Zemplén, 1902. július-december (33. évfolyam, 64-140. szám)
1902-09-27 / 101. szám
Szepembt er 27. ZEMPLÉN. 3. oldal. község gyermekének kijutott a jóból, mulattak vallási, felekezeti különbség nélkül. Hiszen a legszebb, a legeszményibb ebben az egyesületben, hogy nem tesz különbséget a keresztény vagy zsidó gyermek között, egyenlő itt katolikus, református. Szereiébe fogadja mindegyiket. Jut abból a szeretetből s a legszegényebb, a legárvább gyermeknek is, hiszen annyi jótékony úrnő és leány tartozik e szép, nemes egyesület kötelékébe. Adhatnak szeretetből, gyöngédségből két kézzel a leggyámoltalanabbnak, a legnyomorúltabbnak is 1 Mily szépen, mily igazi jókedvvel mulatott az a kis gyerekhad az iskola majálisán. Mikor a játékba, táncba elfáradt, leült pihenni s hozzálátott az Ízléses uzsonnának. És midőn az est beköszöntött, minden kicsi szív örömtelt hálaérzettel volt telve azok iránt, kiknek ezt az örömet köszönhette. Az akkor volt. Kacaj, dal az egész faluban. S ma búsan, fájdalommal dobban meg szívem, midőn nap-nap mellet látom, mint viszik a kicsi koporsókat a lombos, ákácos temetőbe. A szülő, az a szegény munkásnép, bús rezignációval törődik bele sorsába, Isten akaratába. Még jó, hogy nem zúgolódik, nem emeli átokra kezét; de könnyes szemét befödi kérges kezével s úgy siratja gyermekét. A viruló gyermeknép halálos ellensége : a difteritisz és a vörheny pusztít kicsi falumban, de nemcsak itt, de a szomszédos községekben is. S midőn látom, hogy púposodik megint egy-két kis hanttal majd mindennap a temető, elgondolkozom azon : nincs-e mód, hogy ennek a gyilkos járványnak eleje vétessék? De hiába vannak a szomszéd két városban jó, ügyes, áldozatkész orvosaink, az a szegény pórnép tudatlan, s e tudatlanságában nemcsak, hogy elejét igyekezne venni a járványnak, de még tovább terjeszti a ragályt. Oh Istenem! ha ez a bodrogközi jótékony nőegyesület nem három, de harminc évvel ezelőtt alakult volna, nem hiszem, hogy ez a jó magyar nép oly tudatlan, oly elfogúlt lenne most! Az egyesület, három évi fennállása óta rendkívül sokat, nagyot, áldásost alkotott. Szinte meseszerű, hogy három rövid év alatt mennyit vitt keresztül! Elsősorban is pártfogásába vette a Bodrogköz gyermekeit. Uj nemzedéket: jó, becsületes, íelvilágosodott nemzedéket akar nevelni és jó honfiakat, jó honleányokat adni édes szülőhazánknak! De, ha pusztul ez a kicsi sereg, ha a kegyetlen halál megharmadolja ezt a viruló gyermeksereget, nem gonaz emeletre felépített, rettentő módon és pedánsúl kibodoritott frizurák. Természetesek, jókedvűek, őszinték voltunk. Ha valamelyikünk ügyetlen tervet tanácsolt e képjátékhoz, vagy a tulbuzgalom miatt összezavartuk a kor, idő, esemény hűségét — nem mondtunk fensőbbségteljesebb kritikát — a szomszédunknak. Oh nemi Hanem kacagtunk mindnyájan, s az illető, kit kinevettünk, velünk kacagott. És e derült, kedves körben, mint egy szép álom, két gyermekember szivében bűbájos, édes szerelem fakadt. Ártatlan, tiszta gyermekszerelem, tele poézissel, rajongással, csodálatos hittel, bizalommal a jövendő iránt. Egy tizenhat éves leány és egy húsz éves fiú szivében nincs is semmi anyagias, léha, ha az első szerelem tündérhatalmába kerítette azt. Mint valami napkeleti, színes, csodás mese, olyan volt ez a szerelem. A két fiatal inkább csak sejtette, mint tudta, micsoda érzelem fakadt szivében. Már akkor is szerettem tanulmányozni, megfigyelni az embereket s igy jöttem reá erre a titokra, mely a két gyermekember előtt is még mélységes titok volt. A leány szelíd szeme tisztán, gyöngéden merült el a fiú ragyogó, büszke szemében, nem lopva, nem félve, de öntudatlanul, nyíltan. Csak egy dal, vagy a hegedűn eljátszott ária árulta el nekem ezt az édes, bájos gyermekszerelmet. ------do!unk-e félve, remegve arra: Kárba vesszen a sok fáradság, meddő lenne-e az a sok áldozat, gondoskodás? . . . Ki segíthetne a bajon, ki gátolhatná meg, hogy ez a szörnyű rém, a ragály, ne terjedjen tovább? Mennyit kesergünk azon : pusztulunk, fogyunk. Megy a nép, a bodrogközi parasztság mind Amerikába. Az iíjak, ha meg is nősülnek, egy-két hónap múlva elvitorláznak az uj hazába. Kik maradnak itthon ? öregek, fiatal anyák és gyermekek. S most e kevés ittmaradottakból a javarés?, a kiké a jövő, akikben a reménységünk: a gyermekek, elpusztulnak e szörnyű betegségekben! Mily szépen irta meg egy cikkében jeles írónőnk Geőcze Sarolta, hogy árvulnak el a Bodrogköz falvai s mily íájda'mas képet nyújt az elhagyott házak sokasága. Nincs az az öröm, az az élet már a Bodrogközön, mint volt régen, más már ez a nép szokásaiban, kegyeletében, érzésében. És ezt a bús változást a pénz hatalma, az amerikai dollár csengése tette, ennek a fantomnak hódolva hűtlen lesz íöldjéhez, ősi otthonához, szülői sírjához a bodrogközi nép. Hasábokat írnak a lapok az amerikai kivándorlásról, kongresszusokat hívnak össze, tanácskoznak, okoskodnak és búsulnak. Hoznak törvényjavaslatokat, javítanak a nép sorsán, megkönnyítik a parasztság helyzetét, egyszóval az egész ország, minden érző magyar érdekkel kiséri a kivándorlás kérdését és igyekszik tettel, tanácscsal segíteni a bajon. De ti szegény bodrogközi gyermekek, mi lesz veletek ? Apátok elmegy Amerikába, árván, kenyérkereső nélkül maradtok szegény fiatal anyáitokkal. S most a jó Isten ilyen bajt mért szegény, ártatlan fejetekre. Sokan vagytok, egy részeteknek el kell menni a jó Istenhez, ki sajnál benneteket, az árvákat s elhív magához, hogy atyát kaphassatok I * Miért n«m tudja a falusi paraszt- ember, hogy a ragály továbbterjedését némiképpen emberi erővel, emberi észszel is meglehet akadályozni ? Miért oly tudatlan népünk ? Miért nem jelenti föl a maga jószántából a bírónak, a doktornak, hogy baj van, beteg a gyermeke ? De még titkolja, rejtegeti, tagadja. Fél a doktortól, fázik a kar- boltól. Nem hisz az oltásban, nem bízik az orvosi tudományban, az óvintézkedést pedig nevetséges komédiának tartja. Búsan sóhajtunk föl, midőn ilyen Midőn erre a szerelemre visszagondolok, eszembe jut egy párbeszéd, melynek e napokban akaratlan fülta- nuja voltam. A leány: (tizenhat éves) „Mondja maga, ismeri azt az izét — na 1 azt a soupé valcert?“ A fiú : „Igen“ (s fütyülni kezdi a melódiát). A leány: „Fi done 1 Ki beszól itt dallamról, a szöveget kérdem?“ A fiú : ,,A szöveget ? Hm! Kissé mintha kényes volna 1“ A leány: „Micsoda ? Kényes ! Talán csak nem hisz oly naivnak, hogy nem érteném ezt a dalt a chambre separéról és pezsgőről ? Hallgassa, elmondom magának barátom !“ Kedves tizenhat éves leány 1 Nem! te nem vagy naiv! De még pár szót azokhoz a még most is létező édes, bájos leánykákhoz, kiknek e sorokat szántam. Ma a közel bekövetkező téli saisonról meséltem. Arról az időről, mikor a tavasz ébredt, virág- fakadás volt a temészetben, a szívben, vagy pedig mikor a nyár perzselő melegével beköszöntött — még nem beszéltem. Az „Ararát“ hegyről, a „tánciskolái élményekről“ és „színészi hajlandóságokról“ majd legközelebb fogok mesélni önöknek édes leánykák. A viszontlátásig 1 — Vége — f „Sftudatlansággal találkozunk : ázsiai állapotok ! Ázsia? Talán még sem ilyen. Hiszen az a hindus például a beteg állatját ápolja, gondozza, kórházakat épit, ahol a >szent barom* felgyógyul s azután üdül a hűs parkban ; az ápolók a legnagyobb gonddal, szeretettel ápolják ezeket az elaggott, vagy megbetegedett állatokat. Minálunk is tesznek óvintézkedéseket, ha például valami állatjárvány pusztit, elzárjuk, -elkülönítjük beteg állatjainkat s azután előszedünk karbolt, sublimatot, meszet. Nem. Nincsenek nálunk ázsiai állapotok! Ha egy kicsi koporsót utolsó útjára visznek, kiséri a fél falu népe; ott tolong a fertőző betegségben elhunyt kis halott körül egy nagy sereg gyermek. Ha elhalt az egyik kis ember, elárvult ágyacskájába beteszik a másikat, az egészségest. így aztán nem csoda, ha egy udvarban négy-öt gyermek is hal el. Miért nincs egy kis ház minden községben a hová a ragályos beteget elvihetik s ott ápolásban is volna része ? És csak a városokban szabad figyelmeztetőnek ott lenni minden ragályos beteg ház kapuján annak a szomorú vörös cédulának ? A parasztság ezen az elfogultságán, tudatlanságán akart a nőegyesület segiteni, midőn elsősorban az oktatásra helyezte a fősulyt. Először a népkönyvtárak íelállításával, azután avval, hogy odatörekszik, hogy csakis képzett, diplomás tanítóság kerüljön az iskolák katedrájába. Hogy az a tanító ne csak gazdálkodjék, mézet termeljen, póstát kezeljen, vagy biztosítási ügyekkel foglalkozzék, de a miért fizetik : tanítson is 1 Tanítsák a gyermekeket és ezeknek révén oktassák a szülőket is. A nőegyesület a jó, termő magot elvetette, de az aratás még messze van! Mentül jobban elgondolkozom ezeken a mostoha állapotokon s miközben a szomorú meneteket nézve köny szökik szemembe: arra gondolok, micsoda nagy, nemes missió vár a bodrogközi jótékony nőegyesületre. Egykét évtized múlva micsoda más képet fog nyújtani a Bodrogköz! De mily nehéz az az ut, melyen a nőegyesületnek haladnia kell, mennyi előítéletet, elfogultságot kell még legyőznie 1 Mily nagy önfeláldozás kell hozzá és mily óriási türelem, hogy a legnagyobb ellenségnek; a közönynek jégkérgét megtörje. De lesz idő, tudom, hiszem, midőn a Bodrogköz minden intelligens, mélyen érző nemes asszonya az egyesület kötelékébe fog lépni. Közös gonddá tenni a gyermeknevelés kérdését, eszméjét, enyhíteni a nyomort és felvilágosítani okos, áldásos módon a tudatlan népet. így lesz majd a jövendőben. Áldásos munkát téve, a legszebb, a legnemesebb célt fogja követni mindég a bodrogközi jótékony nőegyesület. És az egyesület erejében és önfeláldozásában való hitem, és az a tudat, hogy a hol oly nemes, jó asszonyok veszik kezükbe egy ilyen humánus intézmény vezetését, akkor csak áldás, béke, jólét fakadhat nyomában. Imád- ságos kívánságom: hogy elismerés, hála, szeretet és áldozatkészség támogassa e nemes ügyet, e nagy intézményt ! Addig, mig a : jólétről, boldogulásról, felvilágosodásról való álom beteljesül, ti szegény, kicsi gyermekek, aludjatok odaát az ákácos temetőben ! És imádkozzatok azért, hogy visszamaradt szeretteitek ne hagyják itt a Bodrogközt! Ne menjenek abba a gazdagabb, de idegen világba, maradjanak itthon, dolgozzanak, nevelődjenek. És bízzák magukat, úgy bajban, nyomorúságukban, mint a boldogulás utján is, az áldásos működésű bodrogközi jótékony nőegyesület oltalmába és bízzanak annak páratlan, nemes emberszeretetében. VÁRMEGYE ÉS VÁROS. )( A város képvisel itestülete ma tartja közgyűlését a várjsháza tanácstermében, melynek lef* dyásáról jövő számunkban referálunk. )( Adók behajtásán ik eredménye. Sátoraljaújhely rendezett tanácsú város pénztárába az ez év ji nius—julius— augusztus negyedében a ' tövetkező ösz- szegekben folytak be az adók: állami adó 44458 K. 25 fillér, fegyveradó 4 K., iparkamarai illeték 1124 K. 79 f., betegápolási pótadó 12)9 K. 42 f.. községi adó 14763 K. 20 f., útadó 1666 K. 68 fillér. JEGYZETEK a hétről. * Nem akarom követni amaz élelmes pesti poéta példáját, aki a tisztességtelen versenyt behozva az irodalomba, elírta a többi poéta elől nemcsak az őszi, hanem már a téli hangulatokat is, — és bármiként csábit a théma, ez alkalommal nem Írok hangulatokat. Meghagyom ezt rokonszenves alanyi költőnknek. Valóban ideje volna, ha az irodalom tágas mezején már némi védváraos rendszert állítanának fel. Külön terület volna prózairóknak s külön a verselők- nek. S a versirók részére tartanák fel kizárólagosan a hangulatok piros pi- pacsos, sokszor zöld, sokszor szecesz- sziós virágokkal tarkított mezejét, egy jelző fát állitván a beláthatatlan mező szélére ezzel a felirattal: Prózairóknak Tilos a bemenet! Ez talán megóvna bennünket attól a hangulat-tultengéstől, amibe mi magyarok szenvedünk. Mert egy nemzetre sem oly találó a költő azon mondása, hogy „a világ csak hangulat“ mint a magyarra. Nálunk politikai, társadalmi, kulturális, művészeti kérdések mind-mind hangulatokon épülnek. Hangulatkeltésre törekszenek ; tehát hamis eszközökkel dolgoznak. Semmi alaposság, kevés tartalom és sok hangulat, — ez jellemzi a mi közállapotainkat. Nincsen a mi alkotásainkban semmi grandiózus, masszív, tömör, — csak füst és pára az egész, — múló hangulat, mely köd gyanánt lebeg szemünk előtt s nem látjuk tőle a dolgokat a maguk valóságában. Ez betegség, amin segiteni kell. Ördög vigye a hangulatokat s jöjjön el egy reális kor, a maga oszlopos igazságaival. Akkor talán kö- nyebben boldogul a magyar. # Miután pedig a hangulatos dolgokat igy leszóltuk, írjunk egy hangulatos bevezetést a Zemplénmegyei Kazinczy-kör megalakulásához ilyenformán : „A századok méhe megszülte drága gyümölcsét. Az ősznek komor párázatából, melyben hulló levelek rithmikus zenéjét hallani, a siro őszi szelek közepette a tavasz bájos virága nyitott ki, egy friss és uj irodalmi egylet alakításában.“ Ne folytassuk igy, hanem konstatáljuk egész őszintén és igen nagy büszkeséggel, hogy sok szép reményt kelt életre ennek a zempléni irodalmi körnek megalakulása, mely — hisz- szűk — nevezetes missziót fog betölteni a megye életébeu. Mert szép és nagy hivatása van. Zemplénraegye egy egész külön világ, értékes magyar talaj, melynek vad virágait a magyar irodalom még nem ültette át virágos kertjébe Pedig érdemes rá. Sok eredetisége, érdekessége van annak a költészetnek, mely itt, a nép ajkán terem, sok becses, jellemző és magyaros vonás van itt a magyar iró számára. Ke- mechey Jenő, aki idevaló ember és Malonyay Dezső erről a hálás talajról vették alakjaikat ahhoz az eredeti magyar darabhoz, melyet már e napokban mutat be a Nemzeti Színház. * He pedig már benne vagyunk a kulturális dolgokban, mindjárt említi-
