Zemplén, 1902. július-december (33. évfolyam, 64-140. szám)

1902-11-22 / 125. szám

November 22. Z E M P L E N. 3. oldal. kapcsolatos. Az így kínálkozó évi ja­vadalmazás összege 2540 K. Pályázati folyamodások a f. évi dec. hó 28-áig a járás főszolgabirájához nyújtandók be. JEGYZETEK a hétről. * Nehány igen hideg nap valósá- ságos téli hangulatba ringatott ben­nünket. Az utcákon meleg prémes bundákban mutatkoztak azok a bol­dog halandók, akiknek megadatott az anyagi eszköz arra nézve, hogy meg­szerezzék maguknak ezt a fényüzési cikket. Csak nehány fakó ur járt­kelt még könnyű, de kopott őszi ka­bátban. Azok bizonyára poéták vol­tak. De hát nekik nem is kell me­leg téli ruha, — képzeletük eléjük varázsolja Szibéria minden meleg prémjét, és ha nyájas olvasó majd egy téli dalt fogsz olvasni, amelyben az lesz megónekelve, hogy már hull a hó, a réteken a farkasok ordítanak s a fák zuzmarások, — de ez a vers íróját egy cseppet sem érinti, mert ő kitünően fütött szobából nézi az itéletnapi időt, miközben forró theát iszik, — akkor, kedves olvasó, egé­szen biztos lehetsz abban, hogy a vers rokonszenves írója hónapos szo­bában irta ama poémát, miközben a körmeit a pipáján melegítette. Mert más a képzelet s más a valósági Ám kár, hogy mi magyarok majd­nem mindig a képzelet rózsás biro­dalmában kalandozunk, a délibábok hősei vagyunk, és nem vesszük észre, hogy a reális élet mennyire tönkre silányitja minden szép álmunkat. Kép­zeletben egyek vagyunk, hatalmas, erős nemzet vagyunk és a hires ma­gyar államfentartó erő csodamódon működik, megmagyarositván minden idegeit. Á valóságban pedig szétomló ország képe tűnik elénk, és csak egy pillantást kell vetnünk Zemplén vármegyének lapunkban is közölt de­mográfiájára s kiábrándulunk a nem­zeti erőbe vetett minden hitünkből. Pedig nem volna szabad kiábrándulni, hanem céltudatos munkával kell jóvá tenni eddigi sok mulasztásunkat. íme, a téli hangulat milyen po­litikai hatások felé sodort. Pedig tu­lajdonképen a tél közelgésének való­ságát az újsághírekkel akartam bizo­nyítani. Mert az ujsághasábokon rövid idő múlva bizonyára fel fog tűnni az a cigány, akit Kis-Géres határában a csizmájából kiettek a farkasok. Ehhez hasonló esetet irt meg már most az egyik kassai lap, mondván, hogy a budapest—kassai vonalon egy kis lány a vasúti kupéban megfagyott. Ej, ej, derék kollega, ön kissé naiv; az ilyen újdonsággal ja­Az ifjú elmosolyodott. S ez a mosoly vonzóvá tette arcát. — S ha a mester elfogult lenne ? — Nem uram, ön nem lehet az. Ha most oly szigorú, erélyes volt ítéletében — azontúl is csak az igaz­ságot fogja mondhatni! Sokáig csevegtek még. Az asz- szony terveiről, eszméiről beszélt, a férfi meg jóakaró figyelemmel hall­gatta őt. Majd midőn a beszédes aj­kak elnémultak és Klára elgondol­kozva nézett maga elé — a férfi vette át a szót. És az asszony most rövid idő alatt bepillantást nyert egy mű­vész élet csodás misztikumába. Klára áhitatos csöndben hallgatta a férfi előadását. Belenézett azokba a barna szemekbe, melyekben most a lelkesedés tüze lobogott. . . . Tornyay már régen eltávozott és Klára még mindig ott ült abban a karosszékben, álmodozva, önfeledten nézve a kályha tűzébe. ügy érezte, valami csodás változáson ment át a lelke, valami úgy felemelte a hétköz- napiság szürke ködéből. Klára be­hunyta szemeit és úgy álmodott to­vább . . . (Folyt, köv.) nuárban kell előrukolni, -- még ha most is történt meg az eset. Ez az újságírás technikája: mindent a maga idejében. Különben a közelgő tél sok ked­ves szórakozást igér. A korcsolya­sportnál nem szándékoztam hosszabb ideig időzni s rátérek az állalánosult érdeklődésre számitó báli saisonra. Amelynek kétségkívül legkimagaslóbb pontja lesz a megyebál, melyről már híradással voltunk. Vajha ez a me­gyebál a régi zamatos magyar mu­latságokat elevenítené fel. Ahol a magyar virtus olyan bámulatosan pezs- gett, de a mostani báli smokkok Íz­léstelen fogásai nem zavarták a tiszta magyar jellegű mulatságot, ezt a du- hajságában is méltóságteljes vigalmat. Alapos a panasz, hogy mulatságaink­ból mindinkább kivész a magyar jel­leg. Tessék megnézni egy „modern“ táncost, akinek pipaszár lábai olyan veszettül rezegnek, mint szélvészben a nyárfalevél, vagy egy másik alak­ját a báltermeknek a spleenes ifjút, aki a leghíresebb csárdást is angol flegmával csoszogja el s tessék eze­ket összehasonlitani a régi idők da­liásán mulató ifjúságával, akkor igazat fognak nekem adni abban, hogy mu­latságunk plasztikában, kedélyben so­kat veszített. E veszteség még leg- kevésbbé ugyan Zemplónmegyében érezhető, mert itt egy nagy mulatós generáció hagyományai még elég szerencsésen tartják magukat, ám az bizonyos, hogy a régi magyar táncok divatba hozása csak előnyére válna a báltermeknek. Fel is tételezek a me­gyebál nagyszámú rendező-bizottságá­tól annyi ötletességet, hogy nehány régi szép magyar táncunkat ez alka­lommal be fogják mutatni. Legalább a bálteremben táncol­junk úgy, ahogy nekünk jólesik: magyarosan. Ebben a kavarodott po­litikai világban úgyis az osztrák só­gor muzsikájára kell táncolnunk, mig meg nem unjuk a dolgot s amúgy magyarosan oldalba nem ragjuk a nagybőgőt. Cimbalomszó kell nekünk, nem tiroli jodlirozás. Gf. Andrássy Dénes köszöneté. Lapunkat gróf Andrássy Dénes, az őt ért súlyos veszteség alkal­mából, a következő köszönetnyil­vánítás közlésére kérte föl: Köszönet. Hőn szeretett drága nőm ha­lála alkalmából minden részről hozzám érkező őszinte részvét általános megnyilatkozása engem oly mélyen meghatott, hogy bá­natomban nem vagyok képes min­denkinek szivem mélyéből eredő köszönetemet ktilön-külön kife­jezni. Ez utón mondok azért hálát mindazon testületeknek, egyletek­nek, egyeseknek és községeknek, a hírlapok képviselőinek, kik ne­héz óráimban részvétükkel nékem vigaszt nyújtani, s feledhetetlen nőm nemes lelküségét, jótékony­ságát és szivjóságát oly lélek­emelő módon méltatni kegyesek voltak. Mily igazuk van azoknak, kik ő benne az én vezércsillagomat, jó Geniusomat látták, ki előttem világított, mikor bennem a jónak csak szikrája alig csillámlott meg. Mily igazuk van azoknak abban is, kik kimondják, hogy az én életem annak az igazán nemes nőnek volt szánva, kinek áldott emlékét hiven fogom megőrizni utolsó leheletemig. Mély köszönetét mondok még azon város-, község- és egyletek­nek, melyek hálájukat gyászis­tentisztelet tartása és gyász-jel­vény kitűzésével oly megható módon kifejezésre juttatták. Kérjük istent, hogy e szent hamvaknak, kiváló kegyelme ad­jon örök békés nyugodalmat. Vir- rasszon felette a hálásak kegye­lete. Őrizzük meg nemes emlékét az idők végtelenségéig. Ismételt köszönetem és hálám kifejezése mellett vagyok Tisztelettel: Kraszna-Horka-Váralján, 1902. november hó. Andrássy Dénes. HÍREK. Don Juan. Épen kétszáz éve folyik a római curiánál Don Juan szentté avatási pőre. Nem Don Juan Tenorióról aka­rok irni. Ez a Don Juan közönséges bravo volt, aki egy csodálatosan komor sevillai éjszakán leszúrta a calatrava rend nagy-mesterét, Don Gonzalót. Nem 1 az Ulloa-palotának mystikus rejtelmeiből nem bontakozhat ki az a Don Juan, akihez az ezerhárora asz- szony legendája íüződik. Kár, hogy az első Don Juan is Sevilla szülötte volt... Don Juan, a szerelmek bujdosója tulajdonképen Don Miguel Manara Vicentelo de Lecca volt. Szenvedélyes volt, szeretett, és ez elég olyan ország­ban megalkotni egy romantikus hős­költeményt, hol gyönyörűek és csalfák az asszonyok. Don Jüannak alakjában a közfel­fogás a léhaságok megteremtőjét, a ké­jes fájdalmak és fájó gyönyörnek lo­vagját látja. Azt a Don Jüant látja, kit ezerhárom sevillai csodaszép asz- szony minden érzésével szeretett . . . Azt a Don Jüant, aki mellett a leg­szerencsésebb férfi is csak a csókok koldusának mondhatta magát . . . Pedig ez a lovag, ez a szivére és érzelmeire hős, sevillai nemes nagyon szánandó alak . . . Egyik kiváló Írónk szerint: a vá­gyak bujdosója, igazi Ahasvér, a vég­telenség keresője. Don Jüant ezerhárom asszony szerette, ő egy leányt szeretett és ez a leány meghalt. És ez valóság, rideg •próza, nem pedig epopeia, nem költe­mény. Lehet, hogy erről nem szólnak a barkarólák és ritornelek, de szól a tényeken alapuló hagyomány. Az egyetlen kincsét, a kedvesét elvesztett Don Juan egyik visiójában találkozik Sevilla utcáin a saját teme­tési menetével. Hallja, hogy átkok hul­lanak koporsójára, hahota és gúny fo­gadja a temetési menetet. íme: annyi bűbájos, varázsos álmok félistenné tett lovagja — por és hamu ! A Caridad- kolostor előtt aztán a jövőbe látó Don Juan, ki »nobles come el Rey,« ki nemes volt, mint maga a király: visiója után megtér és szerzetes lesz. Don Juan, — és szerzetes . . . És merje valaki azt állítani, hogy az andaluz góthika e szükebb hazájá­ban nincsenek ellentétek. Itt, hol egy­másba simulnak az árnyak és szenve­délyes csókokban mosódnak el az el­lentétes szenvedélyek . . .?! Don Juan további élete egy egész mese. Barátcsuha váltja fel a pompázó lovagi öltözetet, fekete kő-olvasó a hires toledoi rapirt, önuralom a há­borgó érzéseket. És előttünk áll a megtért Don Juan, kinek vágya betöl­tetlen maradt, ki annyi csóközönben egyetlenegy nélkülözött csókot keresett. Tantalus szenvedése az ő élete, a cél­talanság az ő hazája, s az elérhetetlen végtelenség a célja, a jövője. Előttünk áll a megtért, a meg­alázkodott Don Juan, ki annyi üdv között igazi üdvöt nem lelt, s ki le­mondott a földi gyönyörűségről any- nyira, hogy ajaka, mely a legszebb ezerhárom spanyol-asszony ajkát csó­kold, bélpoklos betegek lábaira lehelt eiókokat. Ha van vezeklés a földön, akkor Don Juan vezeklése az. Ha van szent élet a földön az olyan, mint amilyet ő folytatott S mikor meghalt, a tem­plom küszöbe alá temetteté magát, hogy a hivők lábai tapodják s sírja felett ott áll ma is : »aqui yace el peor hombre del mundo«: — »itt fekszik a világ leggonoszabb embere.« Fogjuk fel tehát Don Jüant ebben a világításban s a hírhedt nőcsábitó alakját a való tények alapján transz­formáljuk át azzá, a mi, s olyanná, a milyen. Nem irigyelt lovag volt ő, de ezerszer elátkozott szerencsétlen em­ber . . . Az ő életét alaposan ismerve be­látjuk, hogy ebben a szentté avatási pörben nincs is csodálni való ; ha vég­telen szerelem szentté tehet valakit a földön, akkor Don Jüant méltán, mert végtelen szerelme egy lény iránt, kiért ezer és három asszony szerelméről le­mond — azzá avatja. Don Juan a léhaságok tobzodója — nem élt, meghazudtolta azt maga Don Juan,: Don Juan — a szerzetes. — — Személyi hírek. Kazy József cs. és k. kamarás, a hegyvidéki ki- rendeltség ministeri megbízottja, f. hó 21-én Sátoraljaújhelyben volt, amely alkalommal Gr. Hadik Béla főispánnal több fontos alapelvre nézve megállapodásra jutott, amelyekkel a hegyvidéki kirendeltség Zemplénvár- megyében működését megkezdi. A főispán ez alkalomból vendégének tiszteletére ebédet adott. — Szentmi- hályi Clair Gyula altábornagy, a kassai III-ik honvédkerület parancs­noka, a helybeli honvédzászlóalj és a két havi kiképzésre bevonult póttar­talékosok megszemlélése céljából vá­rosunkban időzött. Az altábornagyot abból az alkalomból, hogy a király a Lipótrend lovagkeresztjével tüntette ki, a miskolczi 10-ik honvédgyalog­ezred tisztikara, élén Arnóthfalvy István ezredessel és Lengyel Manó alezredes, hadkiegészítő-parancsokkal küldöttségileg kereste fel Ujhelyben és a legmelegebben üdvözölte. — Dr. Somossy András helybeli kir. ügyész a nagymihályi kir. járásbirósági fog­ház megvizsgálása céljából folyó hó 19-én Nagymihályban időzött, ahol mindent kifogástalan rendben talált. — A bíróság köréből. Az igaz­ságügyi m. kir. miniszter Sallay Béla kir. albiró betegségének idő tartamára Sztolarik Ferenc miskolczi kir. törvényszéki joggyakornokot a nagymihályi kir. járásbírósághoz szol­gálattételre osztotta be. — Adomány. Gróf Andrássy Dénes felejthetetlen emlékű neje ha­lála emlékére 2000 koronának a sze­gények közötti elosztását rendelte el. Ezen összegből dr. Eperjessy Lajos uradalmi ügyészhez 200 korona érke­zett, hogy azt a lazonyi szegények között ossza el. — Halálozás. Részvéttel értesü­lünk, hogy nagycsáklói Csáklay Má- tyásné, később özv. Szerentsy Jánosné szül. Pértsy Eszter, néhai Pértsy Jószef főhadnagy és Kövér Zsuzsanna leánya, életének 89. évében meghalt. Az elhunytban Németh Pál, lapunk belső dolgozótársa szerető nagyanyját gyászolja. — Makama. Nem járunk már rég színházba — nem izgat a heve, láza — operettnek, táncnak vége — s an­nak, aki lázban égé — van ideje, hogy lehűljön — s messze vágyért ne hevüljön. — Különben az időjárás — rímem erre az, hogy Mátyás — meg- hidegült igen nagyon — hőmérő áll a nyolc fokon — néha pedig ötön, haton. — Nemsokára tél is itt lesz — és az idő mindig így lesz — nem fo­gunk az utcán járni — a betonon már sétálni — behúzódik a szobába — kinek van fűtött szobája — s bele- bujik a bundába — kinek van téli bundája — s el fog menni egy pár bálba — akinek lesz pénze bálra. — Hangverseny Tokajban. Wer­ner Sárika cimbalom-művésznő, vár­megyénk szülötte, néhány intelligens

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents