennyire aggódott, hogy számára egyáltalában nincs kegyelem, és most jóllehet csak reményt nyújtottak neki, a bit íöléledt benne, bátorsága visszatért; nem ringatta magát gyermekes álmokban, forradalmakról és jószivü fejedélmekről — most nevetett felettük, hiszen most meg volt az a reménye, hogy e kapuk neki is kinyílnak, hogy ő is kilép innen és ember lehet, emberek között. Mikor este ismét egyedül volt cellájában: karjait kitárta; maga elé varázsolta az erdőt, puha, meleg moh- szőnyegével és a lombsátoron keresztül sugárzó napsugárral, s a friss széna pompás illatát lehelte, mint egykor aratáskor . . . Szabad lesz végre, végre szabad! . . . Öt év! Mily bosszú idő, de mily rövidnek tetszett az most neki — öt év, de mit jelent az ? hiszen tizenöt évig élt e falak között! És mégis oly lassan, lassan múltak a napok. A bükkfa ág magasabbra nyúlt fel a falon és több rügyet kapott. És ő nap-nap mellett figyelte növését. Nyírott fején már fehér hajszál csillámlott, halvány arca beesett, teste megsoványodott. Eközben az öreg igazgatót nyugdíjazták és egy fiatal, erélyes férfiú lépett helyébe, — a rabok zúgolódtak emiatt — de mit bánja ő most az igazgatót vagy rabtársait? Végre elérkezett a várvavárt nap és ő kérvényét benyújthatta. Mikor az igazgató szobáját elhagyta, oly jól, oly boldognak érezte magát, mint még soha, mintha nehéz teher esett volna le válláról. Nyugodt és vidám lett, majd félénkség szállta meg, félt a perctől, melyben szabadságát kihirdetik. Anélkül, hogy azt magának bevallaná, óhajtá, hogy az halasztódjék. Elképzelte a jelenetet, mikor az igazgató hivatni fogja, megkeresett pénzét átnyújtja, végre mikor az igazgató, a lelkész és a börtönőr neki kezet nyújtanak, — oh ilyenkor szive úgy dobogott, hogy majd megrepedt ... Mit gondoljon ő még e pár nappal, melyet itt fog tölteni. Hiszen úgyszólván, önként van ő itt most, talán már kegyelmet kapott s ő szabad ember, ismét polgár — és e tudatban félig megvetőleg, félig sajnálkozva nézte társait. Szegény örögök! ők itt maradnak! Váljon, hogy van ott künn a világban? Csak homályosan emlékezik már a régi időre, arra, amit kívülről az életből látott; e falak között a bükfaág a fal felett és a börtönőrök voltak a folyosón s udvaron, amit láthatott. Olykor egy ostorcsattanás az országúiról, vagy egy odatévedt zene- hang a közeli erdőből, hol nyáron mulattak. Csak homályosan emlékezett vissza az utcára, mikor busz óv előtt 'SgggF Lupánk mai ix&xna 4 oldal. "Hü
