Zemplén, 1902. július-december (33. évfolyam, 64-140. szám)
1902-08-19 / 84. szám
Sátoralja-Ujhely, 1902. augusztus 16. 83. (2223.) Harmincharmadik évfolyam. Megjelen minden második napon kedd, csütörtök és szombat este. Szerkesztőség és kiadólÜTatal: Sátoralja-Ujhely, lőtér 9. szám. Kéziratokat nem adunk vissza. Apró hirdetéseknél minden garmond sző 4 fill,, vastagabb betűkkel 8 fill. Nyílttériben minden garmond sor 30 fill. Zemplén ifj. Meczner Gyula főszerkesztő. POLITIKAI HÍRLAP. Biró Pál felelős szerkesztő. dr. Hám Sándor főmunkatárs. Előfizetési ára: Egész évre 12 korona, félévre 6 kor negyedévre 3 kor. —■ Egyes szám ára 8 fillér. — Hirdetési dij: Hivatalos hirdetéseknél minden sző után 2 fill. Petit betűnél nagyobb, avagy disz- betükkel, vagy kerettel ellátott hirdetések térmérték szerint egy négyszög centim, után 6 fill. — Állandó hirdetéseknél ár- kedvezmény. Ma félre gond, ma félre, csüggedés, Ne nézzük a korút hazánk egén, Mert forr az élet, lesz még ébredés, Nem lesz e hon sem mindig ily szegény; Virág nyílik majd lérezeink felett És koszorút nyer minden honfi tett! Fejes István. 218-234. Sátoraljaújhely, augusztus 16. Ne higyje a nyájas olvasó, hogy azok a számok, melyeket cikkünk felébe irtunk, csak arra valók, hogy babonás öregasszonyok megtegyék a — temesvári lottóba, ha ugyan még volna temesvári lottó. Ez a két szám a magyar nemzet egy felette fontos lottéria játékának száma és alighanem ternót csinálunk még velük. Azt jelenti ugyanis a két szám, hogy — mint a legutóbbi közigazgatási bizottsági ülésen az alispán! jelentés konstatálta, Zemplén- vármegyéből a múlt hóban 218 egyén vándorolt ki és 234 tért vissza. Ezek olyan adatok, melyek megérdemlik, hogy gondolkozzunk rajtuk s következtetést vonjunk le belőle. Annyi szomorú statisztikai adat után tehát végre egy, amely reménysugárt nyújt. A sötétségből elővillant a hajnalt jelző vékony derengés. Közéig a viradat. Távol legyen tőlünk, hogy ebből az első számadatból vérmes réménységet vonjunk le. Hogy olyan reményeket tápláljunk, melyek a valóságban szétoszlanak s csak egy újabb csalódás keserű emlékeit hagyják hátra. Nagyon jól judjuk, hogy ez első eredmény után nem érkezett még el az idő, hogy biztosak lehessünk a kivándorlás oly sokat vitatott kérdésének kedvező megoldása iránt. Fékezzük tehát a lelkesedést, mely az első pillanatokban úrrá lett felettünk, és nézzük az első eredményt a hidegen szemlélő és a tényeket mérlegelő ember szemével. Abból a 234 emberből, aki egy hónap alatt visszatért Zemplén vármegyébe — jól tudjuk — na- gyan kevés akad, akinek a hazatérést ama hazafias jó szándék su- galta, melyet annyiszor hangoztatunk. Azok a derék magyarok bizonyára el sem olvasták a magyar lapok ama nyári vezércikkét, melyekben fenyitő sorokkal vádoljuk a magyar földtől idegenbe szakadt véreinket, hogy mért hagyják el oly könnyen ezt az édes hazát, így valószínű, hogy a Nemzeti szövetség pazar zászlófelszentelési ünnepélye sem hatotta meg annyira derék véreinket, hogy ott hagyva gyárat, bányát, egyenesen hazatartsanak, mint annak idején a Lenkei huszárezrede. Noha bizonyos, hogy ha Rákosi Jenő ez ünnepélyen tartott gyönyörű beszédjét a kitűnő magyar ujságiró ott, Amerikában élőszóval mondotta volna el, hazahozott volna vele egy csapat munkás magyart. Mert az élő magyar szó ereje bűvös hatalom. Ismételjük: tudatában vagyunk annak, hogy a visszavándoroltak közül sokat épen a szükség hozott haza, mert úgy találták, hogy itt könnyebb megélni, mint a tengeren túl, sokat talán hatósági intézkedés szóllitott vissza a kivándorlók közül, sokan családi okokból jöttek vissza, de úgy kell lenni, hogy a visszavándorolt, 234 ember között bizonyára akad, ha csak egynéhány is, aki azért tért vissza, mert úgy tudja, úgy értesült, úgy tapasztalta, hogy idehaza javulnak a viszonyok, gondoskodnak mnnkáról a szegény ember számára, talál megélhetést és nem kénytelen idegen rabszolga munka révén keresni kenyerét. Ez a nehány ember, a ki emez érzésektől vezettetve jött vissza hozzánk, az igazi eredmény. A hatalmas, az óriási: Amelynek nyomán bátran és biztosan nézhetünk egy jobb jövő elébe. Mert tagadhatatlan az, hogy hazánkban, de különösen Zemplén- vármegyében a körlapotok javultak. A népről inkább gondoskodnak, mint valaha. Szociális munka nagy tervezeteit vehetjük észre minden vonalon. Ez a nagy, nemzet-megmentő munka a központi politikától indult ki, de alig talált hálásabb talajra, mint Zem- plén-vármegyében, ahol e politika nemes irányzatát a legjobban megértették és annak nyomán immár eredményeket is képesek felmutatni azok, akik hivatottsággal, nemes és céltudatos buzgalommal vezetik az irányítás, az intézkedés áldásos munkáját. Mert régi dolog az, hogy a kivándorlás egyedüli meggátlása, sőt a visszavándorlás elősegitése csupán azon múlik, hogy idehaza tűrhető állapotokat teremtsünk. És ne érezze magát elhagyatva a szegény ember. Ne lásson az államban, a közigazgatásban csupán kémet, mely adót szipolyoz ki A sátoraljaújhelyi gyártelepi dal- ós önképzőkör zászlőszentelési ünnepélyére. — aug. 16. Föl, föl a zászlót, munka hősei, Föl, föl a zászlót béke — bajnokok! 4 nap ma fényét nektek szenteli 5 örömre esendül fenn a bérezi fok. Koszorú leng a béke zászlaján, Most arra tűzi azt a honleány! A harcmezőkön ezer éven át Vívtak apáink a magyar honért, Véren nyerek ok a szabad hazát S halálon a borostyánt és babért; Ma már szabad a hon minden fia S szabadságunknak munka a dija. Oltárt csak egyet ismert a magyar, Egy tettet ismert, egy mesést, csodást: E földet, a mely ápol s eltakar S a honszerelmi önfeláldozást; Rátok hagyák ezt a hon ősei, Vegyétek át, ti munka hősei! Föl, fői a zászlót l és a vér helyett Csorogjon a verejték-áldozat; Ész, kar hatalma, véső és ecset, Nyerjen a honnak uj babérokat; Mert nemzetekbe éltet és erőt Ma nem a fegyver, de a munka önt. Előre csak, előre honfiak ! Szabad, dicső lesz újra még a hon, Ha szárnyat öltve, mint a sasfiak, A hon szerelme leng zászlótokon; Magyar földön, mig ősi vérbe lép, Munkában edzve rab nem lesz a nép ! A ZEMPLÉN TARCZAJA. Finale. . . . Elmondták néked: hogy a múltak árnya Lázas éjszakákon nékem megjelen, S ón sírok úgy, miként szokott a gyermek, Hogy eltévesztém célom s életem; Hiszen ez úgy van, úgy. . . . Elmondták néked: hogy az én jövömnek Nincs célja már, mely jó úthoz vezet, És egy fuvallat szerteszét dobálja Sok dóré álmom, csengő rímemet; Hiszen ez úgy van, úgy! . . . Elmondták néked : jobb a fényben élni Szegénység jár dalos koldus nyomán, Nevetni kell ma minden trubadúron, A föld megannyi kóbor lantosán, Hát ez is úgy van, úgy. . . . Elmondták néked: hogy ma minden álmot A legelső szél szerteszét dobál, Ah 1 mily jól tetted édes rózsaszálom, Hogy aki mondta, arra hallgatói; Hiszen az úgy van, úgy 1. .. Németh Pál. Egy románc. Irta: Mok Ferencnó. Szentjóby Elemér özvegye kis szalonjában, az ablak mellett ült. Keze térdén összekulcsolódott, tekintete meg elmerengve révedezett az utca zsibongó életén. Eleinte érdekkel nézte ezt a fővárosi, mozgalmas utca képet, később unottan futotta végig tekintetével a szemközti házak hosszú ablaksorait. Majd bezárta az ablak szárnyait s a szobát mérte végig egyenlő, rithmikus lépésekkel. Minden mozdulata unalmat árult el. Szentjóby Júlia csengetett. Á szobaleány belépett. — Parancsol asszonyom? — Ha Bánhidy úr kérdezősködne hogylétem felől — mondja, jól vagyok, egészen jól s látogatását már elfogadom. Szentjóby özvegye alig huszonöt éves, szép, szőke asszony volt. Sugár termetén sötétkékselyem házi ruha volt nyitott, csipkés ruhaújjal, melyek telt, szép karjait szabadon hagyták s a diskrétül kivágott ruha nyakának formás szépségét csak emelte. Az öltözködés jó ízlést, előkelőséget, de bizonyos hanyagságot árult el. Az ifjú nő most egyenkint felcsavarta a villanylámpákat. A kék üveg szelíd, meleg fényt terjesztett az ízléses, barátságos szobában. — Bánhidy ur! — jelentette a szobaleány. Magas, barna férfi lépett a szobába. Az asszony nehány lépéssel a vendég elé ment s barátságos mosoly- lyal nyújtotta feléje jobbját. — Szép öntől, hogy meglátogatott! A férfi az asszony keze fölé hajolt, a gyöngéd csókkal mintegy háláját fejezte ki a szives fogadtatásért. — Csakhogy ismét láthatom önt asszonyom. Higyje meg, hosszas betegsége szinte beteggé tett engem is. De ön már jól van, látom az arcán, bár egy kissé bágyadtnak látszik még! A sötét szemek aggódó gyöngédséggel néztek a nő halvány, érdekes arcába. Az asszony egy ernyőzött lámpa alá ült egy török kerevetre. A férfi egy alacsony széken, az asszonynyal szemben foglalt helyet. Nehány percig hallgattak. Az asszony kissé gúnyos mosolylyal nézett a férfira, az meg idegesen pödörgette bajuszát. — Miért nem beszél? — kérdó tréfásan Szentjóbyné. — Azért asszonyom, mert tudom, hogy unalmas leszek önre nézve. — Ugyan 1 hát oly kevésre becsüli társalgási képességeit? — gúnyolódott az asszony. — Nem a társalgási képességemben nincsen bizalmam, de önnek asz- szonyom, midég csak egyet szeretnék mondani és sajnos! ezt az egyet ön nem szereti hallani — ez untatja önt! Az asszony arcán a gúnyos mosolynak helyet adott bizonyos szigorú, mondhatni': fölényes nézés. — Lássa Miklós, már hónapok óta kérem önt, hogy bármiről ezen a nagy világon beszélgessen velem, csak éppen — a szivéről hallgasson. Mondtam már egyszer, régen s ma ugyanazt mondom: ha barátságomat meg akarja őrizni, ám fogadja meg tanácsomat. Sajnálnám, ha önt elveszteném — de szerelemről tudni nem akarok. Ne kivánja, hogy kíméletlenül elősoroljam az okokat, miért nem akarom meghalgatni, elég legyen azt tudnia, hogy rokonszenvemet bírja. De a rokonszenv még nem elegendő a szerelemhez. A kit szeretünk — azé minden gondolatunk, vérünk s mindez őszinte, tartós barátságot ereményez- het. Á férfi, szeme az asszony ajkán csüngött. Nem annyira a szó, mint a * Lapnak mai sxima 6 oldal.
