Zemplén, 1902. július-december (33. évfolyam, 64-140. szám)

1902-12-20 / 137. szám

Satcrali a-XRliely, 1002. decsm*

U -é V

20. 137. (2267.)

Harmincharmadik évfolyam.

Megyeien minden második napon

Előfizetési ára:

kedd, csütörtök és

KJ ÁJ VI nvuuvuuvia

Sátoralja-TJjhely, főtér 9. szám.

Kéziratokat nem adunk vissza.

Apróhirdetéseknél minden garmond sző 4 fill., vastagabb betűkkel 8 fill.

Nyilttérben minden garmond sor 30 fill.

LEN

Egész évre 12 korona, félévre 6 kor negyedévre 3 kor.

— Egyes szám ára 8 fillér. —

ifj. Meczner Gyula

főszerkesztő.

POLITIKAI HÍRLAP.

dr. Szirmay István

felelés szerkesztő.

dr. Hám Sándor

főmunkatárs.

Hirdetési dij:

Hivatalos hirdetéseknél minden szó után 2 fill. Petit betűnél nagyobb, avagy disz- betükkel, vagy kerettel ellátott hirdetések térmérték szerint egy négyszög centim, után 6 fill. — Állandó hirdetéseknél árkedvezmény.

fi koldus diák.

— dec. 20.

* Ma jár le az utolsó napja annak a szomorú terminusnak, melyet négyszáz szegény di:" kapott, hogy tandiját, melynek e.engedé- seért hiába folyamodott, befizethesse.

Istenem, ugyan hánynak sikerült előteremteni azt a rengeteg pénzt? Mert ne felejtsük el, hogy 40 korona is rengeteg pénz annak, akinek nincs. Úgy sajog a lelkem, ha rájuk gondolok, pedig ezen a napon alig tudok valami másra is gondolni. Nem tud érdekelni a politika, nem kelt visszhangot lelkemben a pártok tusakodása, nem törődöm a Krieg- hammer ur bukásával, csak arra a négyszáz koldus diákra tudok gondolni, akinek veszendőben van egy félévi szorgalma, fáradsága mert a tudomány köteles adóját nem tudja kellő időben beszolgáltatni.

Napok óta figyelem: mutatkozik-e az újságok dicséretes buzgalmának valamelyes eredménye, megmozdul-e a társadalom, a melytől kizárólag függ annak a szegény négyszáz embernek a sorsa, mert az állam, a szegény magyar állam, az nem tehet semmit? Az már biztosította az uj ezer évnek a jövendőjét, hiszen elültette a milleniumi fákat és csinált az országgyűlésének olyan palotát, hogy drágábbal még a francia sem dicsekedhet, pedig arról tudjuk, hogy egy-két milliárdot a kislajbija zsebéből is ki tud fizetni.

De nem látom, sehol sem látom e társadalom felbuzdulásának nyilvános nyomát. Lehet, hogy a nyilvánosság megett, a sajtó tudtán kívül kinyíltak a szivek és zsebek s megtelt egy nehány indexnek „didaetrum solutum“ rovata, de a nagy eredmény, amit a sajtó lelkes felhívásától méltán lehetett várni, úgy látszik, hogy ezúttal elmarad. Egy csomó tudni, törekedni vágyó fiatal ember végképen elvész majd a magyar tudományosság számára, mert belátja, hogy azon haladnia nem lehet; egy másik, de bizonyára kisebb csoport pedig újból kezd majd el egy elveszített félesztendőt. És pedig, milyen félesztendőt! A teljes lemondásnak, nélkülözésnek, a koplalásnak egy uj félesztendejét!

Mindezeknek a szomorú gondolatoknak és keserű érzéseknek kapcsán azonban eszem ágában sincs a magyar társadalomnak szemrehányást tenni. Örökös szégyene lesz ugyan ennek a társadalomnak is, ha csakugyan megtörténik, hogy négyszáz magyar tanulónak a nevét ki fogják törölni az egyetem törzskönyvéből, de utóvégre is nem a társadalom és annak az áldozatkészsége van arra hivatva, hogy a felsőbb egyetemi oktatás, a tudományos pálya biztosítva legyen a törekvő, de szegény tanulók számára is. Biztosítva legyen, még pedig állandóan! Hiszen ez a legelsőbb rendű állami feladat. Tessék tehát róla az államnak, az állam törvényhozásának és kormányának feltétlenül gondoskodni!

Ugyan miféle akadálya is lehet ennek? Pénzügyi? Aligha. Tegyünk csak egy kis számítást. Most folyamodott tandíjmentességért 600 egyetemi hallgató. Elengedték 200-nak, mert annyi helyett befizeti az állam. Hát miért ne fizethetné meg mind a 600 helyett? Miért ne lehetne az állam által megtérítendő tandíjmentességek számát állandóan 600-ra felemelni. Hisz az egész költségvetési többlet 40 korona átlaggal számítva félévenként 16.000, évenként 32.000 korona.

Ezt talán csak mégis megbirja a magyar állam?

Nem tudom biztosan, de azt hiszem régen volt már az, mikor a tandíjmentes helyek számát az egyetemen megállapították, azóta az egyetemi hallgatók száma meg is háromszorozódott, a régi keretek tehát ma nem elégségesek. Az

meg vitán felül álló igazság, hogy a magyar társadalomban az elszegényedés óriási pusztítást vitt véghez a legutóbbi évtizedek alatt és éppen az a társadalmi osztály pusztult el, amelynek fiaitól méltán elvárhatjuk, hogy tanuljanak s törekedjenek a magasabb tudományos kiképzés után, de a melynek fiaiban meg is bizhatunk, hogy kezükben az annyi szenvedés árán kiküzdött diplomával ennek a hazának mindenkor hű és becsületes fiai maradnak.

Hiszen a mai túlságos bürokráciának legnagyobb kontingensét az állami nagy átalakulás legjobban sújtott osztálya, a középosztály szolgáltatja.

És valljuk be, hogy ez a bürokrácia aránylag még elég jó. Legalább is jobb, mint ahogy hitték, hogy lesz valaha.

Azzal pedig ne tessék senkinek sem komolyan előállni, hogy miért nem megy az a koldus diák más olyan pályára, amelynek iskolája olcsóbb s kenyérhez előbb juttat. Ösmerjük ezt a prédikációt. De ez azzal szemben, aki lelkében magasabb hivatást érez, akiben nemcsak vágy, de képesség is szunnyad, igazságtalan kegyetlenkedés.

Azután meg nem is igen vagyunk bőviben az egyéb páA ZEMPLÉN TARCZAJ1

Mese három világos ablakról.

Bolygás közben egy palotáho’ értem, Lelkem megkapta- régi sejtelem :

A múlt viharja, rózsaszínű álma Keresztül szárnyalt újra lelkemen.

Fenn állt a zsur ... A valeor áriáját Fülembe csengni mintha hallanám,

Pedig csend volt a néma éjszakában S a gázlángok kérdőn néztek le reám.

Oh I ez az utca hányszor látott engom így, állni szótlan, némán és magam, Felbámulva a fényes ablakokra S csak nézni őket, nézni céltalan . . .1 S mintha a lelkem múltba szállna vissza, S a tűnt időknek lángja hatna át:

Mikor még élt lelkemben szines álom 8 csalogatta a csókok koldusát . . .!

Eljöttem ide sokszor, számtalanszor,

És sóhajtottam: koldus mórt vagyok . . . ? Mért nem lehetek ón is fenn olyankor, Mint a nagy irók, nyalka hadnagyok . . .? Mért nem ölelem én át a kezemmel,

Mér’ vagyok onnan számkivetve ón . . . ?! A:, tán ez elmúlt, mint mindegyik álom Az álmok kora, kegyetlen telén . . . 1,

S most itten állok újból egymagámba’

B három ablak rejti múltamat,

Már három éve s még sincsen feledve A vágy, amelybe bizni sem szabad ... 1 Már három éve . . . Úgy hittem: feledtem, 8 a régi álom végk^p elhagyott:

És im ; rajongok, barha mást se láttam, Csak három fényes, fényes ablakot . . .!

(Budapest.)

Németh Pál.

Kolostorban.

Olaszból fordította : Rosenthal Gyuláné.

(Vége.)

Fájdalmas megerőltetéssel, mely törékeny átlátszó testének minden csepp vérét arcába kergette . . . suttogta a leány:

— Mária, Isten hall bennünket.

— Nem bánom Thekla, — csak neki gyónok, mert csak Ő igazságos és neked, mert tiszta vagy, ti legyetek biráim. Nem akarva vétkeztem, csak szeretni, szeretni akartam őt . . . Hosszú, fárasztó imával napokat töltöttem el, kérve a Mindenható bocsánatát eltitkolt szerelmem vétkéért. Á pokol kínjainak légiói tömegesek s én imádkoztam, könyörögtem — de mindhiába.

— Mondom: imádtam őt Julia szerelmével s titkolni már nem volt erőm. Lidércnyomásaim voltak. Láttam magam az örvény fenekén, fejem felett a kavargó, sáros viztölcsért. Szabadulni akartam vizióim elől s rábirtam szegényt az elutazásra. Nyolc napig csak földi távolság választott el bennünket egymástól; nyolc kinos nap, melynek lefolyása alatt inkább őrültnek, mint beszámithatónak voltam mondható.

— Távozásának egy heti fordulóját boudoirom kerevetén könyek közt töltöttem el. Á nyári éj sejtelmes sötétségének megvallottam titkomat, egy lágy, szerelmes, kósza szellő vi- gasztalólag cirogatá meg felhevült arcomat. Mintha zokogást hallottam volna; felugrottam, két kar tapadt reám oly erősen, leválhatatlanul, mint egy utszéli kóróra a szeder indája,

— ő volt. Visszajött, nem birt élni nélkülem. Te szende, hideg leány, ti földi halandók, nem alkothattok magatoknak álomképet viszontlátásunk öröméről.

— Thekla, Thekla, hallod-e szavamat ?

A remegő leány viaszfehéren leste társnője szaggatott vallomásait.

— Sirass meg Thekla, mert sohasem sirathatsz meg ilyen boldogtalan szerelmet, mint az enyém. Abban a végzetes órában, melyben teljesen az enyémnek nevezhettem őt, elragadtatásunk mikor a tetőpontját érte, merevedni érzém tagjait, szive kihűlt s lelke, az az izzó láva, egy utolsó bucsucsókban átszellemült. Halva, meghalva láttam őt . . . érted s fölfogod mi az Thekla? Szerelmem ölte meg őt, az én véghetetlen nagy szerelmem . . . Beteg volt s nem birta ki az ő gyönge idegrendszere annak az egy pillanatnak múló üdvösségét, amely az egész életerejét egy csapással kioltotta.

Lelkileg összerázva, egy pillanatig farkasszemet nézett egymással a két apáca. Abban a hitben, hogy ez a kétségbeejtő megpróbáltatás véget ért, Thekla erejét összeszedve, a beteg felé nyújtotta a szent keresztet.

— Testvér! testvér !

Nem jött más szó ajkaira, szemei kápráztak. Maga előtt látta megszemélyesítve a félszentet, a tüzet és a bűnt kergetve egymást.

Mária testvér a haldokló merev nézésével visszaszáll ott a múltba, elmerengve mormogott maga elé. S midőn Thekla fejét vánkosai közt rejté el, hogy ne hallja tovább a sértő

szavakat, a deliriumban beszélő velőt- rázóan felsikitott:

— Thekla, hallod-e ? hazugság a tisztaság, hazugság az ártatlanság, hazugság még a szemérem is . . . semmi, semmi sem igaz!

Kifakadásai után elhallgatott egy pillanatig s azután anyailag Thekla fejére tette lesoványodott kezeit. Márvány arcáról lelke ideális tisztasága sugárzott le.

— Bocsáss meg nekem szegény Theklám, szegény áldozatom . . .

Elgyengült, de meggyőző hanggal folytatta:

— Ne hidd, hogy a szerelem bűn és átok; a szenvedély az a tisztitó tűz, melyre lelkűnknek szüksége van.

— Isten büntető keze elért testvér, — suttogá Thekla.

Mária testvér a leány egyszerű szavaitól meghatva, ájtatosan ajkaihoz emelte a keresztet:

— Most érzem, megbocsátott az Ur, mert elértem a Golgotha csúcsát. — Újból megragadta emlékeinek fonalát, melynek képei őrült sebességgel rohantak a múlt felé.

— Hogy meddig időztem kedvesem teteme mellett, azt nem tudom; karjaimat élettelen teste köré fonvahiv- tam, vágytam én is a halált, a rettenetes csontembert. így lelt meg férjem.

Az utolsó szavak elhangzása után a leány remegve, de érdekkel hallgatta tovább s a beteg kapva az alkalom után, merészebben foljtatta:

— Micsoda pillanat volt ez Thekla 1 s mégsem haltam meg! — Elhallgatott. Közelgő halála előérzetében már előre érezni vélte a sir nehéz, dohos levegőjét. Lélegzete nehézkessé vált.

mH?” Lapnak ma! 8 old»! '‘HÄ