Zemplén, 1902. július-december (33. évfolyam, 64-140. szám)

1902-10-23 / 112. szám

Sátoralja-TJjhely, 1902. október 23. 112. (2242.)

Harmincharmadik évfolyam.

Megjelen minden második napon

kedd, csütörtök és szombat este.

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Sátoralja-TTjhely, főtér 9. szám.

Kéziratokat nem adunk vissza.

Apró hirdetéseknél minden garmond szó 4 fill., vastagabb betűkkel 8 fill.

Nyilttérbon minden garmond sor 30 fill.

POLITIKAI HÍRLAP.

ifj. Meczner G-yula Bíró Pál dr. Hám Sándor

főszerkesztő. felelős szerkesztő. főmunkatárs.

Előfizetési ára:

Egész évre 12 korona, félévre 6 kor negyedévre 3 kor.

— Egyes szám ára 8 fillér. —

Hirdetési díj:

Hivatalos hirdetéseknél minden szó után 2 fill. Petit betűnél nagyobb, avagy disz- betükkel, vagy kerettel ellátott hirdetések térmérték szerint egy négyszög centim, után 6 fill. — Állandó hirdetéseknél ár- kedvezmény.

fi szív, az ízlés és a kritika.

— október 23.

Előrebocsátjuk, hogy nem polemizálni akarunk. Csak egy kevéssé elmélkedni arról a három fogalomról, melyet cikkünk élére irtunk.

Ez a három fogalom az, amely iránt kell, hogy minden újságírónak rendes érzéke legyen. Mind az, ami a nyomtatott betű jegyében a nyilvánosságra kerül — feltétlenül sebez. Ha valakinek ez iránt nincsen érzéke, az szívtelen ember, Ízléstelen ember és elfogult, szubjektív kritikus.

Az ilyen embert, mint embert megveti, utálja a társadalom. Mert elvárja és joggal elvárhatja a társadalom, hogy a ma külömben is nyomorúságos viszonyok mellett, ne a kés és a vér izgassa az embert az emberek ellen. Hanem ha a kritika objektiv fegyverét vesszük kezünkbe kell, hogy az újságíró tollából mindig kiragyogjon a szív, és minden támadó hang színében ott legyen az Ízlés.

Van ugyan a nagy közönségben valami titkos vágy a szenzációk iránt, valami amiben vér látszik, valami, amin egy-egy hulláját szereti látni, valami, amin a mások vergődésébe rejtett és szinte kéjes gyönyörűséget talál.

Ez a bestiális vonás, amelyet Brehm theoriája oly zseniálisan kimutat, benne él a tömegben. Innen van az, hogy a boulevard- szenzációk mindig a vergődő emberiséget, a kinban szenvedő embert dobják oda az utcának.

És csodálatos, de igy van, hogy a civilizáció magasabb fejlődésével, amint azt Zola oly mesteri módon rajzolta, ezen selejtes emberi passzió nem lohad, sőt éppen az agyoncivilizált világban a legerősebb lelketlenséggel tombol.

Az a nemesebb, az a tisztul- tabb reakció, amely nálunk az ilyes passzióknak útját szegte: a jó vidék, a humanitás minden kincsében gazdag, jó, magyar társadalom erénye. És mondhatjuk, hogy ami bestiális érzés tömegben, vagy emberben létezik, az még a mi jó vidékünket nem érintette. És ha egy-egy reformátor akad is, aki ez érzékeket az emberekben fel akarná kelteni, mihamar utálattal rordul el tőle a társadalom. Innen van az is, hogy a mi országunkban a boulevard-lapok csak pillanatnyi hatásokat tudnak kelteni. Mint szappanbuborék puffan el a levegőben a kegyetlen és sivár érzések hangja.

Mindez pedig, amit eddig elmondottunk, szólt azokról az irányzatokról, amelyek a tömegek jóhiszeműséget ilyen áron akarják saját céljaikra kihasználni.

Hogy világossá váljék, miről akarunk szólani, tessék az osztrák, német, francia, angol sajtó azon orgánumait és a mi fővárosi lapjainkat tekinteni, amelyeket a sajtó abszolút és legfinomabb ízlésű újságírói csinálnak. Hisz napról-napra megfigyelhetjük. A kritikának mily objektiv hangja szólal meg minden közéleti kérdés körül. Ha ez emberek nem a szivükkel és nem az Ízlés szavával dolgoznának, istenem! napról- napra mily izgató szenzációkat tálalhatnának fel, mily óriási mérvben tombolhatna bennünk napról-napra a támadások kegyetlen áradata. Hogyne, hiszen gyanúsító, rossz, szívtelen ember, ízléstelen, modor- talan, mások kínjában gyönyörködő besúgó van elég. De az objektiv kritika méltóságával ellenkezik az, hogy puszta kombinációból támadjon. A szíve és az ízlése nem engedi, hogy ilyesmit elkövessen.

Hogy pedig minderről elmélkedtünk, alkalmat adott rá egy nyomtatott papiron megjelenő olyan támadás, amely arról elmélkedik, vájjon ez, vagy amaz a tisztviselő, aki hosszas, egy egész életre kiható fáradságos munka után nyugalomba vonulhat, vájjon tényleg — betege?

No hát mi azt hiszszük, hogy ilyen inszinuáció csak roszlelkü embertől és hivatásával visszaélő újságírótól eredhet. Aki sem nem orvos, sem alkalma nem lehetett egyik, vagy másik ember egészségéről meggyőződni, aki tehát nyiltan orvosi vélemények erkölcsi alapját rombolná le, csakhogy egy kis politikai pikantériával szolgáljon, az olyan szívtelen ember, aki a leg- csunyább módon áll szembe a tisztes társadalommal.

Nem kutatjuk, hogy a betegségek kétségbevonása mellett minő kombinációk Ízletes feltalálása képezi egy-más emberek passzióját, de hogy valakinek a betegségét cél- zatos nyíltsággal kétségbevonjuk, mielőtt annak valódiságáról meggyőződnénk, ez nemcsak piszkos, hanem gyáva fegyver is. Gyáva azért, mert a „szimulált betegség“ célzatával még kínosabbá teszi egy, esetleg tényleg beteg embernek azt a kényszerhelyzetét, amelybe éppen betegsége kényszeríti. Önérzetes kritika, a szív és Ízlés hangja erre képtelen.

De hogy mily undok ez a fegyver még politikai célzatra is, egy példával illusztráljuk:

A bécsi Reichsrath-ban történt a múlt évben, hogy az éppen most egészségi okokból nyugalomba vonult, Spens-Boden minisztert távollétében támadta az ellenzék, egy

ügyben a nyilatkozatát kérte és a Reichsrath-ban divó modorban vonták kérdőre a miniszterelnököt, hol bujkál a miniszter. „Gyalázat,“ a „gyáva,“ „megfutott,“ a „struc- madár,“ a „disznó vakondok“ . . . ilyes és hasonló kifejezéseket rö- pitett az ellenpárt felé az ellenzék. Különösen annak egyik hires szájú vezére.

Erre a miniszterelnök felállott és a következőket mondotta:

— Uraim! a kereskedelmi miniszter be'eg és lehet, hogy ebben a percben operálják.

Csend lett egyszerre. És abban a tanácsteremben, ahol a világ leggorombább harcmodora dívik, felállott az említett ellenzéki vezér, pártja nevében bocsánatot kért a használt kifejezésekért és legmélyebb sajnálkozását fejezte ki a történtek miatt.

íme. Nen kértek sem orvosi bizonyitványt, sem nem küldtek senkit a beteghez, hogy a gyűlölt miniszterelnök bejelentéséről meggyőződjenek. Az emberi ösztön sugallata diktálja, az Ízlésük, hogy a betegnek mondott minisztert az indokolatlan támadás után megkövessék.

Ezek után a fent jelzett és nálunk aktuálissá tett esetet fölösleges kommentálunk.

— okt. 23.

Tisztviselők fizetése. A legaktuálisabb kérdés széles e hazában jelenleg a tisztviselők fizetésének rendezése. A sajtó nagy odaadással, fáradhatatlanul támogatja az országszerte megindult akciót s immár teljesen meghódította a közvéleményt a tisztviselők igazságos ügyének. A sajtótól támogatott szervezkedés jogos kívánsága nem is maradt felelet nélkül. Oly hatalmas volt a feljajdulás országszerte, hogy az intéző körök nem zárkózhattak el a kívánság elől s végre hozzáfogtak a tisztviselők fizetéséről szóló törvényjavaslat megalkotásához. Országszerte nagy örömet fog kelteni a tisztviselők körében a fővárosi lapok hire, mely szerint: Lukács László pénzügyminiszter az országgyűlésnek már előterjesztette azokat a főbb elveket, amelyeken a tisztviselők fizetéséről szóló törvény- javaslat nyugodni fog. Körülbelől 18 millió korona az összeg, ami a tisztviselői dotációk javítására a jövő év január elejétől kezdve fordittatni fog. íme: a tisztviselők kivívták maguknak a sajtó pártfogásával jogos kívánságaik diadalát s a hosszas harc után övék lett a győzelem. A jog, törvény és igazság jegyében küzdöttek s az igazság győzött.

Szüretelünk.

— október 23.

A jövő héten már a Hegyalja egész területén folyik a szüret. A kedvezőtlen időjárás szokatlanul későre halasztotta a szüretet, a bor minősége a legtöbb helyen mégsem

fogja megütni a közepes mértéket; mennyiségileg a termés szintén nem kielégítő. Az idei termés bizony silány lesz.

A bor ára ezért meglehetősen felemelkedett. Értve azt a bort, amely legalább középszerű minőséget ér el. Az a sok savanyu ital, amit a nép mexikói bornak csúfol, abszolúte értékesíthetetlen marad, mert fájdalom Magyarországon a cognac ipar csak néhány gyárra szorítkozik s a gyártás technikája, mondjuk az égetett szeszes italok hamisítása, annyira előre haladt, hogy a cognachoz minél kevesebb bor, de annál több spiritusz szükséges.

De nemcsak a silány, hanem még a középminőségü bor értékesítése is nehéz lesz azokon a vidékeken, amelyeknek hire nem reklámja a gazdának. Ennek az oka már nem a rossz esztendőben, hanem gazdasági viszonyainkban gyökerezik, amelyekről beszólni szinte felesleges, any- nyira kimerítették ezt a kérdést a szaklapok, ankétek, népgyülések.

Tudjuk, hogy a bor árának esését s az értékesítés akadályát a közvélemény az olasz vámszerződésnek tulajdonítja. Természetesen igaza van ennek a felfogasnak. De nemcsak Olaszországból behozott bor az egyedüli oka az árak esésének. Manap e bajoknak ismételjük : nemcsak egyedül az olasz borok alacsony vámja, hanem a kivitel hiánya, a túltermelés, a magas fogyasztási adó s az égetett szeszes italok fogyasztásának emelkedése is az oka.

A túltermelést úgy értjük, hogy Magyarország ma már jóval több bort produkál, mint amennyi a belső szükségletet kielégíti s ez a körülmény csak azért hat deprimálólag az árakra, mert kivitelünk nagyon szűk keretben mozog s mert legközvetlenebb szomszédaink, ha bevitelre szorulnak, mindent szívesen látnak, csak magyar terményt nem.

Magyarország bortermése, bár ránk nézve éppen hegyaljaikra is, nagy nemzeti kincs, a világforgalomban oly csekély szerepet játszik, hogy a versenyt csak világhírű, legelső minőségű boraink képesek elviselni. Tehát feltétlenül belső intézményekre van szükségünk, hogy a szőlőkben fekvő óriási tőkét megmentsük a nemzetnek. Különösen fontos ez a kérdés azért, mert viszonyaink úgy alakultak, hogy a bortermelés ma legkevésbé jövedelmező a kisgazdának, akinek néhány évtized előtt jólétet biztosított egy akkora darab föld, amelyen más művelési ág mellett meg nem élhet.

Abban az akcióban, amely bortermelés és értékesítés előmozdítására irányul, egymásra van utalva a gazda és a kereskedő. Csakhogy nálunk — a legerősebb szó az, amely a korLapunk naI 4 oldal.