Zemplén, 1902. július-december (33. évfolyam, 64-140. szám)
1902-12-02 / 129. szám
2. oldal. ZEMPLÉN Deczember 2. ' minden eszközével a nagy császár kultuszának áldoztak. És mit láttunk ? Örök értékű irodalmi és történelmi müvek, a művészet minden ágában remek alkotások keletkeztek és a közérzület annyira fölbuzdult, hogy hatása a polgári tevékenység minden terén nyilvánvalóvá lett. Nekünk, magyaroknak, nincsen Napóleonunk, de állítom, hogy Rákóczi ideálizmusa nekünk épen olyan regeneráló forrás, mint a franciáknak katonai dicsősége. A nemzetnek nagy impulzusok kellenek és azoktól, akik erre vállalkoznak, nagy áldozatokat kíván. De ha mi Rakóczy idealizmusát a mai nemzedékbe tudjuk ültetni, olyan jótéteményt cselekszünk, amelyért király és nemzet egyformán hálás lesz. * Vajha igazán megérteni és követni tudná ezt a szózatot a magyar— december 2. Falragaszok hirdették a múlt hét folyamán, hogy a függetlenségi párt vasárnap (nov. 30-án) közgyűlést fog városunkban tartani. A gyűlés csakugyan megtartatott s a jelen levők elhatározták, hogy a zemplénmegyei függetlenségi pártot újjá szervezik. Újjászervezték pedig olyképen, hogy kicserélték az eddigi íunctionáriuso- kat uj egyénekkel. Más lett az elnök, más az alelnök s a régi elnöknek s egyéb tisztséget betöltőknek újabb álJásokat, olyan sine cura féléket osztogattak anélkül, hogy az illetők eddigi állásaikról leköszöntek volna. Kérdés tehát, hány függetlenségi párt viseli most a „Zemplénv ármegyei függetlenségi párt“ nevet. Nekünk úgy látszik, hogy kettő s hogy a fennálló függetlenségi párt ellen indított holttányilvánilvánitási eljárás még nincs jogerős Ítélettel befejezve. Az a bizonyos „kocsis,“ akit dr. Fried emlegetett, mintha még most is a bakon ülné! Az „ostor“ — az elnöki jog — legalább még mindig a kezékezdtek, maga Szilágyi és az őrség többi tisztjei a várat már elveszettnek tartották, s nem egy volt közöttük, a ki a menekülésről gondolkozott, s kincseit készen álló hajókra hordatta. Csak Hunyady és Kapisztrán állottak még rendületlenül. Ők nem féltek, nem rettegtek senkitől. Úgy tűntek fel a vész közepett, mint mozdulatlan szikla-bércek a vad hullámoktól csapdosva. A hőslelkü Kapisztrán, hogy buzdító szava messzebb hallassák, közel a bástyához egy toronyból lelkesítette a kereszteseket. Ferhád bég emberivel azon hid körül harcolt, mely a városból a várba vezetett. Itt volt leghevesebb a harc. Itt patakokban folyt a vér. A magyar és a török valóságos vadállatként rohant egymásra. Egyik, hogy elfoglalja a hidat, s azon át a várba juthasson, a másik hogy azt meggátolja. Ferhád bég handzsárjáról csurgott a testverek vére. Mit bántaő azt? Képzeletében Fatimát látta. Ajkán annak csókját érezte. Balkezében lófarkas zászlót tartva, jobb kezével osztotta a halálos csapásokat. A rémitő tusa után nehányad magával csakugyan áthatott az árkon, s a golyó záporban lel, a falra kapaszkodott. Vakmerő gondolat villant fel agyában: ha ezt a zászlót a fal ormára tűzheti, megbénítja vele a magyar lelkesedést és biztosítja a török diadalát. Ez lesz aztán a valódi dicsőség 1 „Mutasd meg, hogy valódi mozlim vagy!“ mondá neki a leány apja. Nos hát meg fogja mutatni . . . már fel is jutott a bástyára ... A magyar golyók sértetlenül fütyülnek el füle mellett, mintha Fatima szeben van, mert a franciák hires mondása szerint a „vive le roi“ kiáltást meg kell előzni annak, hogy „le roi est mórt.“ Kinek van igaza? A F. H. újság vasárnapi számában felmelegeti a honvédtisztek mulatozásáról előző számában közölt meséjét. Most ugyan már nem a felelős szerkesztő' ur erő- sitgeti előbbi szerkesztői üzenetének valódiságát, hanem dr. Bánóczy Kálmán elmélkedik a Zemplén szokásairól, a Gotterhaltéról, a honvédtisztek hazafiságáról, Bock Imréről és egy más „előkelő vendéglődről, no meg egy ösmeretlen kapitányról is. Dr. Bánóezyval nem polemizálunk. Nem kicsínylésből tartózkodunk ettől, hanem azért, mert annak a hírnek, amely a F. H. megelőző számában megjelent és amelyet mi teljesen alaptalannak jelentettünk ki, a lap felelős szerkesztője volt a törvényes apja, csak is őt fogadjuk el tehát illetékesnek arra nézve, hogy előbbi állításait fentartsa, vagy módosítsa. Dr. Bánóczy urat egyszerű tanúnak tekintjük ebben az ügyben és — perrendtartási kifejezéssel élve — ellenezzük, hogy vallomására meg- eskettessék. Ellenezzük pedig azért, mert az ő vallomása beszerzett bizonyítékainkkal homlokegyenest ellenkezik. Azt a nótát a honvédtisztek a Lévay vendéglőjében sem huzatták, még kevésbé mulatoztak annak a nótának hangjai mellett. A felelős szerkesztő úrtól azonban kérdünk valamit, hisz ő is szokott hozzánk igen egyenes kérdéseket intézni. Élfogadja a t. szerkesztő ur valónak azt, amit dr. Bánóczy állit ? Elfogadja igaznak, hogy a Gotterhal- tét nem a Bock Imre éttermében (ahol még a honvédtisztek sokkal nagyobb számban voltak jelen, mint a Lévai kávéházábau) és másodszor, hogy nem honvédtisztek huzatták, hanem állítólag csak egy kapitány ? Ha ezt a tényállást fogadja el a tisztelt szerkesztő ur, beösmeri-e, hogy múltkori üzenete alaptalan, az üzenethez fűzött com mentár pedig igazságtalan volt? Mert azt a külömbségeí, ami a két tényállás között van, bizonyára fel tetszik ösmerni. Más dolog ugyanis az, ha egy egész tisztikar huzat és hallgat egy nótát, és egészen más az, ha egy jókedvű kapitánynak eszébe jut egy tréfa, hozzá is fog annak a kiviteléhez, ráhuzat egy nótát, de rögtön abba is hagyatja, mert jó érzése és tapintatossága azt parancsolja neki, hogy komoly dolgokkal ne tréfálkozzék. (Mink ugyanis igy ösmer- jük a nóta elhuzatásának történetét és ez is felel meg a valóságnak.) Könnyelműségnek jeleztük a F. H. múltkori eljárását, mert azt gondoltuk, hogy tévedett, hogy felültették és kellő ellenőrzés nélkül nyilvánosságra hozott egy hirt, amelynek valódiságáról nem győződött meg. A Bánóczy úr tanúskodása után azonban úgy látjuk, hogy a F. H. jól volt informálva. Tudta, hogy egy egészen jelentéktelen tréfát fuj fel nagyra, de még is felfújta azt, mert csak igy lehetett belőle politikai kirohanást csinálni. Ez már nem könnyelműség, vagy legalább is nem jóhiszemű könnyelműség, nem tévedés, hanem szándékos megtévesztése a közönségnek. A honvédség eddig minden magyar embernek szeretettel körül vett büszkesége volt. Éreztük kivétel nélkül, hogy a vérünkből való vér, a húsúnkból való hús. Reménykedéssel állottunk bölcsőjénél és bizalommal néztünk fejlődése elé. Nem tetszett tapasztalni sohasem, hogy a nagy manőverek idején milyen érdeklődéssel keresi a magyar ember a honvédségről szóló híreket; mint gyúlnak ki az arcok, mint égnek a lelkesedés tüzétől a szemek, ha a honvédség sikereiről van szó? Igen, mert érzi minden elfogulatlan ember, hogy a honvédség igazi nemzeti intézmény, amelynek katonai képzettségére, hazafias érzésére bizton számíthatunk nehezebb időkben. Éhez az intézményhez könnyelmű kezekkel hozzá nyúlni nem szabad. Ócsárolni, gyanúsítani hazafiatlanság. A Deák Ferenc sajtótörvényét tetszik ösmerni. Annak csak egy paragrafusa van. Azt a paragrafust kétszeresen meg kell szívlelni annak, aki a honvédségről híreket bocsát világgá, ___________ VÁRMEGYE ÉS VÁROS. )( A közigazgatási bizottság legközelebb dec. 11-ik napján d. e. 9 órakor tartja rendes havi ülését Hadik Béla ^róf főispán elnöklete mellett. )( A törvényhatósági útadók előírása az egész vármegyében befejeztetvén, a 451 község terhére, —■ ide értve a természetbeli közmunka kötelezettségek értékét is, — 1902. évi tartozásul előiratott: 342,517 K. 10 f. A beérkezett felszólalások intézése folyamatban van. )( A vármegyei közpénztárak legutóbb tartott vizsgálata alkalmából köztudomásra adjuk, hogy az újhelyi közkórház építésére szolgáló pénztári készlet 748,584 K. 44 f. volt, továbbá hogy a vármegyei tisztviselők nyugdij- intézete alapjában; 242,777 K. 91 f., a jegyzői nyugdíjintézet alapjában : 47,773 R. 09 f., a közmivelődésiben: 12,188 K. 84 f., a központi szegény-alapban: 77,233 K. 17 f., a Kossuth-szobor- alapban : 7438 K. 31 f. és igy tovább az együttesen 36 kezelési ágazat szerint kellett ienni a varmegyei közpénztár vizsgálatnapi készletének: 1,437,349 K. 33 f.-nek, mely összeg az utolsó fillérig meglevőnek találtatott. )( A törvényhatósági útadók nov. hivi befizetése kedvező eredményt mutat fel. Befizettetett összesen, tőkében és késedelmi kamatban: 76,057 K. 72 f. most több, mint az 1901. évi nov. hó folyamán : 40,252 K. 13 f.-el. )( Legrégibb jegyzők. Most, hogy a »Zemplén 1903. évi Naptára* * megjelent, a vármegye névkönyvének ebből a huszadik kötetéből, melyet gondosságával most is a vármegye főszámvevője állított egybe, közöljük, hogy a 96 községi, illetve körjegyző érdemes testületében a legrégibb nótárius Csuka Miklós, Szerencs város főjegyzője, ki immár 37-i!c esztendeje, hogy közmegelégedésre látja el a jegyzői teendőket, — utána következnek Olcbváry Miklós bereczkii körjegyző 36, Tárezay Ferenc szentesi körjegyző szintén 36, Marikó vszky Bertalan girincsi körj. 34, Korchma Menyhért agárdi körj. 30 és Rozgonyi Ferenc rákóczi körj. 25, Danes János sztarinai körj. szintén a 25-ik szolgálati évvel, ők heten a 223 szolgálati idő súlyát hordják vál- laikon. Kívánjuk, hogy még sokáig maradjanak a tisztes súly alatt rendületlenek ! )( Legrégibb községi birák. ük már a 451 közül többen vannak, mindössze kilencen, kik a hosszú, 21-től a 38 évig terjedő szolgálat érdemével — Megválik! — szólt lihegve a török s küzdött tovább némán, de kétségbeesetten. 77 így is jól van! „Ő elfeledte hazáját a szívért, én elfeledem szivemet hazámért!“ — gondolta magában Titus. „Éljen a haza!“ — kiáltott hangosan. „Én vagyok Dugovics Titus, a sógorod! . . .“ — súgta a török fülébe. A török rémült hangon felor- ditott, többre nem volt ideje. Titus szorosabban átfogta s az oromról magával együtt az irtóztató mélységbe rántotta. Látták ezt sokan és a lelkesedés szállt a csüggedő magyar szivekbe, rettegés a pogányokéba. „Éljen a haza!“ ordított minden ajak az önfeláldozó hős visszhangja- képen s Taglioccozzó szerzetes szerint: „Mintegy szent-lélektől megszállva“ a magyarok szurokba és kén kőbe mártott rőzsekötegek lángolásával, felgyújtva a törökök ruháit, teljessé tették a fényes diadalt, melyet a kereszténység nagyrészben Dugovics Titus hős tettének köszönhet. * ?' Az ütközet után maga Hunyady János személyes látogatást tett a két özvegynél. Az anya menyével együtt akkor is imádkozott: „Vezesd el győzelemre a magyar fegyvereket s adj vitézi érzületet fiamnak,!“ „Őrizd meg veszélytől férjemet s vezesd vissza szegény bátyámat a pogányok közül.“ A két asszony csodálkozó örömmel fogadta a haza legnagyobb hősét. — De ily nagy tisztelet, szegény reime védő amuletként övezné. . . . Oda lent folyik a borzasztó élet-halál harc. A török had már nem fél, nem hátrál, a magyar kard hiába vágja, hiába aprítja őket. Némelyek reszketve látják azt a lófarkas zászlót mind fönnebb lobogni. Nehány pillanat és a csata sorsa el lesz döntve. A vakmerő vitéz tovább halad. Senki sincs közelében s mikorra valaki utól- érné, már ki lesz tűzve a zászló, akkor pedig vége a győzelemnek, akkor meg lesz ásva a sírod jó magyar hazára! De ne félj, ne rettegj magyar 1 lm’ látod azt a deli alakot siető lépteivel, véres kardjával? Már nyomában van, mindjárt mellette áll. Oh, mikor ez a vitéz meglátta a törököt, villámgyorsan cikázott agyán keresztül a gondolat, hogyha annak sikerül szándéka, a haza veszve van. Mintha édes anyja és bájos hitvese buzdítását hallotta volna, mintha apja szelleme az égből intett volna; „Utána, utána 1 . . — Megállj kutyahitü pogány! ide azt a zászlót 1 — ordította Titus, mikor utolérte Ferhád béget. — Vedd el, ha olyan nagy legény vagy I — szólt Ferhád bég szintén magyarul. Az akkori időben ez nem is volt feltűnő. A töröknek és a magyarnak elég baja volt egymással, hogy egymás nyelvét megtanulhassa. A magyar vitéz megragadta a török karját, hogy majd kicsavarja a zászlót kezéből, de az a kar vasból látszott lenni, nem sikerült. Titusnak eszébe jutott, hogy egyetlenegy embert ismert az életben, akivel megmérkőzni nem birt. De már az nagyon régen volt. Azonban a török sem bírta lerázni a magyart. Az is vissza emlékezett egy emberre, aki egyedül volt képes elientálíni az ő erejének, akkor, nagyon régen . . . — A hangja is olyan ösmerős . . . gondolta mind a kettő. A két vitéz ösztönszerüen egymásra nézett. A magyar arcát egészen elfödte a leeresztett sisak-rostély, csak a két szeme vdlogott feléje, emennek meg a nagy szakái adott idegen jelleget. Fegyvereiket eldobva, némán küzdöttek tovább. Mikor pedig Dugovics Titus előtt a török arca mindinkább-inkább ismerősebbnek tűnt fel, mikor annak balkezén azt az ismertető anyajegyet meglátta, mely több kétséget nem engedett többé, s amikor a szivébe nyilallott ez a gondolat: „Ez az én sógorom!“ aki nem is kérdez immár sem anyjáról, sem testvéreiről, aki a többi vad pogány módjára öldökii a magyart: egy nehéz sóhajtás szakadt föl kebléből: „Szegény Lenka, ha tudná!“ s szótlanul karolta át a törököt. Veszélyes ölelkezés volt az! . . . Ferhád hiába akart kiszabadulni az ölelő karokból; de Titus is hasztalan erőlködött a zászlót hatalmába keríteni. — Ne erőlködj jó vitéz 1 — szólt Ferhád — ne is próbáld meg a zászlót kivenni kezemből, mert menyasszonyom vár rám, a szép Fatima, aki csak úgy lehet enyém, ha hősiesen harcolok. — Akkor hát imádkozzál a hamis prófétákhoz hitvány életedért, meg Fatimádért, mert tőlem nem szabadulsz.
